Noth Zsuzsánna

Mamutmocorgás és Cickánycikcakk

Regényrészletek

(A szerző névjegye) Budapesten született 1950-ben. Közgazdasági technikumot végzett (saját állítása szerint mint százszázalékos pályatévesztett). Ennek ellenére szaktudását különféle adminisztratív munkakörökben próbálta kamatoztatni, kevés sikerrel. Huszonhárom éves kora óta ír rendszeresen. Három verseskötete (Utószezon; Feledkezz sustorgó imába; Festünk) és egy regénye (Kettőspont avagy az élet életek tükrében) látott eddig napvilágot. Jelenleg a Magyar Tengeri Gyűjtemény Kagylókiállításán dolgozik teremőrként.

(A készülő műalkotás cselekményvázlata) A Mamutmocorgás és Cickánycikcakk című regény első része egy elhagyott, munkanélkülivé vált, az élet perifériájára sodródott, középkorú asszony sorsát mutatja be, aki mint utolsó szalmaszálba, kapaszkodik egy félnótás, nagyzási hóbortban szenvedő alkoholistába. Már a kezdetek kezdetén sejti Zitka, hogy nem sok köszönet lesz ebben a kapcsolatban, mégis erőlteti, hátha Bodó segít neki első verseskötetét egy kiadónál elhelyezni. Amíg ezzel a szerencsétlen Bodóval hasztalanul lót-fut könyvpremierekre, irodalmi estekre, elveszti évek óta betegeskedő szüleit.     A második részben Zitka egy blues-kocsmában rátalál és beleszeret egy bohém kis csibészbe, aki a drogok rabja, és ahelyett, hogy kirángatná Zitkát a depresszió mélyéből, apránként rácsalogatja a narkózás ingoványos talajára. Jó ideig együtt kalandoznak a serkentőszerektől felfokozott örömmámorban, és ha nem tűnik el időnként Banyóka, először hetekre, majd hónapokra, együtt is pusztulnak ki a számukra egyre irreálisabbá váló világból. A regény végére Zitka a sorozatosan visszatérő kényszerelvonásoktól és egy vészjósló álomtól kijózanodva rádöbben arra, hogy ha fel is bukkan Banyóka, saját testi és lelki épségének érdekében kénytelen lesz lemetszeni magáról a narkóshoz nőtt vadhajtásait. Ami annyit jelent, hogy leépülésének végső stádiumában nem vállal vele sorsközösséget.     A Mamutmocorgás és Cickánycikcakk a magyar irodalomban először nyit ablakot a narkomániások felfokozott gyönyörökkel és keserűségekkel túlhajszolt világára, amiről ez idáig csak idegen nyelvből fordított írásokból értesülhettünk. (N. Zs.)

    18.

    Úgy felszívódott Banyóka, Kedves Doktor Úr, hogy már nem is tudom, mikor járt nálam utoljára. Alig bírok szabadulni a telefonkészülék mellől, naphosszat csak nyomom a hét számot, használva a megbeszélt kódot; két csengetés, letenni, egészen addig, míg nem tudatosul benne, hogy barát, nem ellenség, és felveszi. De most mindez mindhiába. Csak nem átsorolt az ellenség oszlopába? De több minden megtörténhet ennyi idő alatt. Vagy eladta megint a készülékét, mert másból már nem tudott pénzt csinálni, vagy kikapcsolta a központ, mert többszöri fenyegetésükre sem fizette be a hátralékot, vagy túladagolt, de erre jobb nem is gondolni, hogy haldoklik vagy már nem is él, mert ha nem tudok semmiről, nem megyek át segíteni.
    Már majdnem megőrültem, amikor sok nap után aszfaltszürkén, összetapadt hajjal, izzadságtól fénylő bőrrel betámolygott az ajtón és lerogyott az első útjában álló székre. Átöleltem, és magamhoz szorítottam a fejét. Bűzlött, mint egy kóbor állat.
    – Mi van veled, Banyóka?
