Adam Mickiewicz


Ősök


Prológ



Vilnában, az Ostrobramska utcában, az állami börtönné alakított Bazyliánus kolostorban – fogolycella


Megoltalmazzátok magatokat az emberektől:
Mert titeket a Bírák székek előtt vádolni
Fognak, és az Ő Gyülekezetekben titeket
Megostoroznak.

                                    Máté, X. rész, 17. vers

Sőt Tiszttartók, és Királyok eleikbe
Vitettek én érettem, hogy legyen az nékik
Sidóknak és a Pogányoknak bizonyságul.

                                                                18. vers

Lésztek azért ti is gyűlölségesek mindenek-
Előtt az én nevemért, de a ki végiglen megáll,
Megtartatik.

                                                                22. vers

                                (Károli Gáspár fordítása)




(A fogoly az ablakra támaszkodik, alszik.)
 
ŐRANGYALHáládatlan szívtelenje!
Jóságos anyád erénye,
Esengései a mennyben,
Kiskorodban hányszor kére:
Óvd meg! Bűn, baj ne kísértse:
Mint a rózsa, kertek szentje,
Nappal virág, éjjel illat
Álma bölcsőjében ringasd
Ragályt, rovart elhessentve.
Én, anyád unszolására,
S az Isten engedelmével
Ágyacskádhoz le-leszálltam
Csendes, csöndes árnyak estjén:
Szálldostam sugarak selymén,
És ott álltam egész éjjel.

S hogy lassan elringatództál,
Háborgó álmaid óva
Álltam, ahogy liliomszál
Hajlik megtört tükrű tóra.
Lelked hányszor hogy meggyötrött,
Csínyjeidtől ám riadtan,
Jót is leltem, hangyabolyban
Néha lelnek igazgyöngyöt.

Alig nyílt elméd jóságra,
Kis lelkedet kézenfogtam,
S vivén örök fény honába,
Néked olyan dalt daloltam,
Mit alig hall föld pulyája.
S hogyha hall is, csak álmában,
S elfelejti azon nyomban.

Két kezemben égi kéket,
Öröm hírét hoztam néked.
S te úgy hallád az ég hangját,
Mint részeg, szájaló dajnát.
Halhatatlan fia fénynek,
Mímelém akkor rút maszkját
Förtelmes, sátáni rémnek,
Hogy rémültödben sújtsak rád.
S te azt hivéd: Isten botját
Ellenségid suhogtatják.
S lelked oly vad gőggel ébredt,
Mint ki egész éjjel itta
Forrását a feledésnek,
S háborogva vágott vissza.
Sejtelmét fönsőbb világnak
Föld alá, mélybe sodorva
Vitted, mint vízesés sodra
Visz virágot, élő ágat.

Sírtam akkor keservemben,
Orcám tenyerembe mártva;
Szálltam vón, de nem volt merszem,
Föl az égi kék országba,
Jó anyád elől bujdostam,
Nehogy kérdje: „Mi hír járja
A földgolyón, zugolyomban,
S milyen volt a fiam álma?”
 
FOGOLY(Elcsigázottan ébred, az ablakra mered, reggel.)

Csöndes éj, ha eljövendsz, megkérdik-e tőled,
Merről jövél; s csillagid míg elődbe szórod,
Ki olvassa ki titkod, máskor hol időzgetsz?
„Lement a nap”, vakognak tornyukban a jósok,
De hogy miért megyen el, senki meg nem mondja;
Sötétben forog a Föld, fajunk álomkóros,
De hogy miért hétalvó, senkinek se gondja.
Eszmény nélkül ébredez, ahogy lefeküvék. –
Ha egy új Nap kelne föl, az se csoda: látvány;
Egymást váltja fény, sötét, mint őrség a vártán.
S hol vannak a vezérek, kik ezt elrendelék?

Álmunk? – Ó, az más világ, csönd- és titokbéli.
Lelkünk léte, nem kéne fölfedezni végleg?
Fölmérni földrészeit, időit kimérni.
Fél az alvó, de mosolyg, amikor fölébred.
Álmod csak emlékezés, zúg a bölcsek kara –
            Átkozott elmék!

Én ne tudnám, mi is az álom, s mi az emlék?
Még bebeszélnék, hogy börtönöm fala
            Csak emlékkép vala.
Mondják, az álom lidérc, kéj és kín tündére.
            S csak képzelmünk játszik véle.
Vak szamarak! Hírét se hallák az világnak,
            S látnok lantunknak iáznak.
Voltam ott, tartományit fölmértem, bejárom,
S tudom, határain túl kezdődik az – álom.
S elébb lészen a nappal éjjé, a kín kéjjé,
Mint az álom emlékké, képzelmünk lidérccé.

(Ledől, és rögtön fölkel – az ablakhoz megy.)

Szörnyű képek, nem altat, csak áltat az álom.
            Be szörnyű is látnom.

(Szendereg.)
 
ÉJJELI LELKEKPihepuha álmot a párnacihába –
Csíjja, csucsújja, ne féljen az árva.
 
