Lukáts János

Az öreg Will

Drámarészletek

MÁSODIK FELVONÁS
4. jelenet
(Will, Pukkancs, Sírásó, Staff, az Első és a Második Hajtó. Sírásó hátul lassan belép, ásóját-lapátját a vállán hozza, körülményesen a pad mellé támasztja, majd maga is leül. Csend.)
PUKKANCS	(Csörömpöl az ónkupákkal, majd énekelni kezd.) „Röpke nappal, hosszú álom, függ az élet pókfonálon…” (Zavartan elhallgat.)
SÍRÁSÓ	Minek sietni! Én mindig odaérek. Azt mondják, néha még túl korán is érkezem. (Nevet. Csend.)
ELSŐ HAJTÓ	Vár rám az asszony s párolgó fazék, Mind a kettőt megkóstolom ma még! (Zavartan el.)
MÁSODIK HAJTÓ	Vár rám a munka, félig kész akol, Lenn borjú bőg, fenn új pacsirta szól! (Zavartan el.)
STAFF	A hordók tönkremennek, hogyha nem fejtjük le mind a vinkót rendesen! (Zavartan el.)
HORACE	…De addig esztendőnyi haladék, vagy mennyi írva van, az kéne még! (Zavartan el.)
SÍRÁSÓ	Mindig elmennek, engem meg itt hagynak egyedül.
WILL	Hát én, komám?
SÍRÁSÓ	Indulsz te is már, látom az arcodon.
WILL	(Félre) Vén csont, szívem mélyére látsz! (Fennhangon) Nem én! (Iszik. Csend.) Aztán, mondjad csak, jól megy-é az üzlet?
SÍRÁSÓ	(Felsóhajt.) Nagyon rosszul! Nem hal meg senki mostanában. Nem és nem! Aztán, ha mégis, hát farkas tépi széjjel, vagy elnyeli az árvíz. És kérdezem, mi hasznom nekem abból?! Ha mindenki ilyen makacsul élni akar, még a végén éhen halok. De énnekem bezzeg ki ásna akkor sírt?
WILL	Nagy gond a gondod, részvéttel élem át! Te sírt ástál már akkor is, komám, mikor én még csak udvarolni jártam a temetőbe. (Félre) Bár azt tenném ma is, de ahelyett még siheder fővel megírtalak! Ki hitte volna, hogy túlélsz a végén?!
SÍRÁSÓ	A tisztességesebbje meghalni jár oda. Aki meg másért, az rosszban sántikál.
PUKKANCS	(Közbeszól.) Igaz biz’ az! Vagy mégse rossz a rossz?
WILL	Hány éve ásol itt gödröt nekünk?
SÍRÁSÓ	Hajjaj, ne is kérdezd! Röstellem a dolgot! Először számoltam az időmet, egynek vettem minden tavaszt, meg egynek minden őszt. Aztán, mikor már száznál is több volt, elfelejtettem tavasztól őszig, hogy hol tartottam, és a számolást elkezdtem elölről.
PUKKANCS	(Félre) Így én is lehetek tizenhat újra!
WILL	(Nevet.) És mennyit gyűjtöttél a száz után?
SÍRÁSÓ	Most már, ugye, hogy számolom a nyarat meg a telet is, megint közeledik a száz. Csak aztán újra össze ne zavarjam.
WILL	Kétszáz évszakos tapasztalattal valódi sírművész leszel!
SÍRÁSÓ	Nem rossz munka ez! Az én ügyfeleim nem alkudoznak, nem jönnek panaszra és csak ritkán hagynak cserben. Borravalót sem adnak, az igaz! Mikor nincs forgalom, előre ásogatok, csak úgy a magam kedvére!
PUKKANCS	(Félre) A fene azt a furcsa gusztusát!
SÍRÁSÓ	Sokáig nem láttalak, már azt hittem, hűtlen leszel hozzám. De, ugye, csak jobban bízik az ember az ismerős mesterben. (Megtapogatja Will karját.) Jó szélesek a vállaid.
WILL	(Elhárítja a Sírásó kezét.) Nem lesz még túl korán?
PUKKANCS	(Félre) Zavard el a vén póklábat magadtól!
SÍRÁSÓ	No, szélesvállú, meg tudsz-e felelni nekem arra a kérdésre, hogy melyik ember a leggyorsabb a világon?
WILL	A kengyelfutó, bizonnyal…
SÍRÁSÓ	Ugyan, ha kifárad, ő is csak földre rogy…
WILL	A silbak, éjjel-nappal jár le-föl…
SÍRÁSÓ	No, hisz! Mintha egy helyben topogna…
WILL	Hát akkor bökd ki már!
SÍRÁSÓ	Hát a sírásó! Hiszen ő mindenkit utolér! Ezt nem gondoltad, ugye, szélesvállú. Majd meglátod te is, hogy nem foghatsz ki rajta!
WILL	Ha meglátom, már nem látom, komám!
SÍRÁSÓ	Ha nem látod meg, lásd be, hogy igaz!
