R. E. halálai



    Az irodalomkritikus állandó kérdése, hogy az elmélet, amely tapintatosan, de határozottan áll értékelése mögött, mennyire lehet tolakodó. Hol kell megálljt parancsolnia elvi szempontjainak, ha nem akarja elnyomni vagy éppen agyonhallgatni tárgyát, az irodalmat. Felelősége nyilvánvaló. „Minden művészet önmagában némaságra van kárhoztatva”, írja egy kritikus, a kritika viszont „szólni tud”. Ugyanakkor bizonyos, nem is egészen ismeretlen nyelv nem ismer olyan szót, hogy „irodalomelmélet”. Az angolban ezt a diszciplínát „kritikának” nevezik, és ezzel – nem fontossági – de ok-okozati sorrendet állapítanak meg.
    Olyan közegben, ahol a kritika szempontja túlontúl erős és túlontúl egynemű, könnyű, sőt: túl könnyű költőnek lenni; az elmélet maga előtt gyűri az irodalmat. Erről a szimptómáról eladható költemények roppant mennyisége árulkodik. Annál nehezebb azonban verset írni. A renitens, korbéli divatnak meg nem felelő írók, költők fohásza ilyen korokban így hangzik: „figyelmes kritikát adj, Uram, minekünk”. A figyelem a fókuszváltás képességét is jelenti: József Attila például vajmi kevés megértő kritikát kapott életében; de vajon nem lehetetlen vágy-e, hogy a szent elmélet távolodjon előre gyártott szempontjaitól, és megtanuljon olvasni?
    Gyenge lábon álló elmélet esetében viszont – mindent szabad. Vákuumban lehet óbégatni – de minek. Az önismeret alapja a reflexió, ha elmarad, az irodalmi biomassza eszeveszett burjánzásnak indul, és hamarosan átcsap a tűrés- és torokhatáron. Írói „elvtelenségre” is bőven akad példa: különösen, ha a növényi kocsonyához hozzácsapjuk az önkifejezési vágy azon békalencsés ázalékát, amelyben jogos vagy annak vélt indulatok böffennek föl irodalomnak tetsző buborékokban. Nyilvánvaló, hogy a mi korunknak is lesznek szabolcska mihályai, akiken egynéhány év múlva röhögni kell; de lehet, hogy józsef attilái is lesznek.
    Nem tudom, Rózsa Endre kései fordulatára, írásmód-váltására (Az ámokfutó álmai, Széphalom Könyvműhely, 1998) fölfigyelt-e a műbírálat. Rózsa az a szerző, akinél különösen nehéz az ítész dolga: Rózsa, a Kilencek tagjaként is, de úgy is, mint akit a Nagy László-i líra követőjeként szokás emlegetni, nehezen értékelhető a mögötte húzódó és folyton át- és újrarendeződő társadalmi/történeti kulissza nélkül. Recepcióelméleti közhely, hogy a kor is átírja az irodalmat: de az értékelés során a kritikus arról sem feledkezhet meg, hogy a kor, saját kora! az irodalomtörténet szempontjából óhatatlanul és megállíthatatlanul egyre inkább kultúrtörténeti adalékanyaggá, egy egyre távolibb kor halvány és egyre halványuló „alkotói horizontjává” színtelenedik, amelyben a lényegesnek látszó „eszmeáramlatok”, sőt, „meggyőződések” is mind lanyhább viharokat kavarnak; ahogy ma már eszébe sem jut senkinek, hogy a Tisza Istvánnal játszott tarokkpartik számával jellemezze Mikszáth prózapoétikáját.
