Gyárfás Endre

Gulliver utolsó utazása

Regényrészlet

Előzmények: Gulliver húsz év múltán újra elvetődik Liliputba, ahol már lezajlott a „rendszerváltás”: császárság helyett közjótékonysági társulás lett az államforma. A termőföldeket elhanyagolják, a fiatalok a búfelejtő mangózókban tengenek-lengenek. A pártok addig osztódtak, amíg végül minden egyes állampolgár külön pártot képez. Mindenki hazavitt a parlament épületéből egy-egy téglát. Gullivert az egykori császári udvar agg hopmestere, Szeniszlar kísérgeti.
    A kisregény a szerzőnek ugyanezen című szatírakötetében jelenik meg a Polgár Kiadónál.

    Második fejezet

    Először esik szó a kötelekről. A Szerzőt követnek vélik. Különös, a hagyományostól eltérő rendeltetésű építmény a dombon. Az építmény keletkezésének felettébb fura históriája.

    Elnézést kell kérnem Olvasóimtól, amiért embereknek nevezem az arasznyi lényeket, de emlékszem, milyen megalázó volt, amikor az óriások engem izének, micsodának szólítottak. Meglehet, a nagybetűs Emberiségbe ezek a piciny teremtések nem tartoznak bele, ám a kisbetűsbe mindenképpen.
    Az érkezők körülfogtak minket, letelepedtek, és inkább csak a fiatalabbja fürkészett kíváncsian. Az idősebbek ismerősként üdvözöltek, lengették kalapjukat. Valamiféle szónoklatot várnak tőlem, gondoltam, és kapkodva kutattam elmémben, mit is mondhatnék. Hogy örömmel tértem vissza? Hogy semmit sem változtak. Vagy hogy változtak, de előnyükre? Hátrányukra? Ígérjek nekik valamit? De hát mit? És mi végre?
    Otthon, Albionban, amikor a klubban mesélgettem Liliputról, fölmerült bennem, hogy még ezt sem tudom, azt sem tudom, s ha egyszer visszavetődnék, utána kellene néznem. Most, hogy újra itt voltam, elpárolgott belőlem az érdeklődés. Ha Isten segedelmével még egyszer hazajutok, amúgy sem kívánom elbeszélni vagy megírni élményeimet.
    Formálódott már bennem a köszöntő mondat, köszörültem a torkom, ám ekkor egy fekete hajú suhanc rám kiáltott.
    – Emberhegy úr, járt ön Brobdingnagban?
    – Jártam – bólintottam.
    – Jogosan feltételezzük-e – folytatta –, hogy ön az óriások követeként jött ide, mivel méreteivel a középarányost testesíti meg?
    – Feltételezzék, ami jólesik!
    – Diplomatikus válasz. Tehát diplomáciai feladatra vállalkozott.
    Hallgattam.
    – Ezek szerint – okoskodott tovább az ifjú – az óriások hajlandóak némi engedményre. Barátaim – fordult a többiekhez. – Használjuk ki a kedvező alkalmat! Emberhegy úr szíves közreműködésével kezdjük meg a tárgyalásokat! Elegünk van a kötelekből!
    A tömeg ordítozásba fogott.
    – Elegünk van a kötelekből! Le a kötelekkel!
    – Soha többé kötelet!
    Ekkor előreszökkent egy vörös loboncú szikár fiatalember, és ezt kiáltotta:
    – Le a tárgyalásokkal! Le az óriásokkal!
    Szavait sokan ismételték.
    A fekete hajú fiú tábora nem hagyta magát.
    – Tárgyalunk! Tárgyalunk!
    A rőt üstökű túlkiabálta őket.
    – Nem tárgyalunk!
    – Akkor legyenek továbbra is kötelek?! – kérdezte szinte sikítva egy leányhang.
    – Ne legyenek!
    Most már együtt skandálta mindkét csapat:
    – Soha többé köte-let! Soha többé köte-let!
    Sajnos romlik a szemem, ezért közelebb hajoltam hozzájuk, hogy lássam, melyik testrészük van megkötve. Kötélnek, szíjnak, láncnak nyomát sem fedeztem föl.
    Elröstelltem magam, hogy úgy gondolkozom, mint a kisgyerek. Kicsinységük miatt talán őket is gyermeknek tartom, és megfeledkezem a szavak átvitt értelméről.
    Ezek le vannak kötelezve a brobdingnaiaknak, kötelesek valamit megcselekedni, kötelmeikhez kénytelenek igazodni.
