Kabdebó Tamás

Kárpáti Kamil hetvenkedése

    Úgy képzeljük el a Kárpátiánumot, mint egyetlen hatalmas képtárat, ahol a csarnokok és galériák összeérnek, azokat árkádos, freskókkal díszített hidak és lugasok kötik össze, mozaikkal kirakott virágoskertek, melyek valójában templomok, bazilikák és kápolnák udvarai. Itt jár, bolyong, álmélkodik, és ha a szél ördöge ráfúj, a napé rásüt, itt borzong, bújik, a rettenetet e szépségek pincéjében éli át a verseit költő Kárpáti Kamil.
    Ha tavasz van vagy kora nyár – és jobbára ez a két évszak lengi át képország lég- és életterét –, Kárpáti kigombolt ingben jár, kedvese, Gí keze után nyúl, hátranevet tüsténkedő fiának és a könyvei készítésén szorgoskodó csapatnak. Meg-megáll, beéri őt Rátkay Endre, ketten közrefogják Gaál Imre szellemalakját, Pestszenterzsébet kapui kinyílnak a világra, s a világ is egy apró ablakot nyit Erzsébet felé. Lám, itt él a mai magyar költészet egyik legkitűnőbb alkotója, a képlelkű Kárpáti Kamil, kinek szépművészeti ihletéseihez hasonlót eddig nem ismert a magyar költészet. Igen, Illyés írt egy nagy költeményt egy emlékműhöz, Jékely egy templomhoz, Vas Pista a British Museumhoz; mások írtak Michelangelo Pietáiról, Raffaello Madonnáiról, a Ponte Vecchióról és így tovább. De mindenki más Kárpáti Kamilig csupán behozott egy-egy képet a képbe – Kárpáti a képben él, ő a néző a képben, mi több, a kép (szobor, templom, abban a freskó, a gyertya) hozzá szól, vele beszél, a szívével, a lelkével társalog. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy ezen a művészettörténeti hercegségen kívül nincs élet – mert van, és mert éppen a lényeg az, hogy Kárpáti a külvidékek ártó fuvallataitól keresve menedéket lel újra és újra a rózsalugassal elkerített hercegségre, ez azonban csak annyira „menekülés” a részéről, amennyire mentsvár volt Botticellinek, mikor a Tavaszba belefestette Vespucci kisasszony feledhetetlen szépségét, mint amennyire lelki fegyvertény volt Michelangelo számára a Sistina falára festeni az ördögöket is, és amennyire önmaga röptét mérte Rátkay Endre, amikor létrehozta a szürrealista lebegés és a realista földbegyökerezés között a mérleget. A magyar költészet közel nyolcszáz éves virágoskertjében van egy ágyás, amit Kárpáti Kamil közel ötven esztendeje ápol, művel, öntöz, felvirágoztat. Hogyan csinálja?
    Előttem van nyolc Kárpáti-kötet, s ezek a könyvek a Szivárványhidak, melyek a Kárpátiánumot egyetlenegy országrészként érzékeltetik. Lépjünk hát merészen az első, majd a többi hídra, s ott, a korlátnak dőlve meséljük el, mit hallunk, mit látunk. A Kárpáti-verseket ugyanis nem elég látni, azokat hallani is kell. Így próbálja a mindenkori költészet behozni azt a hátrányt, hogy a kép egyszeriben (és nem sorról sorra) tárul szemünk elé.
    Hogy egy hóráskönyv egyetlen kéttenyérnyi lapján elénk tárulhat a pokol minden gyötrelmével, vagy – akár egy művészi fényképen – felidézhessük Velence tetőit, Firenzében az árkádos Arno hídjait. Minden, hozzám eljutott Kárpáti-verset legalább kétszer olvastam, egyeseket háromszor, négyszer. És miért? A szinesztetikus élvezetért. Aki nem tudná, ím, tudja meg itt: minden külön kötet java új, s majd mindenik ismétel is már közölt verseket. Az ismétlődők jobbára a legjobb versek – mintha a költő erősítésért, önigazolásért térne a legsikerültebbekhez vissza, s vissza ismét. (Tudjuk-e, hányszor szavalta el, hány nőnek és hány publikumnak József Attila az Ódát? Nem tudjuk. De négyről tudok én.)
