Pintér Lajos
Földmíves s magvető
„Adtál földmívest a tengernek”
(József Attila)
„S a tenger, melybe nem vet magvető”
(Babits)
adtál földmívest a tengernek
nem adtál emberséget
a tenger nélküli embernek
adtál földmívest a tengernek
adtál tenger kínt vért
e véráztatta földön
e véráztatta században
nekem s népemnek
nem adtál testvért
adtál földmívest a tengernek
nem adtál emberséget
a tenger nélküli embernek
adtál földmívest
s adtál művészt ki
írjon míveset
ki harangozzon ha
jön a tűzvész
ki harangozzon ha
jön a jég verése
ha odalett
ha odalesz
a földmíves vetése
ki harangozzon ha
jön az ár
s ha szakad a gát
ha falu és város
megadja magát
s házak omlanak
ledől a fala
templomnak akolnak
adtál földmívest a tengernek
nem adtál emberséget
a tenger nélküli embernek
ha falu és város
megadja magát
ha égszakadás ha
földindulás
égre emeli tekintetét
e századvégi ember
és kérdi hogy mivégre
s meddig még isten
s nem tudom isten
káromolnak
vagy könnyük sincsen
vagy szavuk sincsen
vagy mondanak imát
lecsukott szempillák mögé
lelkükbe ki lát
házam egyházam az ám hazám
s a tenger melyet
művel oly műgonddal az ember
melyet mível a földmíves
csak zúg
csak apad árad
hívja magához
apádat anyádat
hív téged is
szerelmes szókkal szólít
vagy szólít megvetőn
a tenger
melybe nem vet magvető
s akkor megállsz
töprengőn
felnézel az égre
fecskék röptükkel
nem festették kékre
felhő rongyokra látsz
s zuhanó repülőgépre
s mégis megállsz
földmíves vagy
se tengered se tengerid
magvető vagy
a fénybe fúrod
a földbe veted
magnak magad
s nem kérded
mivégre
s nem kérded
utánad mi marad
uraim utánunk mi marad
földmíves magvető
tenger tengerkék ég
falu és város
századév
ezredév
uraim
istenem utánunk mi marad
állsz
az égre nézel
húnyt pillád mögötti képre
száz évre
ezredévre
s hagyod arcodra
lefutni könnyed
s lányokra
lángoló szoknyácskákra
fiúkra
fiakra unokákra
hagyod
mit te is örökül kaptál
a valót az eszményt
a dacot
míveljék a tengert
s mégis bevessék
míveljék a tengert
s mégis bevessék