    Vajon mit kell csinálniuk? Túl sokat bizonyára nem, mert akkor nem őgyelegnének annyian a mangózók körül, ide sem gyalogoltak volna el „emberhegyet” bámulni. És legfőképpen: a munkának lenne valami látszatja a földeken, az utakon, az épületeken.
    Furcsamód ez a rejtély, a láthatatlan és feltehetőleg képletes kötelek titka újra belémültette az érdeklődést. Élvezni kezdtem a helyzetet, amelyre a szónokló fekete ifjonc döbbentett rá: azt, hogy félúton állok az óriások és a törpék között, törpeszemmel nézhetem az óriást, óriásként vizsgálhatom a törpét… Szeszélyem szerint húzhatok a liliputiakhoz vagy pártolhatok a brobdingnagiakhoz. Valamiféle szabadságként éltem meg ezt, hiszen éreztem: dönthetek hovatartozásom felől, sőt kívülállónak is tarthatom magamat.
    Felcihelődtem, vállamra ültettem a hopmestert, keresetlen szavakkal elbúcsúztam a tömegtől, és útnak eredtem.
    Útközben feltűnt, hogy az elgazosodott gabonatáblák, elsatnyult gyümölcsösök mellett hibátlan kenderföldek pompáznak. Térdemig értek a póznák, melyekre a kender felkúszott, és láttam, a faluvégi tavacskákban már áztatják a learatott szárakat.
    Mégiscsak valóságos kötelekről lenne szó? Mi közük ezekhez az óriásoknak? Megkérdeztem útitársamat, és ő készségesen válaszolt.
    – Adósságunk fejében köteleket szállítunk Brobdingnagba. Ez az egyetlen nagytételes termékünk, amit hajlandóak elfogadni. Kisebb mennyiségben ékszereket is készítünk, valamint illatszereket az óriáshölgyeknek.
    – A kenderen kívül nem tud valami mást is ajánlani a mezőgazdaság? – tudakoltam.
    – Képzelje csak el, uram, mit kezdenének a mi banánunkkal, dinnyénkkel, búzánkkal! Egy hajórakomány az efféle áruból egyetlen óriásgyermek fél fogára sem elég. Nem tudunk nekik bútort eszkábálni, szövetet szőni, hiszen a zsebkendőjük is beterítene nálunk egy falut. Jószágaink vagy a magunk izomerejével pedig sótartójukat sem billenthetnénk meg.
    – Mintha azt mondta volna nemrég uraságod – szóltam közbe –, hogy az idevalósiak precíziós munkákra szerződtek óriásországba.
    – Igen, voltak, akik áthajóztak, a királyi család és az előkelőségek zsebóráit javítgatták, tisztogatták, orvosoknak, patikusoknak segítettek. Egyikük sem tért haza! Uram, egyikük sem!
    – Mi történt velük?
    – Mendemondák keringenek, de biztosat nem tudunk. Egyik ismerősömre állítólag rácsapódott a királyfi zsebórájának fedele. Többen áldozatul estek a madaraknak, rovaroknak. Népünk száján kering egy hősének Zuvigóról, aki vitézül megküzdött az ottani hétfejű poloskával. Ez persze mese, hiszen a poloskák ott sem hétfejűek.
    – Egyszóval egy idő után már senkinek sem akarózott idegenbe szegődnie – mondtam. – Megértem. Csak épp a dolog velejét nem értem.
    – Arra céloz, mélyen tisztelt Emberhegy uram, miképpen adósodtunk el a brobdingnagiaknak?
    – Arra, hopmester uram, arra. De ha ezzel sebeket szaggatok fel, vagy csupán kellemetlen érzést keltek önben, szívesen elállok a kérdés feltevésétől.
    – Nem, nem. Már vártam, hogy megkérdi. Tudom, udvariasságból nem hozakodott vele elő. Higgye el, én nem osztom ezeknek a mai fiataloknak a gyanúját, miszerint uraságod afféle közvetítő az óriások országa és a mienk között.
    – Már a puszta megjelenésemmel spekulációkra adtam okot – sóhajtottam. – Nem tehetek róla.
    – Ne is bánkódjék emiatt – mondta kísérőm, és pinduri tenyerecskéjével megveregette vállamat, melyen kényelmesen lovagolt. – Sok beszédnek sok az alja. Menjünk most a Kalap-hegyre! Ott majd a látványból sok mindent megért, és amit nem, azt elmagyarázom.
    Emlékeztem Liliput szigetének hegy- és vízrajzára – elvégre nagyobb rálátásom volt, mint a helybelieknek –, a Kalap-hegyről azonban ekkor hallottam először.
