Drescher J. Attila
Magyar-német időfa
Koch Valéria költészetéről
1949–1998
|
A kettős kötődés par excellence megvalósulását példázza Koch Valéria (avagy Valeria Koch) immár lezárult életműve. Azé a kétnyelvű művészé, aki – hogy csak a legismertebb műveket említsük – többek között az Igele-Bigele, a Zuversicht/ Bizalom, a Sub rosa, a Wandlung vagy A herceg és a rózsa szerzője vagy társszerző-szerkesztője volt. A teljesség kedvéért nem árt hozzátennünk Az időfa, a Kiolvashatatlan magyar nyelvű kötetet is, s a nagy igényű tervezett vállalkozást: a Stiefkind der Sprache című német nyelvű gyűjteményt. Már a puszta felsorolás is vegyesen tartalmaz német vagy magyar nyelven írott gyermek és „felnőtt” verseket.
Mit ér az ember, ha nemzetiségi költő?
Magyarországon mindig is elevenen élt – századok óta – az irodalmi kétnyelvűség a nemzetiségi alkotó alkalmi lehetőségeitől csaknem elvonatkoztatva. A pálya mindenkor sajátos és tanulságos. Tán kevesebb benne a sikerélmény, mint a csend, bár éppen Koch Valéria vallott és képviselt kétnyelvűségére hozhatunk meggyőző bizonyítékokat.
Koch nem úgy kétnyelvű, hogy ugyanazt „lefordítja” a másik nyelvre is: már-már József Attila-i hangulatokat felcsendítő költészete sem egyszerűen „magyarországi német” költészet, hanem magyar és német irodalom is. Nemzetiségi származása, származástudata meghatározó, sajátos intellektualizmusa, „pilinszkys” hangja színvonalas irodalmat művelő legjobb kortársai közül is kiemeli, bármely generációról is legyen szó Erika Átstól a legifjabbakig. Nem mellékes persze a befogadás vagy befogadók dilemmája: kinek is ír a költő, ki lesz olvasójává. S a költői szerep netovábbja: ki válik értő olvasójává? Nem reked-e meg a nemzetiségi bélyeggel megjelölt költő a vélt vagy gyakorta ténylegesen provinciális színezetnél, a „mindenki értse” erkölcsileg tisztelhető, ámde poétikai-esztétikai szempontból problematikus kategóriájánál?
Koch Valéria nemzetiségi kötődését intenzív anyaélménye és felnevelő környezete, a nemzeti és európai kötődést az európai hagyományok ismerete, tisztelete, intellektuális elsajátítása alapozta meg; gondoljunk csak a Meiner Mutter Lobgesang érzelmi erejére vagy a modern német nyelvű költészet és filozófia költészetét megtermékenyítő hatására, a család fészekmelegére vagy az ironikus-szkeptikus külföldi példák vonzására, együttes meglétére a talán szűkre szabott, de a körülményekhez képest teljességet sugalló költészetében. Halk hangvétele ellenére határozott, célratörő és etikailag megrendíthetetlen lírát alkotott.
Kochnál – meglepő módon, legtöbbektől eltérően – hiányzik a tájnyelv, ami általában a nemzetiségi irodalmak sajátja. Távolságtartás? Nevelő célzat? A provincializmus veszélyétől való ódzkodás? Lehet, hogy mindegyikre válasz 1987-ből datált két sora: Ungarndeutsch: „ist das Mass / des tüchtigen Aussterbens.” A költőszerep lehetőségeit már nem úgy értelmezi – éppen a hagyományos kisebbségi lét és az abból kiemelkedő tanult germanista kettős tükrözésében –, mint poétaelődei. Meglehet, ebben a másféleségben választott jeles mesterei – Celan, előtte Hölderlin, Rilke vagy Heidegger transzcendentális filozófiája – vezérlik, ők a vállalt példaképek, s ugyancsak a meglepő elemek sorát gazdagítják az alkalmi ironikus Goethe-reminiszcenciák, a magyar József Attila és Pilinszky meg az osztrák nő sorstárs, Ingeborg Bachmann példáját idéző gondolatiság, a női mivoltához tán szikárnak tűnő, töprengő „kochos” hangvétel.
