Fekete György*


„Ki őrzi az őrzőket?”


Pedagógusok önsegítő mentálpedagógiai (andreutikai) tréningrendszere



    Nincs más megoldás: a tüzet őrző Vesta-szüzeknek egymásra kell vigyázniuk, hogy nemes szolgálatuknak meg tudjanak felelni… Jelen dolgozatban kivonatolt ismertetést adunk egy olyan (akkreditáció alatt álló) személyiségerősítő szakmai nóvumról1, amely rugalmas védelmet és nagyobb mentálhigiéniai hatékonyságot biztosíthat a jövő generáció nevelésében kulcsszerepet játszó pedagógustársadalom számára az élet s az oktatómunka kihívásaival szemben. Különösen sokat segíthet a tekintetben, hogy a pedagógusok egymás közti és a tanítványaikkal fenntartott viszonyát minél kevésbé terheljék meg játszmák, kényszerlépések, a nevelőtevékenység bizalmi légkörét mérgező tudatalatti elhárító működések, énvédő mechanizmusok, kóros viselkedés- és szenvedélyfüggések. A mentálpedagógus szerző abból az általános tapasztalatból indul ki, hogy a tanulók és növendékek egészséges lelki érésének, „lélek-karbantartásának és -edzésének” megkerülhetetlen előfeltétele az oktatók és nevelők mentálhigiénés állapotának, rugalmasságának és közérzetének a megszilárdítása. Ezért örülne, ha a nemzet jövőjének letéteményeseivel, a pedagógusokkal találkoznának a mentálpedagógia és andreutika lelki egészséget szolgáló lehetőségei.
    Nyilvánvaló, hogy e tréningrendszer még inkább hasznosulhat az oktatás terepein és folyamataiban, ha közelebbről csatlakozna a nevelőtevékenységhez, a gyerekek-diákok „élő megmunkálásához”. Ezt a találkoztatást viszont – egyedül és kizárólag! – maguk az iskolákban, felsőoktatási intézményekben stb. tanító kollégák „találhatják fel”. Csak ők honosíthatják meg azokat a különböző gyermekcsoportokat, tanulói foglalkozásokat, iskolai önképző- és szakköröket, témába vágó „jószolgálati” ifjúsági klubrendezvényeket, ismeretterjesztő beszélgetéseket, kamasztréningeket, egyetemi/főiskolai hallgatók számára szervezett önismereti kurzusokat, illetve speciális kollégiumokat, amelyek – mint kisközösségi erőterek – alkalmasak lehetnek a mentálpedagógia (konkrétan pedig ezen alapprogram) adaptálására a kamasz- és ifjúkor lelki építkezésében. Gyakorlatilag ez azt jelenti, hogy az eddiginél is tudatosabban, koncentráltan és specifikusan tudják majd támogatni neveltjeik felnőtté fejlődését, oktatva őket az érett felnőtt-individuum természetes kibontakozását előmozdító tudatos (és egyben önsegítő!) önnevelésre.
    Ha e szempontokat nem tévesztjük szem elől, akkor érvényesülni fog e tréningrendszer egy további előnye is. Nevezetesen az, hogy folyamatos működtetését a pedagógusok a szakmai autonómia és az önsegítés elve szerint biztosíthatják. Mindez jól szolgálná a közismerten agyongyötört pedagógusság szakmai és emberi identitását…
    A program e rövidített közléséből is kitűnik, hogy az itt-ott kiképzett, vagy a jövőben kiképzendő pedagógus-andreuták2 számára már rendelkezésre áll egy alkalmazható dramaturgia3 ahhoz, hogy az általuk vezetendő alapfokú, tehát a pszichés rekondicionálást (regenerálódást, felfrissülést) szolgáló pedagógus kiscsoportokat eredményesen működtessék.4 Mivel azonban a pedagógus-andreuták speciális képzése országos viszonylatban tulajdonképpen még most indul, itt csak utalhatunk azokra a szakmai jellegű tanácsokra, hasznosításra ajánlott szakirodalomra, amelyek mind föllelhetők lesznek az Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum által a közeljövőben kiadásra kerülő, id. Varga Domokos íróval, a kamaszlélek avatott „mérnökével” közösen szerkesztett – s a program szintjeit részletesen kifejtő – speciális kiadványban.
    A hiteles tájékoztatás érdekében azonban feltétlenül szólnunk kell az előzményekről. Az andreutika eredeti fogalma (és görög műszava) az 1993-ban elhunyt Dr. Avar Pál orvos-író holisztikus pszichiátriai munkásságához fűződik. Élete utolsó évtizedeiben főleg alkoholbetegekkel foglalkozott, de nem zárkózott el a rögzült káros-kóros szokások egyéb válfajainak gyógykezelésétől sem. Kezelésmódja mindinkább azokra a mögöttes lelki tényezőkre irányult, amelyeket mindezek hátterében felismert. Háromszög-terápiás5 meg hősterápiás eredményeit és a montázsszemélyiség meghatározását (vö. 1jegyzet) még életében publikálta, de az andreutikára vonatkozó nézetei már csak posztumusz jelenhettek meg tanítványa – jelen tanulmány szerzője – szerkesztésében. Ugyanő – Avar doktor egykori kliense, majd tanítványa és munkatársa – korábbi tanárpraxis-tapasztalatát és kamaszkori lelki traumáinak tudatos feldolgozását, majd egy benne nemrégiben lezajlott („kiműtött-kisugarazott”) áttétes szájüregi rákbetegség élményeit hasznosítva fejlesztette tovább s teljesítette ki (immár kétszeresen rehabilitálódott – a pszichiátriai, utóbb onkológiai páciens stigmájából kiszabadult – emberként) ezt az addikciókat általánosan gyógyító Avar-féle metodikát egy olyan, koherens (mentál)pedagógiai csoportkezelési és képzési rendszerré, amely teljesen függetlenedett a hagyományos orvoslástól, és standard moduljainak variációival szükség szerint igazítható lett a résztvevőkhöz. Az Egészségbiztosítási Önkormányzat ennek alapján részesítette pályázati támogatásban három esztendőn át az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet (OPNI) felnőttnevelő paramedikális programjait. Az OPNI vezetésének új iránti fogékonyságát bizonyítja, hogy minden nehézség dacára megszervezte a hazai pszichiátria első mentálpedagógiai gondozóját és módszertani központját (ráadásul nem orvosi, hanem pedagógusi irányítással!). Így kerülhetett sor az alapmetodika, a személyiségérlelő mentálpedagógiai kiscsoportok intézményes kipróbálására a legkülönbözőbb diagnózisú páciensek körében. Erről a bázisról kiindulva aztán, az ország több városában is indulhatott különböző funkciójú további önsegítő („másokon segítek, hogy magamon segítsek!” elvet követő) andreutikai csoport.6 A nyíregyházi kisegítő iskola nevelői körében 1998 őszén tartott (specifikus) pedagógus-andreuta tréning tanulságait maguk a résztvevők fogalmazták meg. Szakmai beszámolójuk a jelzett speciális módszertani kiadványban lesz olvasható.