    Az Ezerkilencszázötvenegy című vers talán ugyanakkor, talán az évre visszaemlékezve keletkezett. Szinte mindegy a megírás dátuma. A lélekbe 51-ben vésődött bele. Kárpáti hét évet nyomott le fegyházban, politikai fogolyként. Ha más nem, ez a vers megérteti velünk, miért nem tudja ezt a hét esztendőt a Sorsnak (az Erinniszeknek) megbocsátani: „Fönt, fönt dörög a lobogó lepedője. / Nem, nem lehet más ez: társam lenyúzott bőre.”
    Mindamellett, hogy ez a kép önmagában is döbbenetes – és egyben a lepedő „dobogását” is félelmetesen kihalljuk belőle –, már előlegezi Michelangelo Utolsó Ítéletének azt a jobbközépi részletét, ahol bőrére akasztva lóg, ég és pokol között, maga a festő. A költemény a Sándorvers dallamára és Popertius ütemére íródott. A jó magyar költő ugyebár (lásd Csokonai, Petőfi) egy versben tudta egyesíteni – ha akarta – a klasszikus lejtemet a „magyarossággal”.
    Most ugorjunk egy nagyot – a költészet Pegazusa ezt mindenkor megteszi – halálközelből az életkészenlétbe. Sors bona, nihil aliud – állította Zrínyi, a költő, és lám, az elvarázsolt évekért cserébe az Eumeniszek Kamilt és Gít egymás karjaiba, féltő oltalmába, légző meleg hajlékába vezették. Gondoljuk el, milyen verseket írhatott volna Csokonai, ha Lilla kegyesebb hozzá, milyeneket Vajda János, ha húsz év múlva is karjaiban tudhatja Ginát, vagy Juhász Gyula, ha egyszer is megölelhette volna Annát? A Ha a lónak szárnya van, ím, megjelenhetett a címadó kötetben és a Válogatott szerelmes versek között: „Jöjj, kicsi Gí, mutatóujjad tartsd készenlétben” – nyit a vers. Formailag egy szabálytalan leoninus és egy váltakozó hexameter alkalmi ötvözete, ám a francia költészetben számos hasonló szillabikus verset találunk; a francia és a provanszál nem lévén igazán alkalmas az időmértékezésre, így kísérletezett. Tartalmilag ez a vers az önleleplezésé. Elmondja, hogy az ékszer lim-lom, a szépség és káprázat röpke álom, hogy a szárnyas ló (a képzelet megjelenítője) arra jó, azazhogy főleg arra jó, hogy „tartsuk egymásban a lelket”. Ez megy szóval is, jelbeszédben is, szótlanul. A megszólított szerelmes mutatóujja – mint az óra – jelzi a szellemi pásztoróra kezdetét-végét, a szerelmi oretta kezdetét.
    A festők természetesen nem maradhatnak ki és el itt sem: a költő felidézi számunkra Piero della Francesca fölékszerezett lovait, míg önnön költeményét a könyvben egy remek kép kíséri: Rátkay Endre szépséges és erotikus hercegnőjének súg az emberkezű ló valamit.
    Farkasa gyomrában lakik, ígéri a könyvcím, de a kérdéses sor maga a 14 szakaszos költeményt zárja. Feltehetően a hetvenes években keletkezett, akkor, amikor maga a költő első olasz útján járt a varázslatos Gubbióban. Segít, ha tudjuk: a versindító noah-noah kifejezés Gauguin Noa-Noa könyvcímének kárpátis továbbgondolása. Ez olykor egy alteregó, olykor egy különbejáratú mini-világ. Gyengébbek kedvéért még azt is előrebocsátjuk, hogy a Szt. Ferenc-történetek egyik legártatlanabbja a „farkas testvér” megszelídítése. (Így nyer a keresztségben új értelmet a homo homini lupus.)