    – Elárulná, hol találom? – kérdeztem.
    – Ne mondja, hogy nem ismeri hazánk legmagasabb hegycsúcsát!
    – A legmagasabb? De hisz az a Korona-hegy!
    – Volt! Amióta nincsen császárunk, a magaslat ezt az új nevet viseli.
    Ballagtam hát a sziklás hegyorom felé. Már-már ajkamra tolult a kérdés, hogy a szép liliomfélét, a császárszakállt vajon polgárszakállnak keresztelték-e át, s az iskolában hengerpalást helyett hengerkabátról tanulnak-e a diákok – de hálisten sikerült úrrá lennem iróniára s ezáltal sértegetésre hajlamos természetemen, mely brit szatíraíróknak mennyei adomány, magamfajta világtekergőnek pokoli átok.
    Felszállt a köd, és én hirtelen megpillantottam a Korona-, azazhogy Kalap-hegyet. Mily nagy volt ámulatom, amikor cikcakkos tetején hatalmas, robusztus építményt láttam meg!
    – Szélmalom! – kiáltottam.
    Magam sem tudom, miért örültem ennyire. Talán mert gyermekkoromban a mi vidékünkön is voltak szélmalmok, és én élőlényeknek képzeltem őket, akárcsak későbbi kedvenc olvasmányom lovag-hőse, aki pórul jár a velük vívott hiú csatában.
    Liliputban azelőtt is akadtak szélmalmok, de a legnagyobbik sem ért följebb a köldökömnél. Ez az új, a kalap-hegyi, nálam kétszerte magasabb volt. Meszelt fala élesen vált el a kék ég hátterétől, mozdulatlan barna vitorlája tehetetlenül széttárt karokat idézett.
    – Ez igen! – szólaltam meg. – Pompás alkotás. Ha nem lenne polgársértő, azt mondanám: felséges.
    – Mondhatja nyugodtan. Még a császárság idején épült – magyarázta az aggastyán. – A mi uralkodónk és az óriáskirály egyezménye alapján. Brobdingnagból jött ide az építőmester. Mondanom sem kell, mekkora riadalmat keltett, amikor árnyéka rávetült fővárosunkra. Családok százait telepítettük ki otthonaikból a Koronahegy környékén, nehogy rájuk taposson a pallér.
    – Meg kell hagyni – csettintettem, miközben a földre raktam a hopmestert –, takaros munkát végzett. De itt, Liliputban nem akadt volna ács, kőműves, aki megbirkózik a feladattal?
    Az öregurat láthatólag kimerítette a hullámzó utazás. Elnyúlt a fűben, szundikált egy keveset. Én ezalatt tüzetesen megszemléltem a malmot, kinyitottam nyikorgó, megvetemedett ajtaját, bekukucskáltam pókhálós ablakán. Megállapítottam, hogy nem csak gabonaőrlésre szánták.
    A garat és a malomkövek mellett hordószerű fura alkotmányok álltak, tengelyek, fogaskerekek, szíjáttételek zsúfolták a belső teret, a falhoz drótok simultak, és mindent, de mindent bevont a vörhenyes rozsda.
    – A mi mestereink csupán hagyományos, régimódi szélmalmokat tudtak készíteni – hallottam a bokám mögül Szeniszlar rekedtes hangját. – Az óriásoknál már jó ideje olyan malmok működnek, amelyek képesek a tőlük távolabb eső masinákat is mozgatni. Hogy miképpen, ne kérdezze, én nem értek az efféle praktikákhoz. Tény és való, legalábbis a hírek szerint, hogy Brobdingnagban ilyen, csak persze ennél sokkalta nagyobb szélmalmok segedelmével öntözőcsatornákat ásatnak, szántanak-vetnek, ércet fejtenek, fémet olvasztanak és kovácsolnak, mindenfajta szerkezeteket fabrikálnak, és valami módon még az éjszakát is nappallá változtatják. Bár, őszintén szólva, én kételkedem ebben. Arról lehet inkább szó, hogy az emberek mostanában szégyellik a varázslatot. Pedig nincs a varázslásnál természetesebb dolog a világon.
    Tejfeles szájú kölyökként magam is hittem odahaza a Bertalan-napi vásárok hókuszpókuszoló mágusainak. Oxfordi és leydeni tanulmányaim, fizikai, kémiai kísérleteim azonban kifüstölték belőlem a babona iránti fogékonyságot. Soha, egyetlen percig sem gondoltam, hogy rendkívülinek mondható kalandjaim, Liliputban, Brobdingnagban, Laputában és a nyihahák, a bölcs lovak birodalmában tett utazásaim holmi mágiának, angyali vagy ördögi machinációnak köszönhetők. Tudomásul kell vennünk, hogy a Természet mindenre és mindennek az ellenkezőjére is képes, s hogy a világból még annyit sem látunk és értünk, mint a földigiliszta a baromfiudvarból.