    A bevezetést követően most már ideje, hogy közreadjuk a pedagóguskollégák számára kimunkált bajmegelőző-válságkezelő és lélek-karbantartó, illetve rekondicionáló alapprogram ígért tömörítvényét, bízva annak minél szélesebb körben történő hasznosításában.
    1.Kedves kollégák! Egy lelket-személyiséget (belső tartást, rugalmas viselkedést stb.) erősítő, a munkánk során igencsak próbára tett képességeinket regeneráló, jelentős önismereti gazdagodással biztató, fokozatosan nehezülő foglalkozássorozatot fogunk tartani. Kezdésként tapintatosan „körüljárjuk” egymást. Az együttlét e szakaszában dönti el minden jelenlévő, hogy részt vesz-e a munkában, s megköti-e a módszer szakszempontjaihoz igazodó szerződést.7 Ez jelent ugyan némi szuverenitás-önkorlátozást, de a tréningtagok védelmének és a program működtetésének egyaránt feltétele.
    A (majdnem) hagyományos bemutatkozás keretében ki-ki – egy-másfél percben – nemcsak a teljes nevét mondja meg, hanem arról is nyilatkozik, hogy a maga részére tegezést vagy magázást igényel-e (tegeződéssel könnyebb dolgoznunk), valamint hogy milyen (kereszt)név megszólítást kér. E megszólalást végül azzal egészítjük ki, hogy jellemző szokásai alapján mindenki ad magának egy-egy képszerű hasonlaton alapuló elnevezést (pl. „Bátor Nyuszi”, „Örök Kelekótya”, „Szenvedélyes Mimóza”, „Ügyeletes Nagyapó”, „Lépcsőházi Lázadó”, „Mindenkori Nemecsek”, „Napimádó Hóember” stb.). A kezdés és példaadás kötelessége természetesen kettőnket (a segítőmet és engem) illet…
    2. Kik és mik vagyunk mi, „tréningvállalók”, s itt és most mire vállalkozunk? (A szónoki körkérdés a racionális motivációk mobilizálására irányul.) Olyan pedagógusok vagyunk, akik igénybe veszik a mentálpedagógia fogódzóit ahhoz, hogy
    – „felfrissüljön” a személyiségük, s a tanítványok oktatása-nevelése folyamán meg a kollégákkal (szülőkkel) való összedolgozásból elkerülhetetlenül adódó súrlódások épen hagyják a lelküket;
    – az eddigieknél tudatosabban tudják viselni a felelősséget a munkájukkal, hivatásukkal összefüggő döntéseikért, magatartásukért, érzéseikért és indulataikért;
    – specifikus (érzésfeltáró, indulatszabályozó, nagyobb empátiára késztető és tanító) eljárásokat sajátítsanak el, melyek birtokában még jobban, még gördülékenyebben, még ösztönzőbben fognak majd együttműködni a munkatársaikkal és partnereikkel.
    3. Bizonyára mindegyikünk szeretné megőrizni azokat az eredményeket, amiket korábban már elért önmaga fejlesztésében, sorsa javításában. Sőt, szinte biztos, hogy kivétel nélkül tovább kívánunk haladni ezen az úton. Soroljunk fel e sikerek közül, személyes boldogulásunk állomásaiból néhányat anélkül, hogy rögvest mély önelemzésbe fognánk!… Nos, ez az út mennyire s milyen gyakran bizonyult rázósnak? Mert azért nem minden „klappolt”, ugye?… Időnként elromlott bennünk, illetve körülöttünk ez-az? Keressük-e ilyenkor, hogy ki a jó, ki a rossz? És: mit szoktunk tenni, hogy elkerüljük az újabb „baleseteket-karambolokat”? (A csoportvezető kezdettől igyekszik, hogy mozgásba hozza a résztvevők érzelmi motivációit.) Összegezve a véleményeket: ahhoz, hogy még sikeresebbek legyünk és elkerüljük a még csak fölvillantott nehéz helyzetekbe való visszasodródást, bizony nem nélkülözhetjük a rendszeres testi-lelki önkarbantartást, a „lelki leltár” időről időre történő elkészítését. Hiszen az imént szembesültünk vele, hogy „működésünk” a körülmények hatására bármikor elromolhat, mert az időnkénti kudarcok a mindennapok természetes velejárói. Ez a közös felismerés legyen tréningünk kiindulópontja!
    Erősítse ezt első közös átérzésünk, hogy akármit gondoljanak is rólunk egyesek (vagy éppen mi magunk a kedvetlenségünkben, átmeneti vagy tartós elkeseredésünkben), egyikünk sem elvetendően rossz, csak a „működésünk csikorog” olykor…8 Ez a működés persze – a mi működésünk, érte ki-ki maga tartozik felelősséggel külső és belső világa előtt! Fajsúlyosabb érzés és gondolat viszont az, hogy mindenki pótolhatatlanul hasznos lény (hiszen e tétel nélkül képtelenség megfelelni a felelősségvállalás személyes kötelezettségének…). Ha pedig ez igaz, akkor nem szükséges büntetni magunkat – sem indulatoskodással vagy önsajnálattal, sem italozással, vagy bármilyen más narkotikumba meneküléssel, de pszichoszomatikus, lelki eredetű testi betegségekkel sem.
    Lehet, hogy többen közülünk eddig is „jól megvoltak”, úgymond. Legalábbis kerülték a szembesülést számos „elföldelt” problémájukkal. Különösképp – mások előtt… Mert bizony, kemény „tánc” lehet egy ilyen lelki nekivetkőzésből. Pedig „el kell járnunk”, nehogy rávetítsük eltagadott-elhallgatott problémáinkat neveltjeinkre, tanítványainkra.
    4. „Tapogatódzó ismerkedésünkhöz” hozzátartozik, hogy meghatározzuk a csoportvezetés stílusát. Az üléseket mint képzett pedagógus-andreuta csoportvezető irányítom, és hasonlóan képzett asszisztens társam segít ebben, aki azonban semmiképp sem válik a csoportban a „mérleg nyelvévé”.
    A mentálpedagógiai csoportvezetés direktív, de tudatosan beépít a technikájába számos non-direktív elemet. Inspirálja tehát a közös erőfeszítést, arra építkezve, hogy nagy hangsúlyt helyez a kölcsönös szeretettükrözés kialakítására és fejlesztésére, mint legfontosabb eszközre a résztvevők személyiségének gazdagítására, újjáépítésére. Ezzel együtt azonban didaktikusan programkötött, s programja „felülről vezérelt”.
    5. Itt az ideje, hogy fölvázoljuk azokat a témákat, fogalmakat9, amelyeket tanulmányozni kívánunk, és azokat az önismereti lépéseket10, amelyek megtétele ránk vár a foglalkozásainkon. Nem árt tisztáznunk azt sem, hogy milyen módon és mely „műveletekkel” fogunk dolgozni… – Hangsúlyozom, hogy csak olyan megterheléseknek teszünk ki benneteket, amelyeket mi is el tudtunk viselni a bennünket tanító tréningen.
    6. Könnyítő bevezetésként indítsunk egy szimpla „kártyajátékkal”. Felkérem a csoportot, hogy a kiterített lapokból11 ki-ki válasszon magának olyat, amelyről eszébe jut valami (vagy valaki) – az életéből. Akár egy emlékkép, akár egy történet, akár egy vágyálom – akár szomorú, akár humoros dolog. Aztán esetleg kiderül (ha nem most, akkor a program egy későbbi részében), hogy ki miért vette ki épp azt a kártyát…