    A „válaszlevél” olyan szabad vers, amely, miként a Hajnali Részegség vagy az Óda, az egyszeri és szabadon futó formát meg-megállítja egy-egy kapcsos rímmel. Ilyen a 2/4 forradalom a 2/7 lelakatolom-mal vagy a 6/5 keresztez lezárása a szerethetsz-szel. Ez egyébként a hosszú vers kulcsszava. Több nagy költőnk szerelme csak a versben volt valós: a valóságban absztrakció lett; Kárpáti isteni szerencséje, hogy versét és létét egyazon kémia hatja át. Az ihletés, mint maga a költemény, sokrétű. A legmélyén ott van még a szerelem-nél is kerekebb és teljesebb szeretet, figyelmeztetésnek ott van az alkotó-elbukó nagy francia és a zsenivé bolondult magyar Csontváry. A vers alkalmi filozófia is, lírai elmefuttatás a főnix-szüzességről, helyenként könnyebben, helyenként nehezebben követhetően. Maga az enigmatikus sor is inkább kikövetkeztetés, mint relevancia/reveláció. „Alighanem tartalmaik ömölhettek át egymásba.”
    Perugiából, a lovagkorban, egynapi kiadós lovaglóút Fiorenza, a költő egyik kikapós városszerelme. Mikor egyszer a hetvenes években Cs. Szabó Lászlót faggattam arról, hol élne leginkább, ha tehetné, két várost nevezett meg, mint aki köztük nem tud választani: Kolozsvárt és Firenzét. Kárpáti (noha noa-noa és a Kárpátiumban éled) mégis a földön jár, ahol (éppen a virágtermő Firenzében) nyáron gyilkol a nap, fölforralja a vért, tűzzé varázsolja az érzelmeket, hogy aztán (tüzefogytán, alkonyatkor) oly cirógató szerető legyen.
    A „Napördöge” Firenzén túl, az időgép kerekén Csáth Géza könyvéből, s ott is Gizella kisasszony alakját idézve „döf át pikájával”. Az első, amiben a verset olvasva megbizonyosodtam, az volt, hogy részben a hetvenes évek legvégén született, és olyannyira „napégette emlék” (ha úgy tetszik, az agysejtekbe mart metszet), hogy csak és kizárólagosan személyes tapasztalat nyomán születhetett. A firenzei valóságos napördög idézte föl a Csáth-olvasóélményt, s e kettő közötti átforrósodott kövön táncolt a Firenzei Köztársaság letépett álarcú sokasága, maga Portinari kisasszony, Ucello színesben is, Chiaroscuro látomásai, Tolnay Károly megfejtései – miközben a költő és kedvese a Battistero falának dőlt, pihegett. A vers címe Emlékfantomok – a Napördög találóbb lenne. Pesterzsébet felhőkarcolói a valóságos hűség képzelt tornyai. Ahogy a Három öreg visszaidézi a Puszták népének három matuzsálemét, úgy adózik ez a 44 strófás vers (mert az Epilógus is idetartozik) a város peremén elterülő szülőhazának. Az odalátogató számára aligha Parioli vagy Aventino az egykori s mai munkás-külváros, Erzsébet, noha városrendészeti szempontból jelesen kiképzett városrész, a templom vistája látványos, a galéria (belül) titkokat és kincseket rejteget, s fölfedezhető egyebütt néhány rendhagyó polgárház, érdekes üzletsor. Ám Kárpáti nemcsak hogy szépnek látja ezt a kerületet (ami úgy ragadt Pesthez, mint oly sok egyéb apró tapadóváros az anyatesthez), hiszen a kötődés jogán minden pozitívan megélt gyermekemlék szép, hanem meggyőz bennünket is arról, hogy szépet látunk.
    „Pesterzsébet tetői innen kékek, / mint hegyi kő, ha távol üveggé szépül.”
    Ez a vers quatrainekre, négysoros x-a-x-a rímszerkezetű, 11-12 szótagú stanzákra osztódik, s ezek a versszakok, miként a chanson-ból keletkezett sanzon-ok, elciterázhatók, kiénekelhetők. Ugyanekkor ez a költemény csupa repülés. Hol szárnyalunk, hol suhanunk, hol cikázunk, cikkanunk, nyomunkban s előttünk fénylik a szél. A költemény Kárpáti „exegi monumentuma”, s márványkövén, a kerület emléktábláján, megannyi talmi szomszéd, aranykeretben (amilyent éppen ez a környezet hitelesít) az odajáruló cipőkön száradó gyertya könnye vagy a „malter vastag csöppje”.