    A kritikus feladata tehát Rózsa esetében (is) kettős. Be kell számolnia a posztumusz, Az ámokfutó álmai című kötetben egyértelművé váló írásmódváltozásról (amit már a 93-as, Árnyékszobrok című válogatott versgyűjtemény anyaga és szerzői megjegyzése is előlegez, hiszen már ott „új ciklusokról, új kereszt- és hosszmetszetről” beszél a költő); másfelől, észre kell vennie és észleltetnie kell, hogy a kor, a háttér is elmozdult Rózsa Endre életműve mögül, és e tünet irodalomkritikai diagnosztizálása szintén feltáró munkát igényel. Két megjegyzés ez utóbbi szemponthoz:
    Először. A nyolcvanas évek elején a kritikában még József Attila neve szerepel leggyakrabban Rózsával kapcsolatban. Nem ok nélkül. Az utolsó, posztumusz kötet bizonyos (kiváló) részletei valóban nem állnak távol a Medáliákat író József Attilától: „Rút, varacskos, kunkori farkú disznó / egykedvűen csörtet, az égre vizel már, / isten nagy, de tűfokon is átloppan, / s bottal ütöd nyomát, ha nem vár.” (Káprázatok) Rózsa megszólító versben is vállalja ezt a rokonságot: „Hát összevesznek rajtad is már! / Akár egy zsák szenen. / Ki egyként voltál hó hegyoldal, / és fölötte a lángoló nap, / magad emésztő gondjaiddal / eltűntél hirtelen.” (J. A. halálai). Nem lehetetlen, hogy a kritikus éppen Rózsa Endre érvelésére figyel fel: a József Attilát jellemző metafora ellentéteket fölvonultató pólusai a metaforát lejegyző Rózsa Endre költői világának összetettségét (is) jelzik.
    Másodszor. Ahogy a lírában, a líra értékelésében is fölismerhető egyfajta – akár pozitív, akár negatív előjelű – elmozdulás, divat, célzatosság. Hogyne: kimutatható Rózsa Endre költészetében bizonyos kozmikus pátosz, amely valóban a Nagy László-i lírából ismerős leginkább a mai olvasónak. Nem „hatásról”, nem is „technikáról” van szó. Magatartásról, amely az írásmóddá válik; amelynek nagyra értékelése vagy lebecsülése egyéni jog, de nem feltétlenül esztétikai döntés: attól függ, hogy az olvasó képes vagy akar-e egy olyan olvasási módot elfogadni, amely – a fentebb név nélkül idézett Northrop Frye szerint – közelebb áll a mítoszok, legendák és mesék mimetikus módjához, azaz a líra (vagy „líra-epika”) archaikusabb rétegéhez.
    József és Nagy? Rózsa Endre költészetének tulajdonképpeni „problémája” éppen ez: sokfélesége. Végső soron, hogyan is olvassuk tehát verseit? A posztumusz kötet, úgy tűnik, Szakolczay Lajos nem egészen egyértelmű, 81-es jóslatát váltja valóra (Dunatáj, 1981/4.), mely szerint „a maga módján – verselését tekintve – formaművész is lehetne”. Ha nem is váratlan, de valóban meglepő a kötet anyagának formahalmozása. A lábatlan Krisztus (érdemes megjegyezni!) aszklepiádészi strófaváltozata Berzsenyi Hervad már ligetünk…-jét idézi; akárcsak Az ötvenharmadik ősz. Az Oleander Csokonai–Babits–Weöres formabravúrjára (Babits verse, a Laodameia kevésbé ismert), a szimultán, jónikus lábakból építkező strófára szít: „Gyere vissza a mezőkről / meleg évszak buja bája, / gyere, vár már a bolyongó / tüzek égő koronája.” A Csőrében visz… felező nyolcas, az Amit adsz a világnak trochikus nyolcas és ötös sorokat váltogat. Hosszan sorolhatnám a míves, formahű verseket. Nem teszem: a felfedezés örömét átengedem az olvasónak.
    Természetesen nem a versformák használata a formaművészet kizárólagos kritériuma. De vajon hogyan értékelhető egy olyan költészet, amely a klasszikus időmértéktől, a József Attila-i elégián át (Nem történt különös) a „legmértanibb szabadversig” (Szobabelső), sőt, valamiféle „konyhanyelv-költészetig” (Az ámokfutó csődjei) mindent magába ölel? Nem kései, ám mégis kamaszos kiforratlanságra utal ez?