    7. Első igazi munkakérdésünk következik: – Mutasd be pár percben önmagad12, beszélj az életutadról, a családi állapotodról, a jelenlegi körülményeidről, s arról, hogy sejtesz-e mélyebb okokat sorsod alakulásának hátterében. Arról is mondj valamit, hogy szeretnél-e változást – önmagaddal kapcsolatban – a tréningünk végére.
    8. Lépjünk tovább!13 Kiderítjük: ki mire építkezhet a szorgalmazott (vagy: áhított, vágyott) változások érdekében. Tehát: – Mi olyat csináltál az életedben (akár felnőttkorodban, képzett szakemberként, akár korábban, még gyermek- vagy kamaszfejjel), amire tényleg büszke vagy, mi az, ami megint boldogsággal tölt el? Mely cselekedeteidet felidézve érzed, hogy akkor igazán „hősiesen” viselkedtél… Távolítsd csak el magadtól egy kissé a felidézett eseményt! Volt-e szerepe e „példás” helytállásban a felnőtt személyiségednek, illetve az érett, felnőttszerű magatartásodnak, reagálásaidnak?
    9. Most pedig beszélj a nehezebben megfogalmazható erős negatív érzéseidről-élményeidről – a belső békéd érdekében! Igyekezzük nem becsapni saját magunkat, hogy megkülönböztessük a magunk problémáit a kollégákéitól vagy éppen a növendékekétől… (Rávezetésként: fájdalmaid? veszteségeid? sérelmeid? haragvásaid? gyűlölködéseid? féltékenykedéseid? irigykedéseid? félelmeid? büntetni akarásod? „igazságosztó” késztetéseid? bosszúvágyad? önkárhoztatásod-önemésztésed? magányérzésed? elbújni-elrejtőzni törekvésed? esetleg valamikori káros szenvedélyeid és kóros függőségeid?)
    10. Tehetsz-e Te is arról, hogy efféle dolgok megtörténhettek veled? Volt-e azért „nyeresége” e tévutaknak? És mit veszítettél általuk-miattuk?14
    11. No most, ha magadat nem hibáztatod, okolhatsz-e valakit azért, akár csak részben, hogy zsákutcás „életfordulásaid” föléd kerekedtek? Ki miatt lettél ilyen-olyan tekintetben balszerencsés (illetve sikertelen)?
    12. Ki-ki bátran megvallhatja: annyi, de annyi baj érte s olyan sok rossz érzés meg tapasztalat gyűlt fel benne, hogy – csoda, hogy kibírta… Mit gondoltok, megérdemelnénk, hogy ezek a fránya érzések-emlékek kit-kit kevésbé bántsanak? Az andreutika a „bűnbakoló” cseretechnikát15 kínálja megoldásként – és ehhez a mást-másokat hibáztató kritikát-kárhoztatást sem kell feladnotok… Képzeletünkben ugyanis cserélni fogunk bizonyos személlyel vagy akár több személlyel is. „Elcseréljük” az életünket – és azt is megnézzük, hogy ő vagy ők vajon cserélnének-e a miénkkel.
    13. Kiválasztottad a múltadból azt a személyt, akit leginkább hibáztatsz a kedvezőtlen sorsfordulatokért, a „keresztjeidért”… Tekintsük Őt a mentálpedagógiai „bűnbakodnak”! (Vagy: ha e bajokért nem okolsz senkit, hanem külső eseménynek tulajdonítod, akkor azt a személyt, akire ugyanez az esemény – vagy egy ahhoz hasonló! – szintén kihatott, ám ő mégsem esett áldozatául, nevezzük az árnyékbűnbakodnak.)
    Sorold csak el, miféle veszteségeket tulajdoníthatsz neki? Miféle bánatokat? (Vagy: mit, miket úszott meg az árnyékbűnbakod?) Gyűjtsd össze minden sérelmedet, s taglald a bűnbak teljes felelősségét! Szerkessz „ellene” részletes vádlistát, pontokba szedve!
    14. Térj át bűnbakod (árnyékbűnbakod) jellemzésére… Vegyük közösen szemügyre kívül-belül! Idézd fel róla minden tapasztalatodat! A múltjáról is mondj el mindent, amit csak tudsz!
    15. Itt az ideje, hogy speciális szempontból tedd mérlegre a bűnbakodat (árnyékbűnbakodat), s e tekintetben „szedd ízekre”! Fejtsd ki: miben különbözik tőled? Miért nem ő sodródik, s miért lettél Te a kiszolgáltatottabb, holott lehet, hogy sokkal szorgalmasabb és erkölcsösebb vagy! Mi olyat tud a bűnbak, amit Te nem? Az élvezhető dolgokkal, a hasznos javakkal és kapcsolatokkal, a befolyást-hatalmat biztosító ismeretségekkel miért ő rendelkezik inkább? És hibái-gyarlóságai sok-sok jogos következményét ugyan miként védte ki? Hogy maradt annyi mindenben büntetlen?
    16. Mindazonáltal érdemes elgondolkodnod azon is, hogy szenvedett-e élete során a bűnbakod (árnyékbűnbakod)? Átélt-e fájó dolgokat, kemény kínokat, tűrnie kellett-e kellemetlenségeket, került-e vészhelyzetekbe, érték-e megaláztatások? Szedd lajstromba – hasonlóan a vádlistához – a bűnbak (általad feltételezett) szenvedéseit!
    17. És ez után következik egy további fantáziaművelet. – Kérdezd meg önmagadtól (de őszintén ám!), hogy cserélnél-e a bűnbakoddal (árnyékbűnbakoddal), ha megtehetnéd? Akarnál-e ő lenni? A helyébe kerülni? A bajaival, nehézségeivel, gyűlöltségével vagy nevetségességével egyetemben? Tehát: ha lehetne, tudnál-e ő lenni? Örülnél, ha valamilyen csodás beavatkozás eredményeként ő lennél?! (Hunyd be a szemed, s képzeletedben cserélj vele, akármilyen nehéz még gondolatban is ez a manőver! Öltsd fel az ő sors-ingét!…) Nos, hogy érzed magad ebben a módosult helyzetben? Miként jobb a számodra, ha belebújsz az ő bőrébe, vagy ha nem? Átvállalnád-e a teljes bűnlistáját (a vele szemben összeállított vádlistádat) – és a szenvedéslajstromát is?
    18. Ha ezek után még mindig cserélnél a bűnbakoddal (árnyékbűnbakoddal), kérdezd meg magadtól: vajon ez a képzeletben fölvállalt „ő”, a bűnbak (árnyékbűnbak) általad leképezett személyisége cserélne-e veled, a Te valóságos lényeddel?
    19. Ha úgy érzed, hogy igen, tégy fel ellenőrző kérdéssort: „Mi bizonyítja, hogy bűnbakom tényleg cserélne velem? A valóságban átvállalt-e bármit a sorsomból? Kiállt értem, lemondott-e akármiről miattam – valaha is?!”
    20. Tételezzük fel, már az a határozott véleményed, hogy a bűnbakod (árnyékbűnbakod) biztosan nem cserélne veled, míg Te változatlanul hajlasz a személyiség- és helyzetcserére vele, az egész élete, sorsa vonatkozásában. – Bújj hát még jobban a bűnbakod bőrébe (öltsd fel még inkább a külső-belső jegyeit), de e cserehelyzetből önmagadat vedd alaposan szemügyre, meglesve-átélve ekként, hogy a bűnbak milyennek lát téged. Így megfogalmazhatod és szembenézhetsz elutasítottságod okával, vagyis azzal, hogy bűnbakod miért nem cserélne veled (miért néz le téged stb.). És ha e felismerést visszafordítod a valóságba, lehet, hogy előbbi kérdésedet megújítva új választ fogalmazol magadnak: „Dehogy szeretnék cserélni a bűnbakommal! Szóba sem jöhet számomra többé ez a csere! Eszem ágában sincs cserélni vele – de senkivel sem! Megfelel nekem a saját bőröm, elvégre jól is érezhetem magam benne!
