Novák Valentin


Elégia


Huszárik Zoltán emlékére



    A ló állt a rácsos ablaknál.
    Az eget bámulta.
    A lóbörtön fehér falain patanyomvirágok. Naprovátkák. Négyenként áthúzva az ötödikkel. Firkák.

»Itt ló-gtam át az életem!
Va-lótlanok a vádak!
Ló-gopédusból börtöntöltelék…
Nevem volt: a Szélhámos,
    Éjed legyen rémálmos!
Pad-ló!!!«


    A ló állt a rácsos ablaknál.
    Egy veréb csapott el az orra előtt. A magasba törés nehezétől fingva sóhajtásnyit. A ló mérgesen horkantott: „Mitugrász!” S a kavargó gondolatok közé pottyant fiatalságának széna-szalma illatú emléke. A duhaj hempergések. Esztelen vágták a fényes kaszálókon. Zászlós rohanás a kedves kanca neki-nekilóduló tompora után. A legédesebb zabcsókok. A boldogság visszhangzó nyerítése…
    Bámulta az égre szabadult felhőmént. A szabadság madárfeketével pöttyözött kék-fehérjét… Megrázkódott. Megingott három ép lábán. A negyedik tilót sajgott… Patanyomvirágok az égen. Naprovátkák. Négy rácsrúd áthúzva egy repülőgép csíkjával… Zörrent a zár. Egyedül jött. Az ismerős ALAK. „Barátom!” Jelzett farkával csüggedten a ló. Az ALAK megpaskolta. Kicsi volt és jelentéktelen. De a ló szerette. Elviselte… Követte. Kantár sem kellett… Kongott a folyosó… VALÓTLANOK A VÁDAK! PADLÓ!
    Árnyéka odacsapódott megviselt teste mellé…
    Szemközt nyitott ajtó. Árnyéka szétterped. Hörgés mar a fülébe. Fél. Retteg. Zsibbad. VALÓTLANOK A VÁDAK! Megrázkódik. Meginog három ép lába. Eldől. A folyosón. Röhögve-sírva. Farka ütemtelenül verdes a poros kövön. Lába görcsjáték. Erei feszülnek. Fátyolba vont szeme egylábú lovak roskadásán nyugszik el… Várakozón koppan a tagló vértavak zagyva mélyén. „Ne búcsúzkodjanak annyit! Csak nehezebb lesz!”
    A folyosó fehér falain cipőnyom-sorminták.
    Egy alak bámul kifelé a folyosó rácsos ablakán.
    Pörkölt szagot ráncigál a szél. „Imádlak, Irén.” „A Feci a legjobb zsoké, a szíve a lójé…” Friss mészfolt. Harács odabentről… Árnyék menekül az ég mankós ménei között… Paripák alázat-kórusa… Szénaszagút fingik egy veréb…



A pótállat



    A pótállatot akkor vonszolták ki szűk, sötét óljából, mikor az összes állatkerti állat nyári szabadságra ment. Ki délnek, ki északnak. S így tovább…
    A pótállat látása meggyöngült, arca beesett, szeme szomorú, primitívséget sugárzó. Szőre hosszú és lucskos, ürüléktől bűzlő.
    Használatkor kikefélték, megetették, megpaskolták. S rányitották az állatkert kapuit. Minden tábla a pótállat kifutóját jelezte. Tódultak az emberek. Mohón olvasták az ismertetőt:

»Pótállat minden éghajlaton
van. Igénytelen. Kérődző.
Könnyen szelidíthető. Sze-
reti a nyugalmat, a sötétet.
Lírikus alkat. A melankóliafa
leveleit eszegeti. Leg-
főbb ellensége a létezés.
Ha két pótállat találkozik,
kompótállattá válnak, s
lényegük megkettőződése a
természetben való harmoni-
kus föloldódáshoz vezet.«


    Valaki átmászott a kifutó védőkorlátján, s közelített a pótállat felé. A pótállat fölkapta fejét, s a pótállatok együgyű fontosságérzetéből fakadó féltékenység szította dühvel mérte végig a betolakodót, kiben rivális pótállatot vélt fölfedezni.
    Egymásnak rontottak. Kompóttá marcangolták szét a másik húsát, ekképp olvadván bele a természet lágy harmóniájába…



Lények



    A hétpettyes katicabogár beleszeretett a dobókocka azon oldalába, amelyiken hat pötty van. (A dobókocka piros, rajta fekete pöttyök.)
    Az élettelen szívtipró passzivitásában is olyannyira izgató, hogy a kicsiny bogár násztáncot lejt körülötte. És a megtermékenyítés génekben öröklött mozgásprogramját alkalmazza. Rámászik. Teszi a dolgát. Elszáll. Visszaszáll…
    A dobókocka a fűben hever…
    A hároméves lurkó régen elfeledkezett róla.
    Most egy hangyabolyt tizedel. A kijáraton kikandikáló hangyafejeket élvezettel nyomkodja széjjel. És tágra nyílt szemmel lesi, hogyan bukkan föl egyre több földühödött, öngyilkosjelölt parány a rovarvár sötétjéből…
    A dobókocka évek múltán is ott hever a fűben… Kiszolgálván jó néhány katicanemzedék szexuális igényeit.
    A lurkó fölnő. És élvezettel tapos át az iskolafolyosón töketlenkedő társain, miközben tornazsákjával hadonászva tör magának utat a zsibongó udvar felé…



Az ártatlanság


    A csiga menekvésképpen becsavarodott. Nyálkájával kört húzott. Azon belül őrült meg. Szűkülő karikákat vont maga után. Csigaházrajzolat-szerűen. Három nap alatt a középpontba ért. Ott kibújt házából, és odahagyta. Meztelen, önostorozó csiga lett…
    Egy huzatos, nyirkos pincébe menekült. Végül elfogta a borosgazda kisfia. Egy satuhoz vitte. Beszorította a pofák közé. A csiga üvöltött. A maga módján. Könyörgővé görbítette puhatestét. A kisfiú egy ollóval lemetszette csiga úr csápocskáit. Folyt a nyálka. Csiga úr sírt. Csöndben. A kisfiú húzott egyet a satun. Csiga úr mozdulatlanná nyúlt. Feszült a bőre. Zsigerei szétlapultak. Fölpattant a bőr. Szétnyílt hosszában. S a csigalélek szerte-széjjel folyt a nagyvilágban…
    A kisfiú mamája épp szült. A második emeleti franciaágyban. Kislány jött a világra…
    (A fiúcska legszívesebben megfojtotta volna a hugicát, mert az folyton nyáladzott, s nyála olyan volt, mint a csigatest lemoshatatlan váladéka…)