Lehet, hogy sokaknak furcsán hangzik, ha egy avantgárd művész hagyományról beszél, de számomra továbbadandó élő valóság. A kurucos hagyomány erősen élt családunkban. Apám, nagyapám büszkén emlegette a Rákóczi mellett harcoló nagy erejű Csáji-ősöket s azt, hogy az utolsó Rákóczit, Rákóczi Andrást, a zsoltárfordítót egyik ősünk temette el – Csáji Márton szuperintendens – oly igaztüzű beszéddel, hogy a Habsburgok bebörtönözték, s később csak a rendek nyomására engedték szabadon. Sírköve ott volt évszázadokon át a miskolci avasi templomban, de a restaurálás után eltűnt. Ennek a Csáji Mártonnak volt a leszármazottja az a Csáji Zsuzsanna, akire Weöres Sándor hívta fel a figyelmemet, mivel a Psyché történeti modelljének keresztanyja volt. Az első képzőművészeti élmények anyai nagyapám szepsi házában értek. Ebben a házban, mely szülőházammal szemben volt, megejtően szép képek, kisplasztikák, kerámiák között éltünk. Természetes volt, hogy nagyapám napi ügyvédi munkája után időnként ecsethez nyúlt. A falakon Andorkók és Csordákok függtek, néhány szép Mednyánszky is akadt a múlt század eltérő évtizedeiből való családi képek, szecessziós bútorok között. Nagyapám meczenzéfi mánta volt, jól kereső ügyvéd, akinek ősei vashámorokat működtettek. Keresztapám, amikor megmutatta, melyek voltak azok a hámorok, amelyeket a család birtokokolt, megjegyezte, hogy ezek a cipszer és mánta őseink a szabadságharc idején több ágyút öntöttek a szabadságharc számára, mint Gábor Áron, de hát nekik ez szakmájuk volt, s nem hősi zsenialitás. Ezek a cipszerek és mánták voltak azok, akik a bécsi döntés után – mivel nem csatolták őket mint németajkúakat Magyarországhoz – kimentek tüntetni, de a visszacsatolás, mint tudjuk, nem történt meg. A Magyar Királyságban évszázadokig gazdagodhattak, őrizhették hagyományaikat, de 1945 után nagy részüket elüldözték, kitelepítették a benesi demokrácia dicsőségére. A családnak ez az ága részben katolikus volt. A családban természetes volt a nemzetiségi és vallási türelem, ami az ökumenikus szellem kialakulása irányában hatott. Schürger nagyapa felesége Goóts Erzsébet volt, gazdag középnemesi családból, komoly birtokkal – ők is kemény kálvinisták, köztük egy prédikátor hajdan a gályarabságot is vállalta hitéért. A debreceni Nagytemplom mögötti, a gályarabok emlékére emelt oszlopon is szerepel a neve. Nagyanyám, aki kilencvenkét évet élt már meg – s ezzel a családban messze nem volt egyedül –, büszkén mesélte, hogyan vagyunk rokonai anyai ágon Bartók Bélának – de nem akarok tovább mazsolázni a részletekben.
A család XX. századi sorsát sok tekintetben apám élete példázza. A hagyományoknak megfelelően sárospataki diák volt. Ott végezte a teológiát is, és mint utolsó éves diák, ő lett a senior. Kiemelkedő képességei elismeréseként ösztöndíjat kapott Heidelbergbe és Bonnba, ahol teológiát és filozófiát hallgatott a protestáns egzisztencializmus mesterének, Karl Barthnak kedvelt tanítványaként, akivel később is tartotta a kapcsolatot. Ez már Trianon után volt, mely előrevetített egy sorsdöntő választást: hová tér vissza, a megkurtított Magyarországra, vagy szűkebb szülőföldjére, a Csehszlovákiához csatolt Felvidékre? A vonzó lehetőségek és ésszerű indokok ellenére a hűséget választotta. Így került a hét nyelvet beszélő, héberből egyetemek közti versenyt nyerő eminens diák vissza Szepsibe lelkipásztornak, majd Kassára vallástanárnak. Itt éltük meg a háborút követő soviniszta tüntetéseket – „Magyarokat a Dunába!” és hasonló jelszavakkal a történelemkönyvekben hamisan példaértékűnek bemutatott csehszlovák demokráciában –, a szégyenletes benesi dekrétumokat, melynek következménye tízezrek és tízezrek kitelepítése lett – köztük a miénk is. Apám Budapesten aztán egy darabig vallástanárkodott gimnáziumokban, majd a rendszerváltás után megfosztották állásától, s mehetett az Elzettbe segédmunkásnak. Ez nagy felháborodást keltett nemcsak egyházi körökben, s ekkor hívták meg, hogy vezesse a Duna melléki református egyházkerület Ráday-levéltárát. Ebben az időben ismertem meg gyerekként Zajti Ferencet, aki egy idő után elhívta apámat, hogy sorsomról beszélgessenek. Nevünkről hamarosan az őstörténet s genetikai etnikus sajátosságok is szóba kerültek. Apám a Zajtival történő beszélgetés hatására döbbenten idézte fel gyermeki fogadkozásomat a Zempléni-hegyekben, egy tomboló vihar idején, melyben mint kölyök megfogadtam, ha túlélem mindezt, festő leszek. A festő mivolt penitenciaként való felfogása számára mosolyognivalóan