    21. Érdemes megállni és fölbecsülni: mire jutottunk idáig. – Sikerült kimozdulnod kínzó alapállásodból? Tudsz-e egy kicsit is másképp gondolni a bűnbakodra (árnyékbűnbakodra), másként érezni vele kapcsolatban, mint korábban? Netán közömbösebb a számodra? Hiszen a valódi problémád nem az, hogy megérdemli-e egyáltalán a mérgedet-szeretetedet, hanem az, hogy a harag ilyen mértéke, szereteted-szerelmed egyoldalúsága téged gyengített! Téged alázott meg, téged kényszerített neked kínos reagálásmódra… A Te erődet szívta, sokszor a pénztárcádat is apasztva… Hát nem jobb így lazán, hogy már nem akarsz semmit sem tőle, sem pedig vele kapcsolatban? Nem lettél felszabadultabb, hogy többé nem hadakozol vele – talán gondolatban sem?16
    22. Nos, miután a „bűnbakolás” intenzív belső harcát a csoportunk minden tagjával, egymást segítve végigcsináltuk, próbáljuk együtt megfogalmazni: mi az andreutika magyarázata arról, hogy miként lehet mindenki akár bűnbak, akár áldozat, és mi módon alakulhat át az áldozat bűnbakká…
    23. Közelítsünk a napi problémáinkhoz (az iskolában, a családban, a munkánkban és kapcsolatainkban előfordulókhoz). Ki-ki önmagának szegezze immár a válaszút kérdését: „Mit tehetek? Milyen alternatíva áll előttem?” – Rajtad múlik, kedves tréningtársam, hogy az eddigi közös munkánk során szerzett ismereteket s érzelemkulturális előmeneteledet-gazdagodásodat mennyire hasznosítod! Sutba dobod-e önismereti nyereségedet, vagy pedig tudatosan élsz vele? A véletlenre bízod-e sorsodat, vagy szisztematikusan javítasz rajta?17 A megoldás egyéni, ám a túlélési törekvés közös. A tény, hogy élsz, bizonyítja az élni vágyásodat. Ez akkor is igaz, ha nemrégiben akár öngyilkosságra-önfeladásra gondoltál, illetve ha hódolsz – esetleg titokban – valamilyen, testet-lelket súlyosan emésztő szenvedélynek.
    24. Kellő érettség nélküli, „csupán megnőtt emberként” alig kapaszkodunk ki az egyik életcsapdából, gyanútlanul beleszédülünk a következőbe. A megoldás: vállaljuk a vele járó fáradalmakat, és így szembesülünk a kudarcok valódi okaival.18 – Kérded: hogy lehet ezt kibírni? A válasz benned rejlik. Fedezd fel és osszad meg velünk! Mert ha jól magadba nézel, biztosan ráérzel, hogy valami-valaki (vagy: Valaki) támogat téged – és minden vergődő embert… Avass be a „titkodba” bennünket, Neked szurkolókat! Idézd fel újra (de még erőteljesebben!), amit az első foglalkozásokon már közreadtál. Az eseményeket-cselekedeteket, melyekre büszke vagy. Ezek ugyanis a gyökereid.
    25. A pedagógus és a szülő – az „emberkertész” – tudja a legjobban, hogy a gyökér ápolása fontos, de a palántát, a friss hajtásokat is kell rendszeresen locsolni. Valamennyiünk „természetszerű”, folyamatos lelki „tápanyag-felvétele” pedig nem egyéb, mint a preventív-mentálhigiénés életvezetés19, amelynek az útjából megtanultunk eltüntetni ezen a tréningen jó néhány akadályt.
    26. Okos ember, mielőtt valamilyen vállalkozásba kezd, felméri, hogy az erőforrásai milyen állapotban vannak. (A teljes programhoz csatolunk egy Mentálpedagógiai önteszt címet viselő önsegítő kérdőívet és egy Mentálpedagógiai optimummodellt is, s a résztvevőnként megfogalmazott válaszokat e munkafázisban közösen értékeljük. Így szinte kézzelfoghatóvá lesz, hogy a tréning során ki milyen fejlődést ért el – érett-felnőtt viselkedése megszilárdításában.)
    27. Lám, csoport-erőfeszítésünk előrehaladtával mindig újabb és sokoldalúbb következtetésekre jutunk. Ideje, hogy értékeljük a közös munkánkat is.20
    Immár összegezhetjük csoportfoglalkozás-sorozatunk legfőbb tanulságait és tapasztalatait (mint válságelhárító, -megelőző és -megoldó módszereket):
    a) Tartózkodsz a kórossá válható (esetleg betegségbe torkolló) szenvedély(ek)től, de legalábbis lényegesen mérsékled az ilyesmihez kötődésedet.
    b) Külön odafigyelsz, hogy jól működtesd az érett (tényleg felnőtt, s nem csupán megnőtt) ember társadalmilag elvárt lelki képességeit21 – amelyeknek közös fejlesztését (és ennek előnyét) a tréningünk során is megtapasztaltad.
    c) A legfontosabb az, hogy újra meg újra idézd fel önmagadnak a sikereidet. Ez nem önimádat, hanem a bajából magát „hajánál fogva” kiemelő ember egészséges önszeretete (büszke, de reális önértékelése). Eközben pedig újra meg újra tudatosítsd magadban, hogy mik voltak azok az érett felnőtt személyiséghez tartozó lelki képességek benned, amelyeket akarva-akaratlanul működtettél a felidézett tettek, eredmények és alkotások során.22
    d) Semmiféle hirtelen változástól-eseménytől nem ijedsz meg annyira, hogy összeomolj (pánikba ess), vagy belemerülj valamelyik káros-kóros szenvedélybe.23
    e) Napi életviteledben is alkotó módon alkalmazod a mentálpedagógia elveit.24
    29. Kedves kollégánk! Ha az intenzív programnapok jól hasznosultak csoportmunkánkban, akkor a célfeladatokban megfogalmazottak jó részét már sikerült elsajátítanod és begyakorolnod. A legfőbb nyereségünk, hogy a hiányosságaink jó részével tisztába jöttünk, s már azt is sejtjük, hogy merre és hogyan tovább… Rekondicionáló és személyiségfejlesztő andreutikai tréningünk legfőbb tanulságát pedig most, a tanfolyam végén célszerű, ha elmédben és szívedben egyaránt rögzíted: Bármi történjék is veled, ha akármi következtében megroppansz vagy megbillensz, ismét hozzáfogsz az együtt elsajátított önsorsjavító, személyiség-rekreációs andreutikai munkához. Határt szabsz az esetleg rád törő kétségbeesésnek, mert tudod: legfeljebb az történik, hogy fölegyenesedsz – és újra nekilátsz a dolgodnak.
    30. Amennyiben viszont életed folyása rendezett mederben halad (és ezt a hétköznapjaid alakulása tükrözi!), elegendő tréningünk szempontrendszerét időnként végiggondolnod



