Kerék Imre

Parafrázis egy Ronsard-szonettre

Ha majd öreg leszel, aranyhajú Heléna,
s én már a föld alatt fekszem, foszló tetem,
szemem vak lesz a fényre, nyelvem szólásra néma:
jutok-e majd eszedbe zord téli esteken,

míg lámpafény körében eltűnődsz versemen;
s barátnőid között megemlegetsz-e néha,
hogy: „Ronsard szeretett engem egykor, de én, ha
szivét kitárta nekem, elküldtem ridegen.”?

S ha magány fojtogat, gondolsz-e olykor arra,
hogy egymásé lehettünk volna mi, élve-halva,
s furdal-e olyankor a lelkiismeret? –

Mert viszonyunk mi volt? – Egyoldalú rajongás. –
S jaj, én nem tudhatom már soha meg: vajon más
szerethetett-e jobban, bírva szerelmedet?