    A Szép korom (Velence, 1996 nyara) című kötetben található a Prózáknak nevezett alosztályban az a vers, amely csak persze annyira „próza”, mint mondjuk a Zalán futása. Merthogy, ezt már Jókai is tudta és Arany is demonstrálta külföldieknek, a magyar nyelv kiválóan alkalmas az időmértékes verselésre, s ezen belül tán – a görögön s latinon innen – legtermészetesebb a szép magyar hexameter. (Nem is merem találgatni, hány olvasónk tudja beazonosítani az imént ellejtett dőltbetűs időmértékes félmondatom ütemeit.)
    A századvége nem kedvez az igényes verselésnek. Eluralkodott az a gyakorlat, hogy miként az üvöltő-kórus és elvert hangszerek közepette a táncpadlóra rittyentő fékezetlen vadember, a pallérozatlan és hebehurgya önkitelítő a fehér papírra hányja-ökrendezze kitekert tudatának ömleményeit. A „modern” és „posztmodern” a hajdani „képvers” és „dada” eredményeivel él a vájt fülű és a siket egyaránt, hiszen már-már alig lehet kiszemezgetni, esztétikai veréb gyanánt, a lótrágyából a gabonaszemeket.
    Nos, ebben a korban A lélekoltó 28 fegyelmezett sora a fegyelmezetlen fantom ellenében olyan, mint a kakofonikus jajgatások között (ezúttal érvényt alig nyerő) fohász. Szent György balkáni szent volt. És a sárkány hova valósi?
    Szent Giorgio templomában vagyunk, Velencében, Szent György szigetén, mit ezernyi fénykép mutat a San Marco kikötőjének távlatából, s minek habmosta lépcsőjét csak Szent György napján, Húsvétkor, a Mennybemenetel és Pünkösd napján lepi el sokaság. Egyébként oly üres, aminőnek költőnk és múzsája találta ott, a lélek (és pár odajáró görög lélek) lakik benne, a galambszárnyúé, a nemes sárkányölő Szent György lovagé, a budai hegyről letaszított Szent Gellérté, a bizánciakká vált görögöké, akik az egyház kettéválása után először, majd a törökdúlás hajnalán másodszor vetették meg lábuk a szigeten. Például Gemisthos Pletho, a renaissance hírnöke.
    Nem tagadom, az én kedvenc venetói templomomba tért be (menekült, keresett enyhet, belső világosságot) a gyertyagyújtó Kárpáti, a költő. „S itt van a lélek idézve.”
    A templomi áhítatba, a csöndbe, a Jézus és Szent János védte enteriőrbe, ott a mécsvilágot gyújtók pislákoló gyertyájára tör a viheder egy szárnya: a fantom, az ördög. A költőben áthasít egy gyerekkori rettegés. Az olvasóban – a vele templom-járóban – egyéb sajátos retteneteket ébreszt. Mert lehet az, ugyebár, hogy a Sztálin-szobor kedvéért az ördög leromboljon egy egész templomot, a Regnum Marianumot; mert lehet az, hogy az ördög tanácsára felépítsenek megannyi gázkrematóriumot; mert lehet az, hogy „aki nincs is” a versben – illetve a megélt rettenetben –, ez a gonosz, ez az ördög e világon olyan erős, hogy kifüstölheti egész Koszovót, s vigyori megoldásként bosszúra biztatja a hidat, provinciát, Belgrádot rontó NATO-t? San Giorgio déldunatáji szent volt, a sárkány ugyanott újraéledt. És lehet az, hogy bennünk lakik, társlakóként, Szent György és a sárkány.
    A Tűzevő öregkora című kötet az 1997. nyár olyan lírai naplója, melyen ne kalendáriumba rendezett eseménysorozatot értsünk, hanem a költő által ünnepé avatott napokat (26. házassági évfordulóját Gível vagy riadt perceket, a Fölrobbant Uffizit). E legfirenzeibb kötetben a tanítvány mesteréhez intézett verse a Három szív. A kötet végén szolgáltatott bőséges jegyzetanyag révén nem szorulunk külön magyarázatokra. A három szív közül az egyik Dantéé, a másik a Szent Szív nevét is viselő Santa Croce-bazilika, a harmadik a jelenkori költőé. Dante és Kárpáti egyek abban, hogy a Santa Crocé-ban magát Firenzét mint a város templomba sűrített Pantheonját lássák, amelyből persze „hiányzott” a száműzött Dante. A legszívszaggatóbb emberi alkotás mégsem ebben a csodálatos és áhítatos templomban van, mondom én, hanem éppenséggel a költőnk által üres hodálynak titulált dómban. A Levétel a keresztről – azaz a második Pietá – reprodukcióként része e kötetnek. Hasonlítsuk össze a második firenzei gigász, Michelangelo itt jóságos, irgalmas Mikulás-arcát az Utolsó Ítélet kifeszített bőrzsákjának irgalmatlanul szenvedő képmásával. Mert ilyen az emberi élet („egyszer fázott, másszor lánggal égett”). Minden stáción át kell vinnünk a keresztet. Érti ezt persze a Michelangelo 157. szonettjére Hubay Miklósnak dedikált Kárpáti-szonett is – de most Dantétól kanyarodtunk el, oda térjünk vissza.