* A szerző vezető mentálpedagógus az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetben

1 Mentálpedagógia („léleknevelés”): a szerző által kreált latin-görög szóösszetétellel nevesített pedagógiai szubdiszciplína-kezdeményezés, amely a pszichoterápia, a pedagógia és az önsegítés koncepcionális összekapcsolásából született. (Interdiszciplináris keletkezése ellenére az andragógiához áll legközelebb.) Célja a „csak megnőtt” felnőtt ember érett felnőttségének kialakítása és/vagy a túlterhelt, elfáradt, illetve megrendült érett felnőtt személyiség mentális regenerálása, összpontosítva az önismeretre, a viselkedés-egyensúlyra és az empátiaképességre – a(z ön)nevelés kognitív eszközeivel. Érett felnőttség kifejezéssel az addikciómentes, társadalmilag konform felnőttmagatartást jelöli. Alaptételei: 1. a személyközi kapcsolatok elmélyülő és rendszeres konfliktusai, valamint a káros szenvedélyek, kóros kötődések és viselkedési függések rögzülése (az addikció!) a hozzájuk szokás végső soron visszavezethető a „felnőtt gyermek”, illetve „felnőtt kamasz” állapotra, ami – a megsebesített „belső gyermek” által mozgatott, úgynevezett montázsszemélyiség működésén keresztül – az űzött-hajszolt közérzet folyamatosságát jelenti; 2. a különféle léleksérüléseket és állandósult életvezetési bajokat az érzések, a gondolkodás és a viselkedés tudatos önszabályozásának megtanulásával, a felnőtt-én végleges hatalomátvételével jórészt magunk mögött lehet hagyni. A mentálpedagógia (mind prevencióra, mind terápiára alkalmazható) megközelítésmódja egyaránt gyümölcsöztethető a szerfüggő addikciókban szenvedők (alkoholisták, dohányzásfüggők, kábítószeresek, gyógyszervisszaélők) és a játékszenvedélyek rabjai, továbbá a „túltáplálkozó” bulémiások körében csakúgy, mint a perfekcionista, „túlontúl precíz” és az örökké ügyködő munkamániás emberek stb. között. A klienst (vagy környezetét) gyötrő pszichopátiát és neurózist is az addikció bizonyos speciális viselkedés- vagy megélésformájaként értelmezi. Jellemző kategorizálásmódja, hogy az addikt személyiségek kóros-megbillent lelki egyensúlyának hátterében felismerni törekszik vagy a haragmániát, vagy a bűntudatmániát (s még a legkínzóbb bűntudat mögül is kibonthatónak tartja annak haragmániás indítékát – és fordítva). Haszna: egységes és senkit nem stigmatizáló, széles klientúrára alkalmazható és kinél-kinél személyes motivációt gerjesztő olyan magyarázó elvet, szakmai keretet kínál az önfejlesztő laikus önszerveződéseknek, ami egyben hatékony mentálhigiénés fogódzó. Alapkérdése (beavatkozási „tengelye”): miként lehetünk úgy kreatívak, hogy közben nem csúszunk devianciába, avagy mi módon lehet összeegyeztetni a konformitást az autenticitással?
    Andreutika: a mentálpedagógia gyakorlati módszere (szó szerinti jelentése: „embervezetés”; szabad fordításban: felnőttvezetés, pedagógiai irányítású személyiségkezelés). Lényege a felnőttkorú személyiség utóérlelésének, egyensúly-helyreállításának önsegítő, öntanító-önnevelő jellegű és kommunikációképességet javító oktatása – mind a bajmegelőzésben, mind a gyógyításban, mind az utógondozásban.
    Az andreutika alapfogalma a montázsszemélyiség. A különböző személyiség-érettségi szinteket megtestesítő énállapotok ugyanis – amelyek egyébként minden emberben természetes módon, de mozaikszerűen együtt foglalnak helyet! – diszfunkcionálisan is montírozódhatnak egymásra, ha nem dőlt el végérvényesen, hogy a közöttük zajló dominanciahullámzás végső és leválthatatlan irányítója/korrektora a felnőtt-én. Alapkoncepciója a hősterápia, melynek etikai üzenete így szól: – „Minden ember a világ gyermeke, a mindenség része. Mindenki életében meghúzódik legalább egy hősi mozzanat, legendás tett, szívet melengető cselekvéssorozat (vagy felemelő élmény, kegyelmi erejű benyomás), amikor felülmúlta addigi képességeit, túlnőtte önmagát, amikor gyarapította a nagy egészt. Ez megtalálható, ezt ismét fel kell fedezni, s újraélni, mert ilyenkor átérezzük, hogy képesek vagyunk tenni a dolgunkat, hogy tudunk felnőtt módra teljesíteni… Tehát velem együtt szebb, kerekebb a világ!”

2 Andreuta: felnőttvezető, felnőttnevelő, felnőttképző, az andreutika intézményi művelésére speciálisan kiképzett, felsőfokú végzettségű szakember; elsősorban az egészség– és oktatásügy, valamint a hivatásos segítés különböző területeiről. (Ugyanezen tevékenységi körök középfokú végzettségű munkatársai koandreuták lehetnek.) Pedagógus-andreuta: az az oktató-nevelő kolléga, aki oklevéllel (jelenleg: látogatási bizonyítvánnyal) igazolt specifikus képzésben részesült annak érdekében, hogy az andreutikai szemléletet tanítsa, s a mentálpedagógiai ön- és közösségfejlesztő technikákat a pedagógustársai, valamint a tanítványok-neveltek erre igényt tartó szüleinek körében és javára módszeresen alkalmazza-terjessze, illetőleg hogy ugyanezen célból alapfokú mentálhigiénés, rekondicionáló tréning-kiscsoportot vezethessen – a vonatkozó képzésben tanult (e közleményben olvasható) tréningprogramot és dramaturgiát kreatívan követve. Azt viszont, hogy a pedagógus-andreuták hasonló szakembereket oktató vezető pedagógus-andreutákká képződhessenek, jelenleg – amíg ennek szupervíziós és konzultációs műhelye az oktatásügyön belül létre nem jön – csak az OPNI Mentálpedagógiai Gondozó és Módszertani Központ tudja biztosítani (1021 Budapest, Hűvösvölgyi út 116. Telefon: 3915-432).

3 A program dramaturgia elnevezését a következő sajátosságai indokolják: 1) logikai-didaktikai menete egyfajta cselekményszövésbe ágyazódik; 2) e cselekményvezetés követi a dráma rendezőelveit („izgalmi görbe”, egymásra sorjázó ellentétek, feszültség és nyugalom folyamatos és arányos váltakozása); 3) a cselekmény egészén végighúzódó alapkonfliktus (a „megnőttség” és a „felnőttség” paradoxona).

4 Hangsúlyoznunk kell, hogy önismereti-andreutikai tréningen csak alapvetően kiegyensúlyozott mentális állapotú, tiszta tudatú, összetartott személyiségű és megtartott viselkedésű kolléga vehet részt, vagyis akik pszichiátriai-addiktológiai kezelés alatt állnak (vagy éppen „kezelést elutasító” alkoholfüggők), illetve egyéb akut lelki-testi válsággal kínlódnak, halasszák el az ezek bármelyikébe történő bekapcsolódást. Amennyiben az adott csoportot megalakító pedagógus-andreutában a legkisebb kétely, illetve bizonytalanság is felmerül, hogy egészségi állapota miatt fogadjon-e valakit, ez ügyben mindenképpen kérje ki klinikumban dolgozó szakember tanácsát (TÁMASZ-gondozók, pszichiátriai ambuláns rendelések, nevelési tanácsadók, családsegítő szolgálatok pszichiáter és/vagy pszichológus munkatársai, de megkeresheti magát a szerzőt is).