    – Ha uraságod hisz a varázserőben – hajoltam az öreg fölé –, mivel magyarázza, hogy ezt a „csodamalmot” nem indította meg valamelyik szellem? Miért áll a vitorlája? Mi okból rozsdásodnak berendezései?
    Rám emelte szomorú tekintetét.
    – Gonosz varázslat volt – nyögte. – Elült a szél. Abban a minutumban ült el, amikor az óriásmester befejezte az építést, és belegyalogolt a tengerbe a távolban horgonyzó, irtóztatóan nagy hajója felé.
    – Mikor történt ez?
    – Huszonöt holdéve és tizennégy napja.
    – Azóta nem fúj a szél?!
    – De nem ám! – rikkantotta hetykén, mintha ez a kétségbeejtő állapot az ő érdeme lenne.
    Hajósember lévén tudom, hogy a tartós szélcsend a végzetet jelentheti. Az óceánon! De nem a szárazföldön. Szántani, vetni, aratni, csatornát ásni, utat, házat, hidat építeni, gyümölcsfát ültetni és szüretelni akkor is lehet, ha nem fúj a szél. Ha kalauzom évtizedes aszályra, évente ismétlődő tűzvészre hivatkozik, mi több, rendszeresen visszatérő romboló szélvészekre, akkor megértem az elhanyagoltságot, a hanyatlást, a tunyulást, a pókhálót, a rozsdát, a mangózók szaporodását.
    – Amikor még nem állt itt ez az irdatlan szélmalom – horkantam fel valósággal dühösen, mintha személyemben bántottak volna meg –, kellően termett, ugyebár, a gabona, a zöldség, a gyümölcs, gyarapodott a jószág, gazdagodott a falu, a város. Mitől ez a megtorpanás? Mi hiányzik? Talán a császár?
    – Nem a császár hiányzik, hanem a szél – mormogta a hajdani udvari tisztségviselő.
    – Azelőtt talán nem fordult elő, hogy hetekig, hónapokig nem nyargalt a szél ezeken a hegyeknek titulált kupacokon, rónaságnak nevezett tisztáson?
    – De. Előfordult. Csakhogy akkor nemigen törődtünk vele. Nem a széltől függött a jövendőnk.
    – És most attól függ?! – üvöltöttem, és szinte habzott a szám, talán mert a szó eszembe juttatta, hogy ezt a nevet viselte a hajó, melyre egy százszor elátkozandó tébolyult pillanatomban legutóbb – utoljára? – elszegődtem.
    A hopmester úr hallgatott. Lehet, hogy eltűnődött kijelentésének igazságán, de az is lehet, érveket keresgélt. Hallgatása olyan hosszú volt, hogy már éltem a gyanúperrel: megint elszenderedett. Úgy is volt. Közelebb hajolva megláttam hunyt szemhéját, ritmikusan emelkedő-süllyedő mellkasát, és hallottam légyzümmögésnél is halkabb horkolását.
    Első ittlétemkor fél esztendő is eltelt, amíg érzékszerveim alkalmazkodtak a körülményekhez. Megtérve Angliába, megint csak hónapoknak kellett eltelniük, hogy ne zavarjon többé a tavaszi rügypattanás puskaropogása, a darázsszárnyak sulykolófa-csattogása, az ablakpárkányra szitáló esőcseppek mennydörgése.
    Most, úgy rémlett, szemem, fülem, orrom fél nap alatt visszaigazodott az egyszer már elhagyott mikrovilághoz.
    Megérem-e még, Gondviselő Atyám, hogy füldugóval járok-kelek szerető családom és hűséges kutyáim körében, s hogy megpillantom kedvelt kandúrom, a cirmos Tom úrfi farka tövén a bolhapetéket?


    Harmadik fejezet

    Asszonyok viszik el a Szerző lyukas harisnyáját. Az egykori komorna elbeszélése a császári pár és a kormány pusztulásáról. A fiatalok lázadása, megalkuvásai. Az „óriáscsecsemők” tudósai és mágusai. Kötelességből készített kötelek.