A gyermekkor csodája, a csillogó-áttetsző üveggolyó-kor és elenyésző álomképe, e szükségszerűen vesztes érzelmi állapot gyakran elégikus vonulatot és hangulatot teremt költészetében, a gyermekparadicsom sparherdmelege már csak szívünkben él. S ha azt mondtuk, hogy lírájának alapvetése is más, úgy nyelvi tekintetben is egyedi a kötetekből kibontható világ és világkép. Szóhasználata, pontosságra, tömörségre törekvő szűkszavúsága mindkét nyelven felrázó, továbbgondolásra serkent, és asszociációkat kelt az olvasóban. Címadásától a tematikus jegyekig ível ez a sajátosság s a gyakori negációs stílus.
S ha már Heideggert említettük, Koch költészetét át- meg átszövi a filozofikusság mint élmény és megtermékenyítő elem. Istenképe megkapóan bensőséges a fivér megbízható, testi közelséget és lelki rokonságot egyaránt felkínáló szerepében. A német filozófus hatása nem véletlen, Koch róla írta doktori disszertációját, ezzel is közelebb férkőzve az ihlető forráshoz, ugyanakkor poeta doctusszá is emelkedve a költészet határain belül.
Azt az indokolt kérdést, hogy mikor, mit s éppen melyik nyelven teremt műalkotássá, nehéz megválaszolni. Tapasztalataink szerint akkor s azon nyelv mellett dönt, amelyiken adekvátabban tudja a gondolatot kifejezni a merész szójátékoktól az elvont tartalmakig (gondoljunk csak a GeneRATIOnen vagy a GemEINSAMKEIT típusú, igen szellemes szóképekre).
A nyelv(el)vesztés közepette Koch Valéria költészetében a nyelv- és költőinyelv-teremtés csodáját konstatálhatjuk, talán ezért is látható be az önmagában sziget jellegű és tovább nehezen fejleszthető tájnyelv lehetetlensége ezekben a költeményekben. Megállapíthatjuk, hogy tudatosságról, szellemi-verbális ösztönöket ellenőrző éber figyelemről árulkodik valamennyi verse, a legritkábban adja ugyanazt a címet vagy írja meg ugyanazon témát, s ha kevesebb prózát is művel rövidre zárt költői pályáján, azért egy regényterve is a fiókban lapult, talán önnön próbatételeként is, meg a szerzett erudíció és műfaji többoldalúság kései bizonyítékának szánva.
A már bevégezett életműnek vannak még nem említett egyéb sajátosságai is, így a nemzedékében és hellyel-közzel a teljes nemzetiségi irodalomban is egyedinek számító teista, vallásos vonulat, olykor csak kulcsszavak közvetítésével (melyekre még visszatérünk) vagy a szerelem fel-felsejlő, szemérmes élménye vagy a sóvárgás, miközben különös, bár érthető hiányként nem jelenik meg költészetében az idősebb generációk ősélménye: a világháború s az újrakezdés gondja – érthetően, hiszen ezekkel, szerencsére, már nem kellett megküzdenie. Sorsa analóg a szintén művész alkatú apjáéval: a betegség, a kórházi csempék riasztó, szürkésfehér közönye, majd a végtelen csend. Könnyű lenne utólag bizonygatnunk, hogy már e viszonylag korai versben is – a családtag átérző sajnálata mellett – a balsejtelem sikolya remeg.
A kétnyelvű alkotó művei révén többszörös szerepet tölt be:
– híd két vagy több nyelv és kultúra között, miközben összekapcsolja azokat az anyanyelvi vagy célnyelvi országgal, az európai kultúrával (ha úgy tetszik, a magasabb kultúrával és világirodalommal);
– híd a korábbi, érzelemközpontú nemzetiségi irodalom és az intellektuális, új területeket tematizáló s új szintézist teremtő, önmagából jobban kitekintő, már-már az idegennyelvi irodalom felé kacsintgató ifjabb irodalom között, a közösség sorsa mellé emelve az egyén és alkotó gondjait is;
– praktikus közvetítő az irodalom tanító-nevelő és megörökítő feladatait sem feledve, hiszen a nemzetiség nyelve és kultúrája továbbélésének is alapvető biztosítékát – az irodalmat, „saját” irodalmát – ismerteti meg értékeinek felmutatása és megszerettetése, a gyermekek általa történő nevelése, az örök értékek – és nosztalgiák – mellett az élet új elemekkel gazdagított bemutatása is az ő feladata.