5 5Háromszög-terápiának nevezte Avar doktor azt a terápiás szerződésre alapozott kezelésmódját, amelyben a kezelőorvos és a páciens mellett még a leginkább érintett hozzátartozó vagy más domináns személy is aktív közreműködést vállalt.

6 A kiképző tréningekre jelentkezett orvosok, pszichológusok, (gyógy)pedagógusok, lelkészek, szociális munkások, családgondozók, egészségügyi szakdolgozók és laikus munkatársak – a visszajelzések szerint – általában jól hasznosítják a tanultakat mind a megelőzésben, mind a gyógyításban, mind az utógondozásban, attól függően, hogy kinek miként sikerül a maga egyéniségének és szakterületének kívánalmai szerint rugalmasan alkalmaznia a mentálpedagógia technikáit és fogásait.

7 Kivonat a csoportszerződés-szempontokból: Szövetséget kötünk, hogy együttes erővel megjobbítsuk életünket, felfrissítsük képességeinket és regeneráljuk alkalmazkodási készségünket. Valljuk, hogy semmilyen érzékenység, gond vagy baj nem szégyen, és hogy az ember lelkileg-szellemileg elfáradhat időnként. A tagadás, az indulatokba, káros szenvedélyekbe menekülés álmegoldás erre. Igyekszünk egyes szám első személyben fogalmazni. Támogatjuk egymást érzéseink és gondolataink kifejezésében. Próbálunk őszinték lenni, indoklással azonban jogunkban áll a feleletet bármilyen kérdésre megtagadni; viszont ugyanígy bármit bárkitől kérdezhetünk, betartva a megszólalás rögzített szabályait. A tréningnapokon nem fogyasztunk alkoholos italokat, s a foglalkozásokon nem eszünk és nem dohányzunk. Egymást tiszteljük, nem gúnyolódunk, nem ítélkezünk, és tartózkodunk a kioktató jellegű tanácsoktól. Hatalma és illetékessége minden csoporttagnak kizárólag önmaga felett van. Felelősséget vállalunk egymásért. A nyílt és közvetlen vezetésmódot alkalmazó csoportvezetőt támogatjuk a szerződés betartásában és a program végigvitelében.

8 Ráhangolódás érdekében közreadunk itt egy részletet abból a Pszicho-naplóból, amit a szerző akkor szövegezett meg, amikor még „beteg” volt:
    „…Kutya-nehéz! Keservesen nehéz szembenézni önmagammal.
    Borzasztóan erős, nagy kilengésű érzés- és indulathullámok között vergődöm, tarkítva tiszta, józan pillanatokkal. Újra és újra elmerülnék az önsajnálatba. Lehúz, mint a hínár. De küzdök. Nem adom fel!
    (Megint sírok.) Végre hitelesen sírok, zokogok, bőgök, mert nem a környezetnek, nem a külvilágnak teszem. Csak magamnak bömbölök.
    Elvonultam ide, egyedül, a teljes magányba. Mindent elutasítok, ami az önmagamra irányuló koncentrálást megterhelné, illetve ami védtelenségérzésemnek teret adna (alkohol, elmenetel szórakozóhelyre stb.). Úgy csinálok, mint a sebesült állat, a meglőtt horpaszú csikasz. Elbújok. Ám én olyan csapdába esett állat vagyok, aki maga eszkábálta saját csapdáját.
    Mindent, ami itt olvasható, egyedül, teljesen egyedül (ismét sírok) találtam ki, mindenre egymagam jöttem rá. (…) Rádöbbentem: amennyiben életben akarok maradni, akkor ki kell beleznem magam, még azon az áron is, ha undorodom attól a sok szennytől és gyengeségtől, amit rejtegetek. Napok óta alig alszom, ugyanis amint leteszem a fejem a párnára, érzem, sebezhetővé válok… (…) Hisztiznék, viszont nincs kinek! Egyedül vagyok ebben a kis házban, nagy szerencsével béreltem három napra. Könyvet, újságot szándékosan nem hoztam, a figyelmemet legfeljebb önkielégítéssel terelhetném el. Hosszú ez a rohadt … éjszaka.
    (Az írást megszakítva kimentem a kocsival a határba, beszélgettem a fákkal, a csillagokkal, és sajnáltam magam. De azt mondtam: – ha nem vagy képes a kihalt éjszakai országúton elfordítani a kormányt, akkor gyáva dolog lenne öngyilkossággal próbálkoznod, fiú! – gyógyszerrel, illetve akármivel)…”

9 Tematika: Az andreutika fogalma. Az alkalmazás lehetőségei. Az andreutikai szemlélet fő sajátosságai. Az andreutika alaptételei – s ezek funkciója önmagunk fejlesztésében, személyiségünk formálásában, „felfrissítésében”. A közvetlen bajokozó a „felnőtt gyermek”, illetve a „felnőtt kamasz” jellegű ún. montázsszemélyiség. A tényleges bajkeverő: a sérült (megsértett és szeretetlen) „belső gyermek”. A megszégyenülés és a „mérgező pedagógia” tipikus következményei: az elhagyásélmény és a megkötő szégyen. Az űzött-hajszolt, s a káros-kóros hozzászokásokra hajló személyiségműködés megjelenésének másik tipikus változata, hogy a valamilyen felnőttkori sorscsapástól megijedt „belső gyermek”, a regressziók és frusztrációk mentén (átmenetileg?) visszaszerzi egykori hatalmát a személyiség felett, illetve azt tartósan labilissá teszi – mert erre a traumatizálódott felnőtt-én alkalmat kínál. Kivezető út: felismeréssel és a probléma megfogalmazásával munkálkodni a lelki állapot egyensúlyán és (újra)érlelésén. A válsághelyzet jóra fordítása: a válság sorsjelzésként való értelmezése révén (ami annyit tesz, hogy az egyébként szükséges sorsátírás nem kényszerűséggé, hanem lehetőséggé vált!). Az andreutika eszköztára: az önsegítő mikrocsoport és a mentálpedagógiai kiscsoport. A hősterápia és a „bűnbakoló” cseretechnika. Az andreutikával kombinálható egyéb támogató-fejlesztő metódusok. Etikai megfontolások.

10 Munkamódszer minden önismereti jellegű témakörön, illetve dramaturgialépésen belül: 1. csoportvezetői indítás, ami perdöntő jelentőségű (a kiadásra kerülő módszertani kötet épp ezért példákkal illusztrálja az indítás fázisait: feladatmegszabás, a feladat szerepe a programcél elérésében, a feladatmegoldás mikéntje, a végrehajtás várható nehézségei, képzési-metodikai instrukciók); 2. egyéni megosztás; 3. csoporttükör; 4. csoportvezetői összefoglaló; 5. kölcsönös viszontválasz a csoport és vezetője között; 6. csoportvezetői zárás és átkapcsolás a soron következő személyre, illetve önismereti lépésre (ha az adott dramaturgiai lépést már minden csoporttag megtette). A tréning tagjai jegyzetelik egymás (élmény)megosztását. A csoportszerződésbe foglalt titoktartási kötelezettség természetesen e feljegyzésekre is érvényes.