    Magam is elbóbiskoltam ültömben a szélmalom mellett. A zaj, amelyre riadtam, a hegy lábánál gyülekező sokaságtól eredt. Hopmesterem előttük ágált, feltehetőleg tájékozatlanságomat és ártalmatlanságomat ecsetelte, mert a morajból hol csodálkozást, hol sajnálkozást vettem ki. Tehát nincsen ellenségeskedés.
    Elgondolkoztatott, hogy dolgom könnyebb is, nehezebb is, mint első utazásomon. Könnyebb, mert akkor „csak” a császár, a császárné és az udvari „pereputty” dönthette el sorsomat. Nehezebb, mert sok ezer, különféle neveltetésű, műveltségű, indulatú emberke hangulatát kellene úgy formálnom, hogy túléljem, s lehetőleg épségben éljem túl a megpróbáltatást.
    A tömeg, mint a repedő vitorla, szétvált, s a hasítékban néhány asszony közeledett. Fejük búbján kosarat cipeltek, és fürgén, mégis méltóságteljesen jöttek fel a Kalap-hegy szerpentinjén. Elém rakták a teli kosarakat, leguggoltak, s nézték, hogyan csipegetem, hogyan kapom be a gyümölcsöt. Már Sir Walter Raleigh, dicső emlékű szűz királynőnk, Erzsébet kegyence és áldozata is megmondta: ha meghódítandó földre lépsz, előbb az asszonyokat nyerd meg! Ha ez sikerül, kevesebb férfit kell kardélre hánynod.
    Részemről ez a veszély persze nem fenyegette az erősebbik nemet. Szerettem volna valamiképp a javukat szolgálni. Mit cselekedhetnék? Meregessem ki a mocsaras tavakat, és öntsem poshadt vizüket a tengerbe? Szabályozzam az elkanászodott folyókat? Bontsak meg körmömmel egy-egy ércgyanús hegyet?
    Vagy legyek inkább önző, fogadjam el tőlük az ételt, a gondoskodást, de ne adjak érte semmit, hanem tépdessem ki a fákat, gyűjtsek annyit, amennyiből összetákolhatok magamnak egy kezdetleges csónakot…?
    Hogy lehet az, hogy erre sohasem jár normális hajó? Mi tartja távol a mieinket – az angolt, a spanyolt, a portugált, a hollandust, az arabot, a kínait – a világnak ettől a fertályától. Vagy talán ez nem is a mi világunk? Téren kívüli tér, időn kívüli idő, mely pusztán az álomban létezik?
    Nem, nem, nem. Néptelennek tetsző utazásaim eleddig sem úgy értek véget, hogy fölébredtem redliffi nyoszolyámon, s az ablakon bebégettek a fekete pofájú birkák. Hullámok, áramlatok sodortak, hol csónakon, hol kalitkában, mígnem észrevett egy-egy hajósinas.
    A kosarak kiürültek, éhemet úgy-ahogy csillapította a temérdek bogyónyi gyümölcs. Liliputi szokás szerint jobb kezem mutató- és gyűrűsujját összedörzsölve köszöntem meg a hölgyek fáradozását.
    Egy idősebb asszony lábszáramhoz billegett, és megmutatta a lyukat, mely harisnyámon csúfoskodott.
    – Halizula vagyok – szólalt meg. – Már találkoztunk a régi szép időkben. A császárné komornája voltam, az, aki a legyezőkért felelt. Nagyon kedvelt engem őfelsége, nyugodjék békében szegény.
    Intésére a fiatalabb nők levették cipőmet, majd nekiveselkedve lehúzták harisnyámat. Összegöngyölték, kosárba tették, és leszaladtak vele a hegyről. Kérdeznem sem kellett: tudtam, másnap megstoppolva kapom vissza.
    Halizula ott maradt a bokám mellett. Röstelkedtem kissé, mivel hölgytársaságban nem szoktam mezítláb mutatkozni. Ez a szégyenérzet volt a bizonyság arra, hogy fajomhoz tartozónak fogadom el ismét e szigetlakókat.
    Az asszonyság láthatólag társalogni akart. Mit kérdezzek tőle? Megvan! Hiszen már megadta a fogódzót.
    – Meglátogatnám őfelsége, a császárné sírját – mondtam. – Gondolom, kriptában nyugszik felséges urával együtt. Szeretném leróni irántuk kegyeletemet.
    Halizula könnyet törölt ki kézfejével a szeméből.
    – Szentséges csontjaik – szipogta –, ha ugyan megmaradtak csontoknak, és nem váltak péppé, nem a mi földünkben nyugosznak.
    – A tengerbe szóródtak?
    – Nem, nem. Brobdingnagban érte őket egy csapásra a halál.