    – Le sem merek vetkőzni, mert én már csak neked fürdök, és úgy érzem, hogy már nagyon régen voltam nálad. Napok óta se pénz, se anyag, se kaja, se pia, se cigi. Kavarunk már mióta Budapest huszonkét kerületében, de egy napon belül az egyik legészakibból a legdélebbikbe és onnan vissza, keresztbe-kasul, mint pók a falon, mindhiába. De azért nem jöttem üres kézzel, most az egyszer. Hoztam kávét, de ha gondoltam volna, hogy így elszaladtak az árak, akkor be sem mentem volna a boltba. Áh, fenét! Még így is megérte bemenni, hogy teljesen kizsebeltek egy zacskó kávé és egy doboz cigi ellenében. Ha te azt láttad volna, Zitka, hát bepisilsz. Képzeld, egy nagyon-nagyon öreg kis bácsika hosszas tipródás után odavitt egy üveg ásványvizet a pultra, mondja a boltos, hogy hetvennégy forint. Erre ő, hogy nem is az érdekli tulajdonképpen, hanem az, hogy ez gázos víz vagy buborékos?
    Hol érzi ez magát, Auschwitzban?, kérdeztem volna tőle, de nem akartam ízléstelenkedni.
    – Kristály – böffenti a boltos, mintha a kérdést megelőzően már egy egész üveggel behúzott volna a kérdéses vízből.
    – Gázos vagy buborékos? – akadékoskodik tovább a maga szelíden agresszív modorában.
    Boltos még mindig értetlenül, de határozottan: – Kristály.
    Pedig lehetne ő is egy kicsit rugalmasabb, ráhagyhatná az öregre ezt vagy azt, és rögtön eldőlhetne, hogy megveszi-e vagy se, ha nem lenne annyira röghöz kötött, mint amilyen.
    Egy kisfiú menti ki a kisöreget a legnagyobb jóindulattal ebből a lehetetlen tipródásból: – Buborékos.
    Erre a bácsika már a gyerek felé, mert látja, hogy csak benne találhat értőre. – Az érdekelne, hogy gázos-e? Azt látom, hogy Apenta, csak azt nem tudom, hogy az gázos szokott-e lenni?
    Én meg álltam a zacskó kávémmal, szakadt rólam a víz, hogy gázos-e vagy nem, meg nem tudtam volna mondani, tekertek a beleim, az ájulás környékezett, egyszóval kezdtem kifogyni a türelmemből. – Gázos legyen, bácsika? Belefingok, ha csak az kell. – Az öreg már baktatott kifelé, rám se hederített, csak az eladó mosolygott a bajusza alatt és én kuncogtam, de azt sem sokáig, mert mellemnek szegezte, hogy négyszázhuszonnyolc forint a kávé, erre kértem még ráadásnak a cigit. Ezzel úgy leforrázott, hogy elszállt az öregen való röhögéstől a kedvem.
    – Itt vagyok, Zitka. Csak neked és mindhalálig – neveti nyakamba a sokszor elsütött poént, amiben szerinte az a pláne, hogy kinek kellene ő, ha én nem lennék –, mert ahogy most érzem magam napok óta, nemigen lehet sok hátra.
    – De mi van veled, Banyóka?
    – Áh semmi, csak a szokásos. Elvonási tünetek. Nagy jót tennél velem, ha főznél nekem egy vájdling kávét. Amilyen erőset csak lehet a gépeddel. Talán úgy még kibírom legalább addig, amíg megfürdök. Nincs pofám ilyen mocskosan befeküdni melléd. Egy kis tévézés, de az se biztos, csak beszéljen, zaj nélkül nem tudok elaludni. Persze hülyeségeket beszélek, mert mi az, hogy nem tudok elaludni, amikor már most sem vagyok eszemen.
    Felteszem a kávét. Viszem neki. – Lefürdetlek, Banyóka, vettem egy akkora nagy kerek szivacsot, mint te, azzal lecsutakollak.
    – Nem bánom, de nem érezheted meg a szagomat.
    – És ezt hogy gondolod? Tegyek ruhacsipeszt az orromra?
    – Lekapok magamról mindent, te addig kiengeded nekem a vizet, elsüllyesztem a ruháimat a szennyesládába, és egy tigrisugrással beugrok a kádba. Csutakolhatsz, kedvesem.