11 Az asszociációk beindítását jól szolgálhatja bármilyen „kártyák kiterítése”. Alkalmas erre a hagyományos römi vagy magyar kártya figurális halmaza csakúgy, mint a különféle sorshelyzeteket és figurákat megjelenítő, e célra rajzolt „mentálpedagógiai pakli”. Ennek a könnyebb feltárulkozásra ráhangoló játéknak az alkalmazását vagy elhagyását az adott csoport összetételétől és kezdeti nyíltságától, vagy éppen zárkózottságától érdemes függővé tenni.

12 Hitelesítés nélkül a csoportvezető nem tudja magát elfogadtatni mentálpedagógiai szerepkörében, s a tagok képtelenek jó szívvel alkalmazkodni a programból következő direktív irányításhoz. Nélkülözhetetlen tehát a csoportvezető saját élményeinek a megosztása! Ekként a pedagógus-andreuta szintén „teljesíti” a programot (akár elsőként), ha nem is ugyanúgy, mint hallgatói. A csoportvezetők feltárulkozása 1) példát mutató, 2) bepillantást enged a saját korábbi megpróbáltatásaikba, esetleg jelen idejű nehézségeikbe: így bizonyítva, hogy ők ugyancsak gyarló, „hús-vér” emberek, akik a maguk lelki szilárdságát nem valamiféle örökké érvényes vagy velük született és mindenek felett álló sajátosságként birtokolják, hiszen az ő életüket is jellemezték és jellemzik különféle válságok, sikertelenségek, megoldatlanságok, 3) módszert adó, 4) egyúttal azonban semmiképp sem lehet megterhelő és „szellőzködő”.

13 A csoportvezetés – mint látható – mindvégig nyílt és közvetlen irányítással történik. E normatív sajátosság azonban megköveteli a tagok fokozott lelki-fizikai védelmét: a vezetői „hatalmaskodástól” csakúgy, mint a csoporttagok önmagukra vagy társaikra gerjedő indulataitól, de a tréning nehézségeitől (szoros témaszerkezet; felkavaró témakörök; feszültséget generáló technikák; a csoportmunka alatti dohányzásmentesség, kevés szünet stb.) is. A csoportvezető ahhoz a csoporttagjához sem viszonyulhat indulattal, akitől olykor meg kell válnia a program közben-érdekében. A pedagógus-andreuta minden megnyilvánulása példa. Így pálcát sem törhet a tréning résztvevői fölött, és természetesen nem is „törleszthet” nekik.

14 Itt válik igazán nehézzé az andreutikai csoportmunka! Mind meghatározóbb a csoportvezető intuitív (s egyben szimultán) „csoportlélek”-érzékelése. Segít eldönteni, hogy a problémákba történő „leásás” műveletét – amely utóbb a cseretechnika alkalmazásába fordul át – miként irányítsa.

15 A („bűnbakoló”, ill. bűnbakkereső”) cseretechnika eltér a hagyományos empátiagyakorlatoktól és nevelési intelmektől. A bajban lévő ember (de különösen a haragmániás) mindenekelőtt attól szenved, hogy „jogos dühét” senki más nem érzi át, mindenki őt hibáztatja. Az egy lépésben empátiára sürgetett „bajokozó” megenyhülése ezért eleve kudarcra ítélt. A nondirektivitáshoz, tehát a rejtetten érvényesülő kliensvezetéshez kötődő érzés-, ill. helyzetgyakorlatok pedig nem eléggé autokonfrontatívak, és ekként aztán ritkán felelnek meg a didaktikus és/vagy segítségnyújtást provokáló kihívásoknak… A „cserevezető” tehát nemcsak megérteni igyekszik kliensét, de ha kell, első lépésben akár „együtt dühöng” is vele. A „tagadófalak” lebontását megkönnyítendő, ne sajnáljuk hangsúlyozni, hogy a „bűnbakolás” csupán egy személyiségerősítő (-érlelő) technika, s használata egyáltalán nem jelenti sem a személyes sorsfelelősség elutasítását, sem pedig bárki esetleg kegyeletsértő kárhoztatását (ellenkezőleg: egy kikerülhetetlen kerülőút a „kritizált” személyekkel való belső megbékéléshez, aminek vállalása viszont nem a „bűnbakok”, hanem a „bűnbakolók” érdekét és javát szolgálja!). Az ezt követő további lépések – a „bűnbak” szenvedésjegyzékének átgondolása-átérzése és a többsíkú fantáziacsere – vezethetik el aztán a tréning résztvevőjét haragjának szociális szabályozásához, legjobb esetben pedig a megbocsátáshoz is. (Az előjelzett speciális módszertani kiadványban konkrét instrukciók találhatók a tipikus nehézségek, elakadások áthidalására.)

16 Az érzelemfejlesztő gyakorlatok különösen a cseregyakorlat-szakaszban fontosak. Meg kell tanulnunk: 1. tudatosítani, hogy éppen mit érzünk; 2. különbséget tenni érzés és érzelem között; 3. felismerni, hogy – bármilyen konkrét helyzetet tekintve – érzelmileg csak a jelenben létezünk-e, vagy valójában a múltba csimpaszkodunk; 4. észlelni, hogy „kívülről” gerjesztve, vagy tulajdonképpen „belülről” gerjedve mozdultak aktuális érzéseink; és 5. megélni, hogy nem kizárólag néhány érzés munkálkodik bennünk, hanem egy egész (és végtelenül színes!) érzés- és érzelemvilágot birtokolunk. Mindez elsajátítható az – akár egyéni, akár csoportos – egyszerű önfejlesztő gyakorlatok rendszeres végzésével.
    Az érzések-érzelmek elkülönítésére és értelmezésére jól hasznosíthatók a helyzet- és szerepjátékok, a következő feladatrendezésben: 1) az érzések felidézése-felelevenítése (a kiválasztott helyzetek „eljátszásával”); 2) az érzések körülírása (jellemzése) és megnevezésük, valamint elvállalásuk; 3) az újraélt érzések közvetlen kiváltó okának és szerepének tisztázása; 4) a feltárt érzésekhez fűződő belső viszonyulás (rejtett, mögöttes érzések) kibontása, ill. megvillantása; 5) a vonatkozó érzéskulturális teendők megbeszélése.
    Az érzéstudatosítás önismereti munkamódszerrel és – mint a többi „játékos”, illetve dramatikus jellegű gyakorlat esetében – a csoportvezető „játékmesteri” közreműködésével történik.

17 Érzelemkultúra alatt a mentálpedagógia lényegesen többet ért, mint annak képességét, hogy „merünk” érezni, s „tudjuk”, hogy mit érzünk. Az érzések művelése azt jelenti, hogy belátom-átélem: bármiféle érzést fedezek fel magamban, nem kell szégyellnem, nem kell bűntudatot éreznem miatta. A gondolataim miatt sem (legfeljebb megpirongathatom magam, hogy ugyan hol jár az eszem…?). Ellenben bizonyos cselekedete(i)met már szégyellhetem, a(zok) miatt már kínozhat bűntudat, de a cél az, hogy eljussak a jóvátétel és önfelmentés lelki békét hozó harmóniájához.
    Érzés-gondolat-tett egysége nélkül lehetetlen szabadulni a kényszeres viselkedés, a káros szenvedélyek fogságából (legfeljebb egymással váltogathatók). Az önsegítés győzelme esetén az alábbi „katedrális” egymást feltételező szintjeit építem fel: 1. érzéseimben teljesen szabad vagyok; 2. gondolataimat azonban képes vagyok szabályozni-terelni; 3. tetteimet, cselekedeteimet már elkövetésük előtt megrostálom.