    – Egy csapásra? Csak nem úgy érti, hogy…?
    – Egyszerre pusztult el a császár, a császárné és valamennyi miniszter. Tudósaink színe java is ottveszett.
    – Elutaztak az óriások birodalmába?
    – El, a szerencsétlenek. Azazhogy elutaztunk. Mert én is ott voltam. Mi, komornák és komornyikok, elkísértük gazdáinkat a Szerződés aláírásának és megpecsételésének ünnepségeire. Életünket szolga voltunknak köszönhetjük. Ott toporogtunk az asztalon a poharak között, amikor az óriáskirály a tenyerébe vette uralkodócsaládunkat és kormányunkat. Szeme magasságába emelte őket, mert hallani akarta az ünnepi szónoklatokat.
    – Lecsúsztak a kezéről?
    – Ha csak az történik, puha szalvétákra esnek, és néhány töréssel megússzák. Az óriáskirály óvatos volt. Sőt. Tudom, gyűlölnöm illenék, de el kell ismernem: nem találkoztam még nála jobb modorú, udvariasabb, etikett-tisztelőbb teremtéssel.
    – Akkor hát…?
    – A mi felséges urunk, Liliput császára elmondta ünnepi beszédét. Gyönyörű, megható szavakat szólt a két nép örök barátságáról, közös őseinkről, az együttműködés távlatairól, és arról, hogy a szélmalom, ami most itt áll mögöttünk, és ami, ahogy mondta, sosem felejtem el, zálog – a békés együtt munkálkodás, a kölcsönös megértés záloga. Istenem! Ez volt az utolsó szava: záloga!
    – Megértem a csillapíthatatlan bánatát, asszonyom. De mondja már, mi történt!
    – A mi uraink tapsolni kezdtek. Így szokás. Nem gondolták, hogy merő illemtudásból, merő tiszteletből a vendéglátó óriáskirály is tapsra fakad.
    Gyarló az emberi nem, magam sem vagyok kivétel, így hát megvallom: amint elképzeltem a jelenetet, erősebb volt bennem a kacagás, hogy azt ne mondjam, röhögés ingere, mint a zokogásé. Csuklásnak álcáztam a felbugyborékoló hangot, aztán hanyatt vetettem magam a fűben.
    – Nem zavarom a gyász óráiban – rebegte az asszony. – Emlékszem, ön őszinte hódolója volt a felséges párnak.
    Arcom félrefordítva láttam, ahogy a hajdani komorna leporoszkál a hegyről. Lehetséges, hogy ez a némber csupán hódolói gesztusaimra emlékszik? Halálra ítélésemre, megvakíttatásom aljas tervére már nem? Amióta elszöktem a végrehajtás elől, és Blefuscu felé gázoltam a tengeren át, nem élt bennem a bosszúvágy. Jó erkölcsű ember nem kívánhat bosszút állni a nála sokkalta kisebbeken, mint ahogy csak a hozzá hasonlóakat szeretheti vagy gyűlölheti igazán.
    Az összeverődő két óriástenyér képzete most mégis elegtételként hatott rám. Mintha engem bosszult volna meg Brobdingnag királya.
    Egyedül maradtam végre. Újra meg újra fölidéztem a képet, sőt, ütemes tapsnak képzeltem a királyi reagálást. Ettől megint kacaghatnékom támadt. Hahotáztam, mint siheder koromban a durva tréfákon, és egyszerre csak észrevettem, hogy arcom felett az ég azúrkékjén rajzolatként sötétlő malomvitorla megrebben.
    Fülem mellett zihálást, majd harákolást hallottam. Odanéztem. A hopmester tért vissza, vállán borostömlővel. A korty csak arra volt elég, hogy nyelvemet megnedvesítsem.
    – A vénasszony elfecsegte a tragédiát – mondta. – Holott én akartam uraságoddal tudatni kellő lelki előkészítés után. Bizonyára megrázóbb lett volna.
    – Így is iszonyatosan megrázó volt – nyugtattam meg. – Láthatja, hogy rázkódom a zokogástól.
    Bólogatott. Tehát nem vette észre a nevetést.
    Kíváncsi lettem volna, mit szól ahhoz, hogy megmozdult a vitorla. Ha látja, szóvá teszi. Hallgatott. Ezek szerint nem látta. Meglehet, én is csak hallucináltam.
    Félkönyökre dőltem, és kértem, ha kipihegte magát, beszéljen nekem tovább a liliputi változásokról.