EGY LÉLEK BALRÓLÉjjel bús a tömlöc, künn vigad a város,
            Idehallik a tánc, a nóta;
Csordultig a kupák, egy bárd dala szálldos,
            Ott fönnen száz üstökös csóva.

Csupa fény a szemük, sugárzik uszályuk.

(A fogoly elalszik.)

Ki álma sajkáján eredne utána,
Elszunnyad a sodrán, mi megbabonázzuk,
            Áthozza a Túlra az álma.
 
ANGYALAnnyiszor kértük az Úrtól,
Vessen vadak közé koncul.
Bölcs mestere: a magánya.
Tömlöcbe ígyen vettettél,
Hogy mint próféták pusztában,
Megtudd, mire rendeltettél.
 
ÉJI LELKEK KÓRUSANappalaink búsak, éjeink vidámak
            Tömi hasát a siserehad,
Éjjel szabadabban danolnak a szájak,
            A sátán súgja dalaikat.

Ki reggel még jámbor a miséről jőve,
            S még érzi a szent ige ízét,
Az éji pióca kiszívja belőle,
            Kígyó éj megmérgezi ismét.

Daloljuk álomba, mi éj fiókái,
            Szolgáljuk, hogy Ő legyen szolga.
Most fuss a szívén át, most huss! A szaván. Ni!
            Már a miénk, bár mindig aludna.
ANGYALAnnyi ima száll érted földön és egekben,
Hogy a zsarnok mihamar el kell, hogy engedjen.
 
FOGOLY(Fölébred, eltűnődik.)
Te, ki véred vereted, vassal vallatsz, vádolsz,
Napközben vigyori szűz, éjjel kantivornya,
Eszedbe jut-e reggel, egyszer is, mit álmodsz,
És ha eszedbe juta, tudod-e, mi volna?!

(Szendereg.)
 
ŐRANGYALSzabad leszel, megjövénk, jó hír szószólói.
 
FOGOLY(Fölébred.)
Szabad? – mintha valaki tegnap is szólt volna;
Nem, dehogyis, álmodám? Az Isten volt volna?

(Elalszik, szunnyad.)
 
ANGYALOKMost kell Őt óvni, Ó, most kell megóvni,
Most vínak érte életre-halálra.
 
SZELLEMEK BALRÓLKétfelől ronts rá!
 
SZELLEMEK JOBBRÓL            Kettős harcvonalba!
Vajh győz-e a jó vagy a rossz leigázza?
Holnapra szíve, szava megmutatja;
Egyetlenegy perc eldönti előre,
Mi lészen az ember sorsa, jövendője.
 
FOGOLYSzabadulnék – hm! Vajon ezt honnan huholják,
Jól tudom, minő kegyes a ruszki-szabadság.
Kezem s lábam bilincsét leveszi a latra,
S száműz Szibériába, lelkem veri vasba!
Idegen népek között ellenségként tengni,
S költőként – kinek dalát nem érti meg senki,
Csak mint méla makogást, vagy idétlen hangsort.
Latrok, egy kard villogott, versem a kezemben,
Az is elrozsdállt, málladt, megtört, ketté hajlott.
Élő halottként kell hát hazámért senyvednem.
Eszméim elnyugszanak lelkem árnymélyében,
Mint a gyémánt fekete, zord sziklák méhében.

(Fölkel, s szénnel fölírja az egyik falra:)
 
D.O.M. (A legjobb és leghatalmasabb Istennek
GUSTAVUS Gustaw
OBIIT MDCCCXXIII meghalt 1823
CALENDIS NOVEMBRIS november elsején)
 
(A másik falra:)
 
HIC NATUS EST (Itt született
CONRADUS Konrád
MDCCCXXIII 1823
CALENDIS NOVEMBRIS november elsején)
 
LÉLEKHalandó! Halhatatlan halandó hatalmad!
Ha egy eszme elmédben, mint felhőben szikra,
Láthatatlan megvillan, az eget szaggajtva,
Esőt teremt vagy vihart, égföldrengést izzva.
Ó, ha tudnád, hogy eszméd épp hogy fölvillámlik,
Vak némaságában is vad mennydörgés várja,
Így les rád mély eszméid angyalja, sátánja;
Vagy a poklokra sújtasz, vagy eget világítsz.
De te, fönséges felhő, csak téveteg égesz,
Magad se tudod, hol szállsz, s magad se, mit végzesz.
Halandók! Ó, csak egy rab eszméljen magára,
Trónusokat ront, emel rab hite, magánya.


Bella István fordítása



Adam Mickiewicz (1798–1855) a legnagyobb lengyel nemzeti költő, Ősök című verses drámája különös remekműve a világnak. Remekmű, jóllehet torzó, hiszen a hányatott életű és száműzetésben meghaló költő nem fejezte be az úgynevezett Színjátékot, a négy részes mű első részét, s nem folytathatta a Drezdai Ősöknek nevezett harmadik részt sem, ami azonban így is kész és kerek egész: a romantika egyik legnagyobb alkotása. Ezt a „Poémát” szokták általában színre vinni és – bizonyos szocialista időkben – menetrendszerűen betiltani, elsősorban a mű éles diktatúra- és oroszellenessége miatt. A Prológ ennek a résznek az előjátéka.