Tislér Jolán

Anya, Margarita

Aszfalt égő tükre, utak fáradt pora
Könnyedet jó anya, anya Margarita
Szomjazza szívja
Nyíló barackfa ágad törékeny virága
Egyetlen gyermeked távozott örök
világosságba
Szív húrja jajong, hegedűt vonszol
Margarita jó anya világbotorkáló lépteivel
Gyűlöletből épít fészket
Nap ne mozdulj
Hold könnyet ejts
Gép ne búgj
Fa ne zöldellj
Folyó megállj
Szél ne zúgj
Tücsök ne rezzenj
Búza magot ne érlelj
Föld forrást ne nyiss
Menj el jó barát
Fiam szeretője
Margarita jó anya szemét
Vérpatak fodrozza
Csapzott haját eső mossa, szél borzolja

Mura

Midőn a vizek fölsebezték a föld méhét s
kínban-keservben világra jöttek, nagy bűnt
vettek fejükre. Bűnt, hogy a világot kell
járniuk, mert öröklétre ítéltettek, örök
vándorlásra a nap hevében és a sápadt hold
simogatásában.
Millió kíntól gyötörten mintha halálra
várnának, mintha csöndben szemüket a
legvégső álomra hajtanák, mintha a
békesség szavait mormolnák:
– Megyek. És soha többé nem láttok.
A szenvedésnek vége.
De nem. Ez nem lehet.
Cipelik bűnüket mindörökké a világban. S
útjukon sohasem akadnak ugyanazokra a
fűzfákra és nyárfákra, sohasem akadnak
össze ugyanazokkal az emberekkel,
ugyanazokkal a könnyekkel és
mosolyokkal.

Voltál…

Barackfavirágban búvó
titkom voltál
Folyó medrében ezüst pikkelyes
kődarabkám voltál
Búzaszemben alvó
kenyerem voltál
Tél csendjébe simuló
hópelyhem voltál
Édes méz terhétől roskadó
akácfám voltál
Kútba röppent diófa levelem
voltál
Mert szerettelek – szerettél
          Víz oltott tüzet
          Eke földet sebzett
          Hold takart Napot
          A rózsa szirmába rejtve
          Ringatta a halált