18 Az alkoholizmussal példázzuk az andreutikai (ön)segítés megközelítésmódját a kóros függés eltérő eseteiben. Az alkoholista „fogyatékossága”, hogy nem képes uralkodni alkoholfogyasztásán. Ha azonban végleg felhagy az italozással, és olyan emberré formálja magát, akinek tényleg jó a saját bőrében (vagyis valódi felnőtté válik, mert nem kesereg még titkon sem a sorsán, és pótlékokra sem szorul…), akkor az alkohol, ill. más káros-kóros szenvedély nem uralkodik felette. Csak ne szégyellje, hogy képtelen az alkoholfogyasztás szabályozására. (És ha nem iszik, már nincs is mit szégyellnie, hiszen egyszer s mindenkorra kiiktatta, amit nem tudott szabályozni. Saját maga felelős irányítására és szabályozására viszont – a felnőtt-énje „hatalomátvételével” – most már tartósan képes…)

19 Mentálpedagógiai megközelítésben ez annyit tesz, hogy a) megbocsátod magadnak az összes kellemetlen és szégyenkeztető érzésekkel teli élethelyzetet, amiben akár most vagy „benne”, akár azt valaha is átélted; b) lázadás nélkül tudomásul veszed, ami fölött nincs hatalmad vagy befolyásod; c) hasznosítod a csodálatos erőforrást, melyet könyörgés vagy kéregetés nélkül szabadon igénybe vehetsz. Vagyis lelked érzéseit, elméd gondolatait, emlékeidet és tapasztalataidat, viselkedni és cselekedni tudásod egyszeri és megismételhetetlen összességét. Röviden és tömören: a személyiségedet.

20 Az andreutikai csoportmunka közös (ön)értékelése, konzultációs formában: 1) Milyen mértékben teljesítettük az előre eltervezett önismereti és oktatási programot? 2) Gondoljuk végig, hogy a csoport mit végzett, mit változott napról napra, melyek voltak a legnehezebb és melyek a legörömtelibb pillanatok, hogyan alakult a csoportdinamika (jellemző interakciók, indulatáttételek, játszmák, manőverek stb.). 3) Mely műveletek és akciók bizonyultak hatékonynak a programmenet szempontjából? 4) Mik a további – de már a módszer terjesztésére és alkalmazására (nem pedig a saját személyiség önfejlesztésére) vonatkozó! – teendők (mind személyenként, mind pedig közösen)?

21 Eddzed, ill. ápold mindenekelőtt: az egyidejű odafigyelésedet másokra és saját belső világodra-érzelmeidre, és ezt kifejező gazdagabb kommunikációs (közlés-)képességedet; belső feltételeidet mások megértéséhez és megszeretéséhez, a beleélés készségének fejlesztésével (cseretechnika!); a készségedet, hogy tudatosítsad mindenféle – jó-rossz, szép-csúnya, nagyszerű, vagy éppen szégyenkeztető – érzésedet, továbbá (előzetes megszűrt) gondolataid szabályozását és tetteid önirányítását; a tűrőképességedet a feszültségek, a tehetetlenség, az akadályozottság, a megfosztottság és a bármiféle nem teljesülés érzéseinek elviselésére (vagyis: önfegyelmedet, konfliktusbírásodat: azt, hogy tárgyszerűen tudomásul veszed a kudarcokat, és nyitott vagy ésszerű és tisztességes kompromisszumokra); a késleltetésnek, az események elidegenítésének, az önállóságnak, az egyedüllevésnek a nélkülözhetetlen képességeit s az öntanítás és önnevelés legkülönbözőbb formáit; és ami mindezek alapja, a békességet önmagaddal (vagyis: önszeretetedet-önelfogadásodat, önmegbocsátásodat és önbecsülésedet).

22 És mik voltak azok a gyermeki személyiséghez számítható – s felnőtt korodra pozitívan ható! – tulajdonságaid is, amelyek segítettek az eredményeid elérésében (alkotásvágy, játékosság, kíváncsiság, ösztönösség stb.)?

23 Akkor sem omlasz össze, ha úgyszólván már ezek „előterében” észleled magad: belső gyengeség-üresség; erős és gyakori félelmek-szorongások (melyekről később az is kiderülhet, hogy tulajdonképpen alaptalanok voltak); bizonyos korábbi játszma-cselekedetek, átgondolatlan indulatreakciók kényszere (számodra ellenállhatatlanul fellobbanó és ellenőrizhetetlen mértékű-időtartamú dühkitörések rendszeres jelentkezése vagy szinte irányíthatatlanul erős síráskésztetés gyakori felbukkanása); nagyfokú bizalmatlanság vagy kétely majd mindenki iránt; rögeszmés igazságkeresés és olthatatlan sértettség, általános megbocsátani nem tudás, véget nem érő harag, letaglózó lelki fájdalom; mélységes bűntudat és szégyen, parttalan önsajnálat, űzött-hajszolt közérzet, esztelen menekülés a magánytól, képtelenség az elhagyottság elviselésére, kínzó halálvágy, vagy valami hasonló szörnyűség (például számodra minden és mindenki közömbös, s Te meg – a környezeted által mind sűrűbben visszajelezve – egyre érzéketlenebbé válsz). Összefoglalva: ha kibírhatatlanul megsokasodnak a külső és belső konfliktusaid. Mielőtt ezek egyikét-másikát elháríthatatlannak éreznéd, ajánlatos segítséget kérned olyan emberektől, akikben már megtapasztaltad, hogy megbízhatsz (például tréningtársaidtól). Súlyos krízis esetén azonban habozás nélkül keressél meg egy lelki problémákban jártas szakembert vagy intézményt (korábbi tréningvezetődet, mentálpedagógiai szupervizorodat, illetve pszichiátert, klinikai pszichológust, életvezetési tanácsadásra kiképzett pedagógust vagy szociális munkást, TÁMASZ-gondozót vagy akár a háziorvosodat).

24 Minden reggel köszöntöd önmagad (kifejezve örömöd, hogy ismét egy újabb nap, amikor szabad lehetsz kínzó gondolatoktól és indulatoktól). Naponta teszel-létrehozol valamit, amivel szégyenkezés nélkül büszkélkedhetsz, illetve amitől bűntudat nélkül boldog vagy. (Célszerű az ilyesmit előre, legkésőbb előző este megbeszélni saját magaddal.) Keresed az alkalmat, hogy segítségére siethess másoknak, hogy hasznára lehess embertársaidnak (is). Olyan embereket választasz példaképnek, orientációs személynek, akik már bizonyították, hogy nem (ön)sorsrontók, hanem (ön)sorsjavítók. Naponta megmozgatod a tagjaidat valamilyen testedzéssel, vagy legalább egy hosszabbat sétálsz. Emellett gyakorlod az egyedüllétet is, és fölfedezed benne, ami számodra kellemes. Minden napodat úgy fejezed be, hogy mérleget készítesz – és a legkisebb eredményért is megdicséred saját magad. Egy ideig naplót vezetsz napi érzéseidről és a Téged érintő eseményekről…