    – Mégis, mit érzel, Banyuska, hogyan tudnád szavakba önteni az elvonási tüneteket? – Nem véletlen a kérdés, gondolva magamra, ha egyáltalán pénz és cucc nélkül én is eljuthatok odáig. Mert ez a két utóbbi egyre ritkábban.
    – Ez egy olyan, mintha valahol, egy láthatatlan és bizonytalan helyen egy parányi lyuk lenne a testemen…
    – Van azon több is, és nem is olyan parányi, mint képzeled – nevetek, miközben vastag habbal vonom be.
    – …szóval azon a nem tudni hol elhelyezkedő lyukon szivárogna el észrevétlenül az erőm. Míg össze nem csuklom, mint a minap, rá az asztal lapjára. Pedig nem is voltam részeg, inkább az ájulásra emlékeztet.
    Fürdés után azonmód ágyba bújunk. Kicsinyt simogatózunk. A TV-ben horrorszerű film pereg. Már a kiszűrődő puszta hangok is zaklatnak, hiába fekszem a képernyőnek háttal. Hát még amikor felkelek, hogy kikapcsoljam, és látom, hogy a nőnek, mint a kiszikkadt pocsolyában a szétrepedező sár, úgy pattogzik szét az arcán a hús, és jókora fekete pókok masíroznak ki belőle egyszerre minden irányba; homlokára, nyakára, vállára. – Muszáj ezt nekünk nézni, Banyótárs? Te ha látnád, biztos, hogy zaklatott lenne az álmod. A nőnek az arca bőre alól jönnek ki akkora pókok…
    – Nem igaz, csak engem akarsz kicsinálni. Ezt a szót, hogy pók, jobban teszed, ha törlöd a szótáradból. Ki ne ejtsd a szádon ha jót akarsz, mármint nekem. Tudod, hogy pókiszonyom van.
    – Na, éppen azért kéne kikapcsolni, mert én se bírom látni.
    – Ne, ki azért ne, csak át máshova. Félek a csendben. Nagyon félek. Elfog a pánik.
    – De mitől? Itt vagyok melletted, simogatlak, senki sem bánthat…
    – Nem valami határozott veszélytől, mint például halál vagy vadállatok, úgy általában, de nagyon, nagyon félek.
    Tizenhét órát alszik egyvégtében, közben akkorákat rángnak a tagjai, de nem csak a lába, mint ahogy másoknak elalváskor kirúg, hanem a teste minden egyes izma felváltva. Hol a válla, hol a mellkasa, hol a hátán egy izomköteg, hol a karjával csap, de akkorákat, hogy attól félek, le talál szakadni valamije.
    Másnap délutánján rohan rá teljes gőzerővel az a mélységes letargia, a kijózanodás riadalma, a dolgok teljes megvilágosodása, a pőre valóság, a temérdek ránehezedő adósságtömeg, aminek tudata összenyomja, de annyira, hogy ha lehetne, legszívesebben meghalna. Egyetlen zokszó nélkül. Mondjuk nem venne többet levegőt, leállítaná a szívverését. De mivel ezekre önerőből nem képes, ebben az eszmélésben szokott Istenhez könyörögni, hogy vegye el tőle az életet, ha már adott neki. Mert annyira szégyenteljes a valóság, az, hogy azért ámokfutott pénzért, hogy legyen anyagra, aminek az energiájának a segítségével lesz ereje és ötlete, hogy hová pénz után futkosni, mely pénzen természetesen egy újabb pakkot vesz. És ennek az egész perpetuum mobilének sehol sem látszik józan állapotban nemcsak a vége, hanem az értelme sem. Mintha mindig paradicsommadár-ékességekkel pompáznál szürke gerlék közt, aztán ripsz-ropsz, paradicsommadarak közt találnád magad haloványszürke, esetlen kis gerleként. Ilyenkor már határozottan hisztériázik. Egy fél nap sem elegendő ahhoz, hogy a magára ráncigált ingek, nadrágok, zakók és cipők közt megteremtse (szerinte) az összhangot. És mire végre úgy dönt, hogy a drapp darázsmintás szövésű vászonnadrághoz a sötétlila, szintén magában mintás bő ing passzol, és alulra egy oltári hosszú vörösbordó fémveretes Vesco-csizmát húz, legalább ne kérdezné meg, hogy hogyan fest, akkor talán kibírnám röhögés nélkül, hogy pont olyan, mintha a Batmant megtoldották volna Lúdas Matyival, ami cowboyban végződik.
