Körkérdést indítunk útnak a magyar költészet állapotáról: szeretnénk az Költészet és az Olvasó közötti párbeszédnek újabb átjárót nyitni, segítve az árnyalatok megfogalmazását, ösztökélve a megértés és elfogadás, a közeledés gesztusait. A válaszadásra felkért költőktől az alábbi három kérdésre (vagy csak valamelyikére) kértünk választ:

    1. Hogyan látom a mai költészet olvashatóságának határait „Én, a Költő”?
    2. Vajon milyen befogadói tapasztalatra épülhet-építhet a mai költészet?
    3. Kit és miért olvas, ajánl olvasásra?

Tandori Dezső

Futó jegyzetek

    1. „Én, a Költő” nem vagyok. Ám egyszerűen csak „A Visszajáró” sem, mint ahogy Nemes Nagy Ágnes írja, sem az nincs, amit Vas István mond: „Már nem vagyok kíváncsi. Nem vagyok.” Költészetet sokan szeretnek, csak hát sokfélét. Jómagam ma is túl bonyolultan „asszociálok” némelyeknek, mások viszont – holott régebben nem hitték ezt – úgynevezett „emlékezetes verseimet” is őrzik fejükben. Előnyös helyzetben van az a költő, aki olyan „keveset” írt, mint Pilinszky, annyira régen élt már, mint József Attila, Kosztolányi, oly édes-szépen dalolt, mint Jékely Zoltán. Nagyjaimat említettem, hozzájuk Szép Ernőt sorolhatom még, az ő helyzete továbbra sem könnyű. Megfigyeltem magamon s másokon, nemcsak tartalmi érdek(lődés) hoz közelebb hozzánk egy-egy verset vagy poétát, hanem a megszólalás hangneme (öröm, bánat, bizonytalanság, véglegesség stb.) valamiféle rejtélyes mellékzöngéje is. Szép Ernő túl lemondólagosnak hallatszik így, világos hát, mindennapjainkkal nehezebben egyeztetik össze hangját az olvasók, jóllehet (esetleg) az ő mindennapjaik is meglehetősen lehangolóak. Vannak a költői hangvételeknek bizonyos modorosságai, jellegei, cirkalmai, melyek közben nagy egyszerűséget födnek, ám a szerző, ki tudja, mely okból, nehezebben közelíti meg témáját, köröz felette. Ezeket a „szárnycsapásokat” az olvasó esetleg unja, erőltetettnek tartja (Szép Ernő ismét). Eleve keserves időket él a költészet manapság, de meglepő helyekről hallatszik, hogy érdeklődnek iránta.
    2. Mindig is hálátlanabb a kassáki, Füst Milán-i költészet helyzete. Gondolom, Berda sem illik abba a kicsit ünnepélyt váró befogadói „fül-állásba”, ami költészetélvezetünket jellemzi. A Petőfi–Arany poétikavilág, majd az adyi emelkedettség, a (méltán) belénk sulykolt József Attila, az önerejéből is észig-szívig elérő Kosztolányi: íme a költészetbefogadás pár alappéldája. Sok a szavalás-várás, némiképp a művelődtetés-hangulat (a múlt rossz maradványai). Az emberek némely százaléka hamarosan eljut azonban, gondolom, pár évtizeden belül, a költészet tiszta, személyes megközelítéséhez, művészet-az-emberért felhangjaihoz (épp a művészetért való művészet útjain!).
    3. Magam most ezzel a „Kit olvassunk?” kérdéssel oly értelemben foglalkozom, hogy módom nyílt költőimről írni. Nem árulom el, hogyan, mely ügyekkel, ürügyekkel merek közeledni a huszadik század mestereihez, csak ennyit: fáj, hogy így Petőfi, Arany, előttük is Berzsenyi, Csokonai, közbül Vajda nem fér a könyv spektrumába. De föltétlenül stabil tárgyam Ady, Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád, Dsidát és Nadányit el ne hanyagoljuk, Somlyó Zoltán többet érdemelne, Füst és Kassák, meg a szintén említett Berda ki nem maradhat, s mert csak már holtakkal foglalkozom, jön Jékely, Kálnoky, Weöres, Pilinszky, Nemes Nagy, Toldalagi (!), Kormos Pista (!), és korántsem teljes a sor. Milyen ragyogó költő volt például Karinthy Frigyes. József Attila örök. Ha pár nagyobb név kimaradt, csak részben véletlenül. Poétikai vizsgálódásaimnak nem mindegyik „állócsillag” jó tárgya. Bizonysága ez is annak, hogy a költészet – szerencsére! – a szabadság műfaja, az olvasó számára is. Szeretettel és köszönettel hívük: Tandori Dezső.