Peer Krisztián

Majdnem mozdulatlanul

Hányszor hangzott el, és mindig utoljára,
hogy örökre vége, először igazán,
hányadszor?
Tiszta szappanopera.
Ha egyszer megállnék, végre megállhatnék
a folyóban, a lefolyóban,
akkor lehetne örökre ugyanaz.
A legrosszabbat hozza ki belőlem,
mikor a legrosszabbra számítok,
hogy nem lesz folytatás,
társaságban hepciáskodó okostojás,
búvalbaszott, mozdíthatatlan bútor.
És mégis: legrosszabb az egyedüllét:
pakolászom, bambulok, tipródom,
múlik és nyúlik –
fél nap az otthoni súlytalan kocsonyában.
Elképzelem, hogy oldalvást,
félig kitekeredve, majdnem mozdulatlanul
és nyitott szemmel benne vagyok –
elképzelem ugyanezt kivülről
és ugyanezt mással.
Jó és rossz értelemben.