WILL	Belátom én, hunyt szemmel is belátom! (Csend.) Eszed mint sólyom, karod mint vakond. Ma jókor jöttél, alkuvások napján.
SÍRÁSÓ	A határidőt, azt majd te szabod meg, de a teljesítést bízd csak rám nyugodtan.
WILL	Ma egy hiéna szimatolt előtted, ha nem vigyázok, elevenen elrág. (Legyint.) Csontom helyett beérte aranyammal.
SÍRÁSÓ	Miért üti orrát a más hivatalába?
WILL	Én most veled egy tisztább üzletet kötnék, komám, egy… életembe vágót.
SÍRÁSÓ	Nem szoktak engem ilyenre rábeszélni…
WILL	Én rád beszélem pénzemet, fogadd el. (Pénzt vesz elő és a Sírásó felé tolja.)
SÍRÁSÓ	Nem kell előre, majd utána inkább. Ha nyakamon maradsz, vissza kell, hogy adjam. (Visszatolja a pénzt Will felé.)
WILL	Előbb-utóbb talán csak meghalok! (A pénzt a Sírásó felé tolja.)
SÍRÁSÓ	Te is csak ígéred, aztán megmaradsz. (A pénzt Will felé tolja.)
WILL	Vedd hát, előleg, rakjad már zsebedbe! Ki tudja, lesz-e majd aztán „utólag”… (A pénzt a Sírásó felé tolja.)
SÍRÁSÓ	Röstellem a dolgot, azt mondod majd, csak a pénzedért tettem… (Elteszi a pénzt.)
PUKKANCS	No, már azt hittem, holtig itt vitáztok! A hátamon borsózik a hideg!
WILL	(Pukkancshoz lép.) No, borsózzék most akkor a meleg! (A Sírásóra mutat.) Ha ez az úr a dolgát rendbe tette, s az ígért mű már szépen domborul, munkájából szomjazva visszatér, s akik művét a helyszínen csodálták, azok számára fogd e foglalót…! (Pukkancs elé a pultra aranyakat tesz le.) Míg élt, Stratforddal nem gondolt sokat! – ezt mondják majd Vilmosról, s így igaz. De holtában vendégséget csapott, s míg ebből tart, tán megmarad nevem. (Indul.)
SÍRÁSÓ	Csak kurta perc, de bölcs előrelátás. Will, még látjuk egymást…
WILL	Te engem biztosan… (El.)
PUKKANCS	(Csörömpöl az ónkupákkal és közben énekel.) „Röpke nappal, hosszú álom, Függ az élet pókfonálon…”
Függöny
NEGYEDIK FELVONÁS
5. jelenet
WILL	(Nehézkesen feltápászkodik, a hídra lép, és a korlátba kapaszkodik.) Szél zördül, ott a fűzfa bólogat. Csak bólogass, holdfény a kedvesed, távol s hideg: csalárd s megcsalható. No, formát öltesz, tán vesztemre törsz? Felhő vagy, ember, vagy tán mind a kettő? Ki vagy, felelj, ha van felelni szád, ha nincs, oszolj a holdsugárba vissza!
WILL FIÁNAK SZELLEME	(A fűzfa ágai közt megjelenik.) Szellem vagyok, mint majd te is leszel. Ember voltam, miként most még te vagy.
WILL	(Félre) Oly ismerős… Nem, nem, az nem lehet…
SZELLEM	Bizony lehet, Hamlet vagyok, fiad.
WILL	(Félre) Irgalmas Isten! Hátamon hideg fut végig s lábam földbe mart gyökér.
SZELLEM	Ne félj, apám, gyermek vagyok csupán, kit megsirattál s – úgy mondják – szerettél…
WILL	Most szellem vagy, hatalmas és örök.
SZELLEM	Kicsiny fiú akarnék lenni csak, de nem lehet, itt más törvény az úr.
WILL	(Kinyújtja a kezét.) Hamlet, fiam, érintsd meg ujjamat… Hiszlek, de akkor még jobban hiszek.
SZELLEM	Hiába volna, felhő s köd vagyok, emlék, egy könnycsepp s ezer év magány.
WILL	A túlvilágiak se boldogok?
SZELLEM	Óh, hogyne, emlékezni jó, a könny a testünk és a társunk a magány.
WILL	Miért tetted ezt a szörnyű utat az űrön át és át az életen s a halálon keresztül?
SZELLEM	Hogy meglássam még embervoltodat, kit embervoltom egykor szeretett.
WILL	Derék fiú vagy, Hamlet! Óh, bocsánat, Szellem, ki vagy, már magam sem tudom. A végső percben jöttél, úgy lehet, holnap talán már…
SZELLEM	…késő lesz, tudom. Ne bánd, apám, e gyarló alakot.
WILL	Nem bánom én, fiam. (Felcsattan.) Hát hogyne bánnám! Ebben küzdöttem megmentésedért, ebben hódított Will a színpadon, ezt a formát szerették, ha szerették… (bár erről inkább jobb, ha hallgatok). No, persze, gyarló mégis ez a test, tűrt, szenvedett, győzött és hódított, és ez lesz, ki el nem kerülheti a gyötrelmet, félelmet és halált. Tiszteld s ne mondd csupán gyarlónak őt!