A sokat és sokszor hiányolt kisebbségi értelmiségi útja ez. Nem minden gyötrődés és dilemma nélküli út, de aminek eredményeit és példáját látva örülni lehet és kell. Ki tudná feledni a nagy öregeket, a politikusokat iróniával szemlélő, de önnön asszonyi-emberi-költői létéről szóló, különösen megrázó sorokat: „ich will noch lieben / Kinder kriegen / um den Maibaum tanzen / Bäume anpflanzen / nicht zerscherben / schön alt werden / möglichst so alt / wie Sie.”
A magyarországi gyermekirodalomnak régtől szerves része az Igele-Bigele gyűjtemény számos darabja vagy a Der Mann im Mond című verses scifimese. Jenseits feliratú költeményének kicsengése esztétikai értékei mellett újfent a halál ismerős közelségét sejteti, ha intellektuális távolságtartással is: „jenseits / des Jenseits / im perlenden Nu / rundet sich Ruhe / zum bleibenden Du”.
Ugyancsak erre rímel korai, 1976-ban írott kétsorosa: „Nicht nur du wächst / auch der Tod in dir.” (Geburtstag).
Jézusra – a nagy testvérfiú Vaterunsersohnra – felel a művészlelkek rokonságával bővült apa-figura, nyelvileg is találóan szép, több rétegjelentésű megnevezése: Geliebtervatergott.
A szó, ember, mérték, szeretet fémjelzi Koch humanizmusát, jelesül a kötetcímet adó Zuversicht című versben. S a már szintén említett játékos, szógyarapító-elmélkedtető szándék beteljesülése az Alle meine Freunde villódzó, szellemi óriások nevére épített szóteremtéseinek zuhataga, melynek minden sorában egy-egy név válik valamilyen szófajjá, s a látszatra összefüggés nélküli elemekből különös egység szerveződik.
Olykor belopakodik költészetébe a technika, az atomkorszak világa is, mert ugyanazon élményeket éli meg öreg és fiatal, olvasó vagy alkotó, magyar vagy (magyarországi) német. A modern kori tapasztalatok sem vigasztalóak, Koch inkább a fájdalmas-fenyegető elemeket veszi észre itt is, elégikusra hangolt figyelmeztető sorokban int a veszélyekre.
1999 Goethe-év lesz. Említsük hát idevágó szellemi korrespondenciaként a költőfejedelmet is a szükséges iróniával ábrázoló költeményeket, melyekben Koch Valéria öniróniája is felcsillan, s játékos nyelvi ereje sem lankad: „Goethe war Franke / geboren 1749 / schrieb unter anderem den Faust // Die Koch ist Fränkin in Ungarn / geboren 1949 / macht Schreiberei / und ballt zeitweilig die Faust.”
Budapesten 1987-ben írott Stiefkind der Sprache című verse a már emlegetett József Attila önfaggató, rezignált modorában csaknem leszámol az éppen Valeria Kochnak hívott íróember fontosságának esélyével is.
Mégsem csak üstökös vagy magányos, vállalt magányú költő a hazai német nemzetiségi és magyar(országi) irodalom egén. Ez elválasztaná sors- és költőtársaitól is és a megélt, következetesen vállalt nemzetiségi léttől, melyhez korai haláláig eltéphetetlenül kötődött. Szederkény és Európa között ingázott a „szellemvonaton”, hosszabb időt töltve egy hol poros, hol fényes, Budapest nevű állomáson. Fordította is nemzetiségi költőtársait, irodalmi riportjaival, tanulmányaival népszerűsítve őket. Elfúló, rekedt, suttogó beteg hangon utoljára is a ma irodalmi életének és a kisebbségi létnek a gondjait említette aggódva – ő, a méltán sikeres költő. Sokáig és sokunknak fog hiányozni.