gyermekes volt, de a Zajtival való beszélgetés elgondolkoztatta. Zajti Ferenc Csontváry tanítványa volt, és egyben barátja is. Komoly szerepe volt a cédrusképek létrejöttében, hiszen az évezredeken átívelő életerő libanonifa-kultuszára ő hívta fel mestere figyelmét. Éveken keresztül élt később Indiában az udaipuri maharadzsa barátjaként, ahol az őstörök, fekete hun és indiai művészet összefüggéseit kutatta. Zajtinak a mesterség számos klasszikus fogásának elsajátításán túl sok mindent köszönhetek. Tovább növelte az elkötelezettséget kultúránk iránt, s a keresztény hagyományok mellett Kelet irányába nyitott – indiai meséken át vezetett a belső értékek megerősítése, a Sankia és a Sankara felé. Az ötvenes években ez szellemi szennyszűrőként is szerepelt. Hamvas Bélával való későbbi kapcsolatomat is előkészítette. Ez már a hatvanas évekre esett. Az 1956 megrázó élményét átélt nemzedékhez tartozom. A társadalmi rend álcája lehullt. Meghatározó élményem volt a kétely a szavakban, az ellentétes értelembe forduló jelszavakban, a hamarkodó, túl gyors igazodásban, a túl kemény rendben, kétely a mozgalmakban. Ugyanakkor jellemző volt rám a kíváncsi nyitottság. Otthonról hozott igazság volt számomra az, hogy a valóságot nem szabad beszorítanunk a megértés korlátai közé, hanem e korlátokat kell tágítanunk, hogy befogadhassuk a világ, a valóság kutatás által feltárulkozó új képét. A kétely az avantgárd irányába vitt, arra késztetett, hogy az önépítést az elementárisan tiszta gesztusok egyszerűségéből kezdjem el. Ekkor született a Szürenon-sor (1964), és ezt a gondolatot teljesítették tovább az Üzenetek. Hamvas legmegdöbbentőbb megjegyzése képeimmel kapcsolatban ekkor hangzott el. Ezek görög szellemű munkák – jegyezte meg. Átlátta, hogy nem pusztán kalligrafikus gesztusokról van szó, hanem az egész jóval összetettebb, a látvány elementáris egyszerűsége dacára. A Jelrácsok a kétely, a szabadság és a rend igényének gyermekei – feleltem neki. Egyszerre hordoznak végletes egyediséget és univerzalitást. Egy-egy jelrács egységes struktúra, de ugyanakkor individuális egységekre tagolódik. Mindegyik egység autonóm lény, autonóm jel, de kapcsolódik környezetéhez – nem destruálja, de befolyásolja azt, és igényli a fényt mint éltetőt. Hamvas bólintott: a görögöknél az örökben ott a pillanat, s a mágikus és logikus tudat nem kettő, hanem egy. Ezzel lezárta a témát. Alkatom egyszerre vonzott az intuitív átélés és az analitikus megoldások irányába. Egy olyan országban, a hatvanas évek Magyarországán, ahol a szellemi életet tudatosan szétzilálták, különösen fontosak voltak a szabadságnak egyedileg létrehozott kis körei. Ekkor szerveztem a Szürenon csoportot és tárlatokat (1969), és számos más eseményt. 1970-ben például az úgynevezett „R” kiállítást, évtizedek óta a magyar avantgárd első, teljességre törekvő bemutatóját, és ekkor alakítottam ki azt a koncepciót, amelynek alapján Balatonbogláron beindultak a kápolnatárlatok. A három t-s időszakban, amikor bemutatkozásaink inkább a tiltott, mint a tűrt kategóriába tartoztak. Ez a nyolcvanas évekre megváltozott. Én ekkor már a fény kalandját éltem. A testetlenül ömlő fény közvetlen képalakító lehetőségeit kutattam a KFKI-ban Kroó Norbert támogatásával. A fény koherenciáját kihasználva olyan módszert és eszközrendszert alakítottam ki, melyben az örvénylő-áramló fényút képeket tartalmaz, melyek a tér eltérő pontjain előhívhatók – a metamorfikus képi folyamatok szokatlan gazdagságát teremtve meg, hidat építve a matematikailag leképezhető térhálók és a szemmel látható struktúrák között. Az úgynevezett szuperpozíciós módszer komoly nemzetközi érdeklődést keltett, ennek alapján a technikai művészetek legfontosabb, modellértékű kutatóközpontja Cambridge-ben az MIT/CAVS tagjává választott (1987). Ebben az időben rengeteget utaztam Bécstől Koppenhágáig, Los Angelestől Sarasotáig. A szuperpozíciós módszer mellett előadásaimban egyre többet beszéltem arról is, hogy e század végére a külső elszennyeződés mellett egyre tragikusabbá válik belsőnk elszennyeződése is. Különösnek tűnik, hogy egy technikai művészetekkel foglalkozó intézetben fogékonyak voltak ezekre a gondolatokra is. A CAVS alapítójával, Kepes Györggyel az évek során mély baráti kapcsolatom alakult ki. Az ő tiszteletére rendezett egyik fényszimpóziumon fogalmaztam meg: a világot állandóan újramodellezzük, és tudjuk, nincs végső megoldás, de a tevékenység a végtelenbe ível, mert hordozza minden szellemi alaptevékenység lényegét: a teremtést.