    A Dante nélküli Santa Croce jóvátételként mutatja föl Ricci Dante-szobrát, mert így szól kortársunk, Kárpáti: „az Óriást e csőcselék kidobta”. Amiről nekem, s nem Kárpátinak, az jut eszembe, hogy ő maga, a kutyaszorítós magyar valóságból oly készségesen, oly sokszor „Olaszországba emigrál”. A városállamok korában szimbolikus jelentése volt annak, hogy Ravennában temették el Dantét, mint ahogy egy évezreddel annakelőtte Ravennában temették el Rómát.
    A három szívben is van egy sor, amely a dolog lényegére tapint, mint amikor a szívoperáció közepette a sebész óvatosan megemeli az alvó és mesterséges vérkeringésre kapcsolt beteg ideiglenesen kiiktatott, meleg, egyetlen szívét.
    „Így a művészet Isten unokája” – mondja Kárpáti, költői operációja kellős közepébe illesztve e Dante–Babits-sort. A Pokol XI. énekében Dante arról beszél, hogy a természetet tanítványként kell követni. Ez igaz, Kárpáti is ezt sugallja, de az esszéírónak hozzá kell tennie: az jóval egyszerűbb volt a XIV. században. Mert tűnődjünk el azon, mit tehetnők, ha reánk bíznák, hogy kis csónakunkat a Duna deltáján át vezéreljük a Fekete Tengerbe. Ugyanis a három főcsatorna mellett van még háromszáz folyócska, patak, csermely, mely ugyanoda vargabetűsen vezet. S a lápvilág, ahol megfenekelhet ladikunk, dantei szóval a „fragil barca”, elnyelheti lelkünk-ladikunk.
    Kárpáti terza rimában verseli meg a három, a költemény vonzásában összedobbanó szív lírai zarándoklatát. Dante fölülről néz le az őt kirekesztő városra, a templom befelé fordulva adózik a hely szellemének és az óriás hiányának, a költő pedig ugra-bugra félrevert szív – magyarán szívbeteg. Van azonban ebben a harmadik szívben egy látszólagosan gigantikus ellentmondás is, amit akár ebből a szépmíves versből is meg lehet érteni. A költő alkotni akar – sőt, egészsége és mások értetlensége ellenére teszi ezt –, de úgy akar dolgokat létrehozni, mint a hajdani mesterek. Sehol a ma divatos bugyuta tudatfolyam, sehol az erotikus jeleneteket plakátszerűen viríttató olcsó pornográfia, sehol a hibáknak erényekké tettetése. Nem, ez az immáron a nyolcadik évtizede „ugrabugráló” magyar költő csak úgy tanít, ahogy a mesterektől tanulta: „Kimérve grammra jót, s a rosszt dekára”. Nem az utánzás mestersége ez, hanem a harmónia keresésének keresztútja.
    A ráadás. A Hívás című verseskönyv azonos című kötetnyitó versére gondolok. Itt is a szív motoz. Ezúttal magára hagyottan, de nem egyedül. Az őt körülvevő csöndbe „belecsönget néha az Isten”. Hunyót játszik, int. Mikor vele vagyunk – a vers sugallja –, magunk vagyunk, de nem egyedül. Ez a vers Rilke-i ihletettségű. A Biblia szerint Isten az embert (így Kárpáti Kamilt is) saját képére, hasonlatosságára teremtette. Feuerbach szerint az ember teremtette Istent saját hasonlatosságára. Szerintem, s itt enyém az utolsó szó, Deus sive natura. Ezt Kárpáti is érti, hisz istenáldotta költő.