    Rózsa posztumusz kötete mögött egy újabb, a szöveget játéknak tekintő írói magatartás dereng fel. A techné, a művesség kezdettől fogva jellemezte Rózsát. Az irodalom mint téma központi helyet kapott Rózsa Zabolátlan Pegazusában is (az Árnyékszobrok kötetben). Az ámokfutó álmai még valamit hozzátesz ehhez: a techné válik témává, és ez Rózsa költészetének újabb átértékelését jelenti.
    Rózsa Endre a játékot a véglegesség, a nem-léttel szembehelyezett alkotás paradoxonában éli meg. Az ámokfutó… bizonyos verseihez közelinek érzem Weörest – ugyanakkor lehetetlen összehasonlítani Weöressel. Figyeljék meg: A kőlavina ránkvall „dalainak” (talán itt kerül legközelebb Weöreshez Rózsa) játékosságát ironikus, groteszk, sőt abszurd elemek vegyítik: „Toporzékol a toportyán / zivatar kőkockás portyán, / szakad a nagybőgő húrja, / pohár táncol, részeg kurva.” (Porrá szárad) Vagy: „Az utak – zsákutcákat nemzenek. / S belehal-e egy szörny – a szörnyszülésbe?” (Születések) Weöresénél jóval durvább, brutálisabb vers az övé. Durva szójáték: vérweöres.
    Meg kell említeni Rózsa Endre költészetének egy olyan vonását is, amely valóban egy technika „sajátos alkalmazása”. Ez a technika egyaránt sajátja a magyar népdaloknak és a huszadik századi világlírának (az angol nyelvű költészetben, úgy tűnik, újabb jelenség, leginkább Ezra Pound Egy metróállomáson című kétsorosával szemléltetik). Akárcsak a maga, másféle módján Weöresé, Rózsa Endre költői nyelve is elhallgatásokból építkezik. Kötetnyitó, ars poeticának tekinthető versének például utolsó versmondata „rántja össze” a laza metaforában egymás mellé vetett képeket: „Kagyló mélyén / felbúgó hang: / nyom előtti / nyom. / Kettérobbant / babszemek közt / idő- / s tériszony. / Igazgyöngy táj / lüktetése / holnap semmi: / rom. / Csukott szem s száj / a költészet. / Szóra / én bírom.” (Gőgöm, alázatom). Weöres alaposan kiaknázta, valósággal felszabadította, megtisztította ezt a képalkotó metódust a rá aggatott (pl. a népdal esetében természeti képet vagy felező nyolcast követelő) sallangoktól: „Az ébredés húsba vonta a vázat, / a kerteken át rámnézett a házad.” (Rongyszőnyeg, 1.) Persze Rózsánál ez a technika is másként fest. Nem felszabadító erejű, mint Weöresnél: „halálközeli” tapasztalatot rögzít. A gondolat, még inkább a gond tapasztalatát. Az ő hallgatása azt a kérdést veti fel, hogy mi nem lépett elő a hallgatás mögül. Mit rejtett volna még Rózsa írás-fordulata?
    Ahogy sajnálatos módon profetikussá vált önjellemzése is jegyzi, alighanem maradtak lírájában jelentős hiátusok: „Ágbogas, gyors gyökérzetű / vagyok, a törzs, a lomb – s a mű.” (Csőrében visz). De éppen kései írásfordulata bizonyítja érzékenységét, az idő (a történelmi idő) folyamatos változására való érzékenységét. Hogy, saját előzményeinek nem hátat fordítva, azoktól nem elszakadva új költői magatartást vállal fel. Lehet, hogy Rózsa Endre lírája jelentős fordulat közben szakadt meg, de az is kétségtelen, hogy pontos és figyelemre méltó hírt adott erről a fordulatról. Tanúsága átcsap a posztumusz kötet versein. Utolsó versének „univerzuma” végtelenségig nyitott kérdést tár a megértés elé: „Ősrobbanások, s száll a por cikázva. / Univerzum lesz minden porcikája. / Az isten vár. Valamit tartogat.” (Az isten vár). E kérdésre az egyetlen lehetséges válasz: a kritika újabb fordulata.

Prágai Tamás