Jónás Tamás

Gyengéden barbár

Egy vers elég lenne.
Ahogy egy nő, egy lakás, egy élet is elég.
Isteni pontatlanság,
nem mesteri félreduma.
Gyengéden barbár akció,
nyugodt tótükörbe belemeríteni arcot.

Sorok emeletei között lift,
föl-le szálló,
rímekcipelte csend.

Még éppen innen,
ami merné, mérné már az ottanit.

Hasonlíthatatlan.

levél barátnémnak

kiürült rámás dobozkában
melynek oldalán azért sárgáll még kenhető anyag
bezárhatatlan hűtőnk tetején
közvetlenül fekete villanyóráink alatt
kukoricapelyhes nagy dobozok 100 wattos árnyékában
ujjnyi vízben
fehér répa megvágott fejének táptalaján
petrezselyem nő

újra és újra
hiába harapdosom le a friss hajtásokat

cili naponta vizet cserél

Bonbon Szabinának

    Tizenhárom éves voltam, és ébredezett bennem a vágy: élni, élni. Szerettem volna felszabadultan nevetni, ahogy a többiek, amikor kitódultunk az iskolából, szerettem volna pajzán mondatokkal zavarba hozni a lányokat, és szíveket törni férfiasan és kegyetlenül.
    Szabina szólt, hogy születésnapi buli lesz náluk, s mert véletlenül én is ott álltam a menő fiúk között, meghívott engem is. Ezt az alkalmat nem lehet kihagyni, gondoltam. De mit vegyek fel, és mit vigyek neki ajándékba? Végiggondoltam, milyen ruháim vannak, és reménytelennek látszott az ügy. Ha fel is figyel rám valaki, nem a ruhám miatt. Hát az ajándék? Próbáltam kipuhatolni, a többiek mit vesznek, s főleg, hogy mennyit szánnak rá. Féltem tőle, hogy értékesebbnél értékesebb dolgokkal kápráztatják el majd a lányt, én meg nevetséges leszek, ha valami olcsóságot viszek.
    Rohantam haza, hogy pénzt kérjek anyutól. Tudtam pedig, hogy már napok óta nincs otthon még kenyér sem, de reméltem, hogy akkorra már sikerült valakitől kérnie. „Legalább ötszázat kell hogy kérjen – gondoltam magamban –, abból kétszázat vagy százötvenet még nekem ad, talán tudok venni egy doboz bonbont.”
    Anyu a konyhában ült, babot fejtett. Megdobbant a szívem: főz! Van pénzünk.
    – Mi lesz az ebéd? – kérdeztem.
    – Leves – válaszolta anyu mosolyogva. – Jó, nem?
    – Ki adott pénzt?
    – Senki. Babot meg zöldséget kértem egy magyar asszonytól. Egész délelőtt nála ültem, de nem adott száz forintot se. Még cigim sincs. Apád mit fog szólni? Veszekedés lesz még máma.
    Elvesztettem minden reményem. Ajándék nélkül nem lehet elmenni buliba. Szomorúan leültem a konyhaküszöbre.
    – Mi bajod? Nem örülsz a levesnek? – kérdezte anyu.
    – El akartam menni holnap egy születésnapi ünnepségre… – kezdtem, de már nem tudtam befejezni, elcsuklott a hangom.
    – Hát elmehetsz.
    – De kéne ajándékot is vinni.
    – Mikor lesz az az ünnepség?
    – Hatkor.
    – Kérek én addig valakitől. Hétvégére úgyse maradhatunk pénz nélkül. El akartam adni az új ágyneműhuzatokat.
    Másnap reggel alig vártam már, hogy anyu útnak induljon, készültem vele én is. A lepedőket megnéztem a sifonban, szépen össze voltak hajtogatva, egy műanyag zacskóba dugva, még az árcédula is rajtuk volt. Anyu felöltözött, a nővéremre bízta az öcsémet. Zsuzsi egy kicsit morcoskodott, hogy megint egész délelőtt itthon kell lennie, pedig el akart menni, de anyu olyan csúnyát mondott neki, hogy rögtön meghunyászkodott, én meg szépen, szinte könyörögve néztem rá: legyen jó, ne rontsa el az első bulimat már az elején.
    Messzire mentünk, apu valamelyik munkatársának a feleségéhez. Korábban már adott nekünk kölcsön, persze csak titokban, nehogy a férfiak megtudják, apu nagyon szégyellte volna. Viszont nem adtuk meg a tartozást, a nőnek hiányzott a pénz, neki is kölcsön kellett kérnie. Anyu azt mondta, nem kell ezt elhinni, annyi pénzük van, mint a pelyva, nincsenek rászorulva, hogy kérjenek. Ezt a kis történetet útközben mesélte el nekem (talán a vadászok is, amikor nekiindulnak az erdőnek, így mesélik el kalandjaikat), és jól megijesztett vele, mert azt vettem ki belőle, hogy akikhez megyünk, nem fogadnak majd jó szívvel.
    Másfél órája beszélgettek már, amikor anyu végre elővette a lepedőket. A nő arcán furcsa gúny jelent meg, „na, tudtam, hogy ezért jöttetek”, de aztán felcsillant a szeme, ahogy meglátta a szövetet. Két ujja között morzsolgatta a szélét, úgy kérdezte, mennyire tartjuk. Anyu megmondta, az asszony legyintett, nem kérte.
    Meghúztam anyu ruháját, hogy induljunk. De ő még, látszott, nem adta fel. Elrakta a lepedőket, aztán beszélgetett tovább, nem is ejtett több szót róluk. Fél füllel hallgattam csak, szontyolodottan, miről társalognak. Anyu dicsérte a lakást, a tisztaságot, a család angolkóros lányait, hogy milyen szorgalmasak és igyekvőek, kérdezgette őket, van-e már vőlegényük. Valamin nevettek is. Amikor végre szedelőzködni kezdtünk, megint megkérdezte, nem veszik-e meg akkor a huzatokat.
    – Háromszázért – mondta a háziasszony.
    „Nem! nem!” – kiáltottam magamban.
    Anyu rám nézett, egy pillanatig tétovázott, aztán azt mondta, jó.
    A boltban vett nekem egy doboz bonbont, a pénztárosnő szépen be is csomagolta.
    Hat óra után pár perccel értem Szabináékhoz. Átadtam az édességet, kaptam két puszit. A szülők éppen indulni készültek, a többiek pedig már bent ültek a szobában, nevetgéltek, szép ruhákban, szép szemmel, szépen mosolyogva.
    Leültem egy sarokba, és néztem őket, hogyan „mulatnak”.