SZELLEM	Ha tudnád, hogy mit ér a lélek, mely e börtönben lakik…
WILL	(Közbevág.) Majd megtudom és aztán tisztelem, de addig óvom gyarló testemet. (Csend.) Jer közelebb, Hamlet, szellemfiú, e híd karfája eltűri talán, ha két felén egymással szembenézünk. (Nehézkesen a híd korlátjára telepszik, a Szellem vele szemben helyezkedik el. Csend.) Rövid volt életed, nagyon rövid…
SZELLEM	Bármennyit élsz, az egyformán rövid, s egyforma lesz a végtelen idő is.
WILL	Korholni foglak most, kedves fiam…! Mit tudhatsz te az életről magáról, hogy volt szerelem, küszködés, siker, bukás és újrakezdés, számtalan. Voltak percek, ezerszer átkozottak, és volt néhány perc – százezerszer áldott. Mit tudsz nyáresti bűvös holdsugárról, a szénahordó széplányok nyakáról, mit a színpadon felizzó sikerről, álnok barátról, elhúzódó perről? Mit tudsz eltitkolt emlékek hadáról, mit kincsekről s remények garmadáról, a tengerről, mely arcot nyújt a szélnek, a szikláról, mely őrt áll a vidéknek? Mit tudsz a lélek titkos hangszeréről, az ujjaid közt szétporló reményről, a megkívánt rossz édes mételyéről, mit az enyészet szörnyű érzetéről…?
SZELLEM	Erről nem tud semmit szellem fiad, hulló kövek a csöndes végtelenben…
WILL	Majd egykor… egykor tán megértelek, de most sajnállak érte, Hamletem. (Csend.) Elmentél, pedig alig nyílt szemed, élet s tudás csak távolról köszönt feléd, tizenkét éves gyermekem. Mert annyi voltál s annyi is maradsz nekem most már túl téren és időn. Szerény mérték az örökkévalónak…
SZELLEM	E város és e vízpart volt hazám, itt nőtt körém a tarka végtelen, s borult fölém a kék égbolt fele. Aztán – óriás kaland – veled repültem stratfordi rétek és füzek közül az ember rakta nagyvilág felé. De ködre, fagyra láz következett s ami Hamlet volt, ellobbant belőlem…
WILL	E röpke életért, mely elhagyott, cserébe adtam másikat neked. Királyfi rangját, egy nemzet reményét ruháztam rád (bár messze, Dániába száműztelek, Helsingőr vára látta a szépreményű, ifjú herceget, a kristályrendbe rendezett tudást s a bosszút, mely szívében nagyra nőtt). Húszéves lettél, szüzek titkos vágya, a töprengésben csupa céltudat, a színlelésben sokat próbált mester… Esendő mégis, maga sebzett vadja… Az udvar végül romba dőlt körötte, de jobb világ támadt a romokon, mert Hamlet szívén nőtt ez új világ…
SZELLEM	Hiába fellegvár vagy cselszövés, falrontó bölcselet vagy tetterő, hiába életosztó szívverés, egymást szorító élő s holt kezek: az én időm éjfél után lejár, a tiéd holnap… most már mindörökre…
WILL	Ne sürgess még…, vagy fogjál számadásra, ámbár kezdettől az volt életem. Ha tényleg itt ülsz, szemben énvelem, s nem lázas képzelet láttat csupán, tudod, hogy őrült rendtevő dühömben teszek mindent, hogy végleges helyén tudjam a világ széthullt részeit. (Csend.) De már erőm fogy… és nem kell a rend! A dolgok apró rendje addig űzi, csalja tévútra és csiszolja egymást, míg együtt hullnak mind a semmibe… A kizökkent időt te sem tudod helyére tolni – és én sem tudom. Megbuktunk, Hamletem, te ott, én itt… (Csend.) Harmincnyolc estén mégis volt hitem, bátorságom és jó hangos szavam, amit gondoltam erről a világról, tréfást, gonoszt, hitványt és nagyszerűt, széjjelkürtölni, messze és merészen, s aki hallotta, elvitt mind belőle egy parányit, mely nem hagyta nyugodni, s míg emlékszik rá, gondolatra készti. (Csend.) Felénél jár az álomittas éj, botorság ülni élőnek s lebegni a hajdan voltnak vén malom fölött. Te tudd, hogy nem gyerek – királyfi vagy! Szállj vissza, Hamlet, egyengesd utam! Vagy várj még, várj, még nem szabad… Még annyi mindent el kell mondanom, ami kimondva talán testet ölt, s az elkiáltott szép-igaz szavak találkoznak a szálló végtelenben… (Csend. A Szellem a fűzfa ágai közt eltűnik.) A fényed oszlik, fűzfa ága fed, csillag kísér az úton odafent, még itt lebegsz s rejt már az éjszaka, a csöndbe hull ajkad édes szava, a világ szunnyad, új hajnalra vár, repülj, repülj, te szép sólyommadár!
Függöny