    Összefacsarodik az egész arca, küzd kibuggyanni készülő könnyeivel, felváltva vinnyog és káromkodik. Lépten-nyomon kiborul a legapróbb vélt vagy valós, őt érő inzultusoktól. Ha belerúg a küszöbbe, akkora a fájdalma, hogy a lábát két kézzel hasa magasságába felhúzva visítozva, baszdmegek közepette ugrál körbe. Alaposan leteremti az amúgy is élőhalott kutyát, ha az örömében felugrál a lábszárára. Minden mondatomnak szerinte éle van és kötözködésnek véli. Kikéri magának a sértegetéseket, amikre legalább tőlem nem számított. Sokszor nem is értem, mi miatt tiltakozik erőteljesen gesztikulálva.
    – Próbáld meg szavakban lefesteni, hogy mi az, ami annyira rettenetes, hogy ennyire kiborulsz tőle? – kapaszkodik nagy nehezen kifelé belőlem a kíváncsiság.
    – Olyan, mintha egy medúza lennék. Csak lebeg magatehetetlenül a víz tetején. Mint a takony, folyik szét. Se súlya, se akarata, se tette, se gondolata. Ez a lelki és fizikális tehetetlenség teljességgel elviselhetetlen. Harmadnapra anyag nélkül, mint egy partra vetett medúza, amin áttalpalt érzéketlenül egy egész rikácsoló turistacsoport. Olyan a lelkiismeretem, mintha embert öltem volna, és nem tudom a hogyan továbbot. Teljes kilátástalanság. A legmélyebb letargia.


    43.

    Az emberléptékű, parány, mégis megunhatatlan Zebegényben, a már valamelyest melengető napzásban a Duna-parton, a gát cementtetejű párkányáról a lábaimat az olajpacnis kavicságy fölé lógázva magyarázom Banyusnak, hogy gyermekkorom nagy részében attól szorongtam, nehogy felnőve ilyen nagy stéggé váljak.
    Stéggé, vissantja nevetve Banyóka. Miért pont stéggé? Ezzel az erővel akár villanypóznává is válhattál volna, amibe ilyen sarlószerű, éles kapaszkodókat mélyeszt a villanyszerelő, miközben felkapaszkodik a tetejére.
    A mesék sugallatára, amiket persze hittem is meg nem is, hogy a gyermekből nem csakis felnőtt ember lehet, hanem valami gonosz varázslat hatására bármi. Mondogattam is sokat magamban, mert másnak nem mertem erről a félelmemről szólni, hogy Istenem, csak stég ne, mert annak a sorsát cseppet sem láttam vonzónak. Szóval jegenyefa, csipkebokor, bogár, csak ne gusztustalan, mint csótány, kullancs, szóval bármi, csak stég ne.
    És csiga? – kuncog Banyóka.
    Az már inkább, éjjel pedig bele az orrodba, hogy kitörjön a frász, amikor anyukád közelít a zsebkendővel…
    De azt nem várnám meg. Mert mondjuk nagyobb lennék. Csiga az orrban, onnan szék lábára futtatva. Az lenne az igazán jó móka!
    Neked, mert engem a takarítónő onnan lesodorna, szívatna be a porszívózsákba. Mert mit neki, ha egy csiga belefullad a porba. Persze az is megfordult az agyamban, hogy úgy, mint a többiek, emberként növök fel, és a későbbiekben, már felnőtt emberré berendezkedett életemből még siralmasabb lenne a stégéletbe átmennem. Mert ahogy elnézem például ezt a stéget is, itt az orrunk előtt, Banyuska, stég aztán végképp nem lennék szívesen. Még nyolcvankét évesen sem, ha már addig megúsztam, jobb lenne a hátralévő kis időben elbliccelni a stégséget.
    Nézz rá, te is láthatod azt a kettősséget, ami csoda, hogy nem repeszti szanaszét. Bekátrányozott vagy olajjal átitatott hasaalját a jeges víz csapkodja, sötétbarnára mázolt deszkatetejét a nap heve égeti. Ha csak ránézek, sajog sejtjeimben az a feszültség, amit ez a stég érez. Mert hogyan tengeti, vagyis rángja végig a fel-feltaréjosodó áprilisi vízen az életét?