    Közönyöm eloszlott. Volt már célja érdeklődésemnek. Nem a majdani elmesélés vagy megírás, hanem az, hogy miben támogathatom ezt a törpe népet, mivel szerezhetek örömet a lányoknak-asszonyoknak, akik most épp a harisnyámat stoppolják – bár a lyuk terebélyességét nézve nem stoppolásra, inkább foltozásra számíthatok.
    – Fújnak önre a fiatalok – vágott mondandójába az aggastyán. – Legkivált egy Juniszkobol nevű legény. Tudja, az a rőt hajú, akivel már találkoztunk.
    – Mi bajuk velem? – kérdeztem.
    – Leginkább az, hogy táplálnunk kell uraságodat.
    – Jogos az aggodalmuk. Még akkor is, ha nem várom el, hogy begyűjtsék, elibém tálalják az élelmet. Ha magam csipegetem össze fákról, bokrokról, mezőkről, ha markomat folyóba, tengerbe mártva magam halászom, akkor is megrövidítem a lakosságot. A túltermelésnek nyomát sem látom ebben az országban.
    – Ezek már nem tudják, milyen a liliputi vendégszeretet – nyökögte öregesen.
    – Hívatlan vendégnek ajtón kívül a helye – próbáltam tréfálkozni.
    A hegytetőről végigtekintve a siralmas földeken, újból felötlött bennem a gondolat: megkérem őket, adjanak nekem egy erdőt, és én ígérem, a fákból, amilyen gyorsan csak tudom, összebarkácsolom a méreteimnek megfelelő csónakot. Rossz lepedőkből, párnahuzatokból a nők még vitorlát is varrhatnak…
    Mindez természetesen áldozatot követel a lakosságtól. De még mindig jobban járnak így, mint hogyha életfogytomig eszegetném gyümölcseiket, iszogatnám borukat, forrásvizüket.
    Majd valamelyik gyűlésen előadom ezt a tervet, gondoltam, de előbb pontosan megfogalmazom magamban, nehogy félreértsenek.
    – Mit érdemes tudnom erről a vörös hajúról? – fogtam vallatóra idős barátomat. – Ki fia-borja, mi a mestersége, tanult vagy tanulatlan, vannak-e hívei, vagy magányos farkas?
    – Juniszkobol? Ő már abból a nemzedékből való – hangzott a felelet –, amelyik gyermekkorában látta a malomépítő mestert. Rajongtak azért az óriásért, az egyetlenért, akit valaha ismertek, naphosszat bámulták, iskolát kerültek miatta, éjszakánként pedig vele álmodtak. A játszótéren homokból, agyagból szélmalmokat gyurmáztak, és közben szakasztott olyanoknak képzelték magukat, mint az igazi óriások. Később, jóval az után, hogy a pallér dolgavégeztével hazament, a rajongásuk ellenszenvbe, majd megvetésbe fordult. Úgy érezték, apjuk hagyta el őket. S mivel a malom szél híján nem működött, az ígért csodák elmaradtak. A gyerekek, akkorra már kamaszok, az építményre úgy néztek, mint hasznavehetetlen atyai örökségre. Tüntetéseket szerveztek, „le az óriásokkal”, ordítozták, gúnydalokat költöttek, végül le akarták rombolni a szélmalmot. Ha polgárőrségünk nem kergeti szét őket, most romhalmaz mellett beszélgetnénk.
    – Ez a Juniszkobol volt az egyik szószólójuk?
    – A fő-fő szószólójuk. Egy holdév kényszermunkára ítélték felforgatásért. Ne csodálkozzék, ha nem barátságos önnel, Emberhegy uram! Ön az óriásra emlékezteti ezt a megviselt idegzetű fiút.
    – Hogyan nyerhetném el jóindulatát?
    – Az övét már aligha. Ha uraságod megfogadja tanácsomat, s ha valóban fontosnak tartja, hogy a fiatalok jó szívvel viseltessenek ön iránt…
    – Mindent úgy teszek, ahogy kegyelmed javasolja.
    – Én azokkal az ifjakkal barátkoznék, akik túlhaladottnak ítélik Juniszkobol nézetét. Ők az úgynevezett „óriáscsecsemők”. Így nevezik magukat. Klubhálózatuk van, és folyóiratuk, a Hétmérföldes, ilyen verseket közöl, hogy „a törpelét zsigerből undorít”. Több sort, sajnos, nem tudok idézni. Kedvenc énekesük legnépszerűbb dala úgy kezdődik, hogy „Légycsapómmal csillagokra csaptam én…” Képzelheti a folytatást.
    – Rokonszenvesek nekem ezek az „óriáscsecsemők” – mondtam. – Találkozhatnék velük?
