Tandori Dezső

„A legszűkebb kör a legtágasabb”

A természetről

Ülnék most repülőn? A repülőn, mely
       Brüsszel, Dublin felé repítene?
– Üresen marad talán egy ülőhely,
       vagy valaki más megörvend „vele”:

nekem mindegy. Átfordultak a tájak,
       és a legszűkebb kör maradt csupán,
és a fordulások oly tájba álltak,
       hogy nem utazom ezután.

Fényképeznem kellett volna a várost,
       ahová, mondom, egy hónapja még
azt hittem, vágyom; e kép félreáll most,
       tűri a „Nagyobb” döntéskényszerét:

az embertermészet is kényszerűség,
       bezárja magát, hogy kibontakozzon,
nem dac, nem hűség, nem is keserűlét,
       ami ezt hozta: hogy maradjak itthon.

Evidenciális kiszolgáltatottság,
       föl-le hullámvasutak látszata,
megérik, hogy előbb-utóbb hazugság
       érzete legyen, s hogy úgy térj „haza”

– a nagyobb körbe –, hogy igazolásod
       nem lehet már semmi manőveredre,
s nem az, hogy „zsengék” a tavaszodások,
       és az sincs: „ezt és ezt a hó belepte”:

őstermészeted van. Egy nap beáll
       – J.A.: „a jég” –, hogy ehhez tartozol,
és bárhogy igérkeztél, s mire: már
       a természetellenes, a pokol;

lassan, és fűbe sem kell leheverned,
       fának se dőlnöd, verébcsiripet
se hallanod „külön” – betelnek
       mind, amik nem így természetiek,

s innét csak egy lehetsz már: neve sincs.
       épp mert van, nem lehet róla beszélni,
s tered most már: a bárhova-tekints
       e foghatatlan teljes-térnyi-szélnyi,

melyből félrehajolsz, s e védtelenség
egy-igaz-létet hoz… vagy balszerencsét.

Hogy nincs kijárat

(Egy kíméletlenül, de kényszerűen „leirtott” utazásra)

Amit csak az eszeddel tudsz: idő jön,
       ahonnét csak azt a pillanatot
akarnád, amid volt már, s hogy ne tűrjön
       mást – mily áhítás! hogy is akarod
elhinni, van ilyen… és az mi lenne?
       Áthullás más szerepbe.

Nincs kijárat. Se vissza, sem előre,
       Akárhogy döntesz. Elmégy – vagy maradsz.
Bizonyosság a szétmálló jövőbe,
       amit – mert vissza nem térhet – feladsz?
Elmúlni – és ha nem hiszed? Mi lenne?
       Át a szereptelenbe.

A világos beszédet a világi
       ordítozás akadályozza meg.
Lehet ez távol-környezeti, házi,
       lehet, hogy csak így zúg néma fejed:
Nincs kijárat. Ellenségek vagyunk,
       ami kellene: az, mit nem hagyunk.

Nem tisztázható. Jó lenne. A ködkép
       elképzelés – hogy volt egyáltalán,
ami… de vak falakra tükröződjék…?
       túl van már minden tűrés hajlatán:
hogy kétfelől bezár, hogy vissza-élnéd,
       de vége végképp.

Miféle lázongó elképzelések,
       mik még bármi közt a legjózanabbak?
Hogy csak és csak „azt” éld, mert már megélted:
       a „dolgot” nem képzelnéd boldogabbnak,
ha nélküled? Megannyi sejtetése
       utal e feltevésre.

Marad, hogy ami van – nincs. Ellenében
       próbálod makacs lázálmaidat,
hogy a rontó józanság tengerében
       kétes szigetekként megálljanak:
de a habok között mindegyre hűlnek,
       és rab maradsz, míg mások menekülnek.

Mások? De kik azok? Nincsenek is meg.
       Létük csak henye állítás. Sehol
nem vezet útjuk, téged nem keringet
       ábrándja sem. A lázongás kiforr,
ám – mert: „Ne legyen!”, ez volt – nincs alakja.
       Hol s hová? Egy-semmi salakja.