    Este a fagyleheletű nyirkos vályogházban Banyus teljesen felvillanyozva, a szoba egész szabad padlófelületén összevissza cikázva, hevesen gesztikulálva tudományos fejtegetésbe kezd az emlősök élethosszáról.
    Vegyük például az ormányos cickányt, amelyik mindössze két évig él, ugyanolyan hosszú az élete, mint egy lajhárnak, elefántnak, oroszlánnak, embernek, bármi más emlősnek, csak amiatt, hogy percenként hatszázat ver a szíve, hamarabb jár le, mint nagyobb testű emlőstársainak. Mert minden emlős szíve ugyanannyit ver, ha jól emlékszem az olvasott számadatokra, akkor nyolcszázmilliót dobban egy életen át. Az életfolyamatoknak csak a sebessége eltérő fajonként. Ennyi az egész, hogy amelyiknek gyorsan ver a szíve, rövidebb ideig él. Viszont gyorsabban fejlődik, gyorsabb a mozgása, emésztése, az összes életfunkciója, így ugyanannyi élményben vesz részt, mint a lassúbbak. Ha ezt az elméletet kivetítem a narkósokra, akiknek a szertől táltosként nyargal a szíve, ezáltal minden tevékenysége is, így a narkós ugyanannyit él, mint bármelyik embertársa, csak fele vagy harmad, negyed idő alatt. Vegyünk például engem, mi mindenre vagyok képes huszonnégy óra leforgása alatt, ha anyag csörgedezik az ereimben…
    Ez az! Vonul át az agyamon az iménti gondolatsor folytatásaként a felismerés, hogy ez egyenesen magyarázatot ad arra, hogy azért nem mozgósítja őt az utóbbi bő másfél évben nemi vágy, mert átnarkózott éveiben az erőszakkal lezavart szívhajsza alatt legalább harminc évet öregedett, ha nem többet, és az természetes, hogy egy hetven év körüli férfi tetteit már nem a nemi ösztönök motiválják. Megszűnt a hormontermelése, visszasüllyedt érdeklődése az alapfunkciókhoz, mint evés, ivás, kakálás… S ha vágyai nincsenek, minek törődne egyáltalán velem? S már nyitom a számat, hogy a benne is többször felmerült kérdésre választ adjak, de amint felnézek rá, észreveszem, hogy lilásvörös foltok tarkítják satnya kis arcát, vékony nyakát, erősen felnyírt tarkója pedig egyöntetűen céklavörös. S az egyik cikk-ből a másik cakk-ba való átvágása közben szinte súlytalanul lepördül a padlóra. Néma és mozdulatlan. Nem ráng, nem vergődik, még csak nem is vibrál, ahogy Pannás szokott az epilepsziás rohama levezető részében. Lélegzetvisszafojtva, dermedten meredek rá másodpercekig. Oldalán fekszik felhúzott lábakkal és karokkal, mintha magzatpózban aludna.
    Melléguggolok. Szemei nyitva. Nem homályüvegesek, mint a halottaké, inkább kifejezéstelenül néznek a semmibe. Biztos vagyok benne, hogy engem sem lát, mint ahogy bármi mást se a szobában. Sem a vaskályhát, sem a fél falat beborító angyalkafodrocskáktól övezte, felhőkaréjon megüdvözülten álldogáló Szűz Máriát. Semmit.
    És ezzel az is elveszti érvényességét, hogy a terasz csatorna melletti sarkából kiindulva, a könnyen porhanyósítható vályogfalat áttörve, a konyhában a kredenc tőszomszédságában ágnak szökkent egy lapajtermetű, dárdatörzsű, fényes tojásdad levelű növény (név szerint: óriás japán keserűfű), amivel tele az egész patakpart. Ha akaratlan magamra hagy, nem lesz kivel nevetve, vesszen, ami még veszhet, újra és újra megfogadni, hogy akkor is megtartjuk mint egzotikus szobanövényt, ha terpeszkedtében lebontja a házat.
