Szegedi Kovács György

Diófa alatt

nap-áztatta
öreg ház
láthatatlan
diófa

udvar fölött
áll az idő
magas fűben üvegpohár
fekete kendő

repkedő legyek
tűző napon
kissámlin ül egy
élő öregasszony

Sebek csöndjéből

elmentél befelé
kulcsra zárva
valakié a rozsdás
vasszögek
„hozd ide a te ujjaidat”
a falon áthatoló sebek
csöndjéből jöttek vissza
Noé galambjai is

Kis tüzek

pedig Paradicsom ez a te letaglózó koreográfiád
az Elveszetté ami már meglett de újra elveszetten
én a kis tüzek csekélyke melegében szeretek repülni
ahol boldogok és büszkék az egyedül maradt harcosok

ahol a megvetettet is feszült szívvel őrzik
s nem zavarják el a sánta korcsokat
hangod színe elevenség s a nap túloldala
lassan égő valóság szétszórt vonzódásaink szikrái

ne ródd föl hogy cenzúrálatlan foly’ bensőmből a szó
nem vágyok én a hamis próféták fa-harangjai mögé
csak az idők jelei szorítanak olykor a fekete kőfalakhoz

eddig kicsorbult lavinámon a látszat-kegyesség tőre
s hogy mi lesz ezután az út kifürkészhetetlen az ige mondja
legyen ez már az Isten gondja