Sztojcsev Szvetoszláv

Skizo

    Az értelem kerülő úton jár. Megfontoltan, nem a már kitaposott, egyenes ösvényeken közelíti meg a szunnyadó szakadékokat. Nem száll meg váratlan hirtelenséggel, éjnek idején, hisz akkor palackban alszik valahol messze. Minden reggel sivatagban ébred, és találomra útra kel a délibábok szabta láthatár felé. Ujjai a kaktuszok töviseit tördelik minduntalan, léptei alatt sziklává válik a felforrósodott homok, s víz fakad a földből. Az időtlenségen túllépve elképzelt városokat jelöl meg úticélnak. A keresztutakon meg-megáll, szétfeszíttetik, millió darabra robban, aztán újra önnön magába száll, és egy egésszé áll össze. Néha egy-egy virágba búvik, majd hosszú bolyongás után egy kivilágítatlan szobában köt ki. Reggel a ház lakója csodálkozva mereszti álmos szemét, de mindhiába keresi a változás okát – csak az illatát érezni a láthatatlan virágnak.

Oázis

    Az oázis hűs nyugalma véges.
    Kókadoznak a pálmafák, vékonyodik az életmentő árnyék, fogyóban a víz.
    Kígyókórus sziszegése hallatszik a sivatagban, közeleg a vész. Fekete karavánok érkeznek a tenger felől. A homokban a rég elásott fegyvereket keresi az előőrs, a történelmet újjáélesztem – hirdeti egy hátul kullogó sírásó.
    A sivatagi szigetet körülölelő homokdűnéket ellepik a fáradhatatlan szerencselovagok. Alig hisznek a szemüknek – már hányszor szaladtak fejvesztve az oázis felé, és mindig délibábot kergettek; most itt van a megálmodott remény.
    Lerohanják, utánuk a homokvihar temeti a nyomokat, szunnyadó délibábot szül a sivatag.
    Az oázis lakóit tengeri vízzel itatják, a nőket és a gyerekeket elhurcolják, a férfiakat a Nap Istenének áldozzák.
    Sós ajkú angyalokat ölel magához az ég.

Lidércfény

    A dráma kétszereplős.
    – Fázom – mondja az egyik –, engedj be!
    – Nem lehet – mondja a másik –, bejön a hideg.
    – Éhes vagyok – folytatja a kint lévő –, adjál enni!
    – Nem adhatok – szól a bent levő –, csak egy kenyerem van.
    – Légy a testvérem – rimánkodik az első –, beszélgessünk!
    – Nem érek rá – sóhajt a második –, meg semmi értelme.
    A párbeszéd itt félbeszakad, aztán fordul egyet a világ.
    – Fázom – mondja a benn lakó –, engedj ki a napra!
    – Nem szabad – feleli a kinn lakó –, lehűl a levegő.
    – Éhezem idebenn, dobj meg egy kenyérrel!
    – Egy morzsát se adok! A madarakat etetem.
    – Testvér! Legalább szólj hozzám…!
    – Ne fárassz, nincs mit mondanunk egymásnak…
    A hangok itt elhalnak, a falak omladoznak, és szorgos manókezek kaparásznak a máshollétben.