    És kivel kutatom fel legközelebb a földtől alig tizenöt centiméterre szétágazott ikerfa két törzse találkozásába ékelt madárfészket, amit a négy barnásszürke tollazatú fióka tökéletes szimmetriát alkotva teljesen kitölt. Oldaluk, farkuk összesimulva, tátott csőrük a fészek kávája fölé ágaskodva. A fészek és a fiókák együttesen egy hatalmas virágfészek. A madarak tátogó csőre a virág egy-egy kelyhe, s öbléből lándzsaként előrefeszülő nyelvük a bibe…
    Bízva benne, hogy esetleg hall, és idegvégződései éreznek még valamelyest, simogatom a fejét, puszilgatom, suttogva bátorítom, tartson ki, miközben agyam érzéseimtől teljesen függetlenül, kíméletlenül mérlegeli, hogy na nem, azt már mégsem! Senki, még Banyus sem várhat ilyet el tőlem, hogy rám szakadjon teljes tehetetlenségével, a kezdeti anyagsarkallta néhány fergeteges aktus fejében. Hogy az én önfeláldozó ápolásomtól függjön a hátralévő, gutaütötten lebénult életében. Mentő, kórház, eddig még oké, de már a bűzterhes kórtermekben rendszeresen látogassak egy emberroncsot, ez már megfeküdné a gyomromat, hát még a hazaszállítása, az élete végéig tolókocsiztatása, etetése, pelenkázása, mosdatása…
    Persze bennem is visszhangoznak ilyen sablonszólamok, mint emberbaráti kötelesség, segítségadás, segélykérés. Ólmosan kivánszorgok a verandára, le a sötét kertbe, az utat szegélyező bokrok oldalát végigtapogatva el Keresztanya odújáig, s mivel égnek bent a lámpák, nincs más hátra, mint bekiabálni. Keresztanya! De ők Pali bácsival, aki nyolcvanhetedik életévét totyorogja, tovább tesznek-vesznek a szobájukban, fülük botját sem mozdítják.
    Tovább a kerten át Lajos bácsi házrésze elé. Odabent is ég a villany, és mozgolódnak a leszármazottai. Asztalt leszedik, ágyaznak. Szokvány rituálék. Kiáltok megint. Ők sem hallanak. Visszabotladozom a mi szobánkba. Banyus ugyanúgy hever a padlón, mint ahogy otthagytam. Hiába, az öregek süketek, de majd a szomszéd házban Ilonka. Neki tán már van telefonja is. Feltépem a szobaablakot. Muszáj nagy erővel szaggatni, mert a nedves levegőtől állandóan beledagad a keretbe. Ilonkánál égnek a villanyok. Otthon vannak szerencsére, és még nem alszanak. Hallani is fog, nálam néhány évvel fiatalabb. Én már bőven átjártam hozzá játszani, mint pici biliző hajasbabához. Persze ennek már több mint negyven éve.
    Ili! Ilonka! Ili! Sipítom reszketegen. Ajtónyitás, válasz semmi. Innen kezdem gyanítani, hogy ez az egész katasztrófa, ami a szemem láttára lejátszódik, csakis álom lehet. Ezért erőlködtem hiába Keresztanyáék és Lajos bácsiék tárt ajtaja előtt. Vagy nem jött ki hang a torkomon, vagy ha adtam is ki hangokat, nem hallották meg.
    Feszíteném szét erőszakkal a szemhéjaimat, hogy felébredhessek, egyszer s mindenkorra végeszakadjon ennek a vérfagyasztó őrületnek, de nem feslik, csak a szívem kalapál annyira, ahogy egy űzött vadé verhet. Ujjaimmal tépném fel, de kezem sem mozdul, mintha engem ért volna gutaütés.
    Nagy sokára fellazul ragacsmáza és kinyílik. Részvéttelenül meredek a néhol rojtosodva felfeslő, máshol zsurmókokban lemorzsolódott, viharvert és pecsétes tapétamaradványokkal borított hálószobafalra.
    De hiszen Banyusról, a szivárványlovasról, aki önszítta szivárványparipáján nyargalászik évek óta sehovába a semmibe, és egyedül csak ő nem veszi észre, hogy egy helyben topog, ló meg sehol, őróla hetek óta se kép, se hang, se szag, se zaj. Még nesz se.