    – Kérdés, hogy melyik szektájukkal. Két irányzatra oszlanak ugyanis. Egyik a tudósoké, másik a mágusoké.
    – Mi a különbség?
    – A különbség a módszerben van. Az egyik csoport tudományos megoldást igyekszik kidolgozni arra, hogy mi, liliputiak, óriásokká legyünk. Gyógyszerekkel, testi és lelki gyakorlatokkal próbálkoznak. Egy szélsőséges kis csoport a tenyésztést tűzte ki célul. Népünkből csak a legmagasabbak nemzhetnének és szülhetnének utódokat.
    Elmosolyodtam.
    – Ezzel a módszerrel ötszáz év, nem holdév, hanem napév múltán is csak akkorák lennének, mint én.
    – Kétségtelen. A mágusok szektája viszont azonnali eredményt remél. Vegykonyháikban varázsitalokat kotyvasztanak, költőiket értelmetlen szövegek kiagyalására ösztönzik, hátha az ily módon, véletlenül kiejtett mondóka bűvigének bizonyul, és ők azon minutumban hetvenhétszeresre nőnek.
    – A tudósok vagy a mágusok kedvét keressem?
    – A tudósokét. Mert ők nem akarják önt megölni. Lehet, hogy fájdalmat okoznak, ha vérmintát, netán hús- vagy velőmintát vesznek uraságodtól. Tanulmányozni akarják önt, mint az egyik stációt az óriássá fejlődés útján.
    Két tenyeremet enyhe ívben a hopmester mögé raktam. Felfoghatta ezt oltalomnak, de bekerítésnek is. Farkasszemet néztem vele, úgy tettem föl a kérdést, mely már egy ideje izgatott.
    – Valami akadályozhatja önöket az „óriássá fejlődés útján”, ahogy mondani méltóztatott. Miféle kötelekről vagy kötelmekről volt szó a fiatalok perpatvarában?
    – Kötelességről. Sem az óriásgyűlölők, sem az óriássá válni óhajtók nem akarják tovább törleszteni a szélmalomépítés költségeit a brobdingnagiaknak. Pedig ez a kötelességünk.
    – Ha nem akarják, miért nem tagadják meg?
    – Az idősebbek azért nem, mert számításaik szerint tizenhárom holdév múlva sikerül végérvényesen leróni a tartozást. Életük utolsó negyedében már nem szívesen vonnák fejükre a veszedelmet.
    – És a fiatalok?
    – A kisebbség arra törekszik, hogy mihamarabb legyünk túl a munkán. A búza- és rozsmezőkön is kendert termesztenének. A többség még tiltakozik, lázadozik. Ám az óriáshajó, mely holdévenként jön az itt gyártott kötelekért és csecsebecsékért, oly félelmetesen nagy, és ágyúi olyan ijesztően merednek szigetünkre, hogy nyílt ellenállásra igazából még senki sem vetemedett.
    – Kijelentették az óriások, hogy eltörlik a föld színéről Liliputot, ha nem kapnak több madzagot meg mütyürkét?
    – Mondani nem mondták, de ez valahogy benne van a levegőben. Egyébként, már megbocsásson, nem madzagot készítünk, hanem kötelet.
    – Ön bocsásson meg, uram… De Brobdingnagban esetleg nem vitorlák fölerősítésére, szilaj csikók megfékezésére használják az önök kenderfeldolgozásának végtermékét. Az nem lehet, hogy hajlekötő hálót, szűrőt, szitát szőnek belőle?
    – Az ő dolguk – morcoskodott Szeniszlar. – Mi köteleket készítünk.
    Felállt, búcsúzkodott, mondván, hogy fia és két leánya – felesége nem, mert özvegyember – hazavárja éjszakára. Szeretettel követtem tekintetemmel, amint lefelé ereszkedik a szerpentinen. Azután a lebukó vörös napot néztem, a napot, melyet akkorának láttam, mint otthon Angliában. Gyorsan sötétedett. Feltünedeztek az égbolton a csillagok. A Dél Keresztje meg a többi jól ismert csillagkép meggyőzött: ugyanazon. a bolygón, a Föld nevű planétán vagyok, mint ahol születésem óta tévelygek, ugyanaz az Úristen vigyáz rám, mint mindenütt és mindenkor. Elalvás előtt nemcsak magamért imádkoztam, hanem az óriásokért és a törpékért is, kérvén kérve a Gondviselőt, maradjanak meg az Ítéletnapig, hiszen nélkülük nem kerek a világ.