Tóth Lívia

A sötétség sávja

    A szokatlanul hideg júniusban végre kisütött a nap. Ennek is biztos az atony az oka – idézem kedves barátom szívesen hajtogatott mondását, emlékeim tárházából az egyiket. Ő ugyanis már két éve megtalálta a saját békéjét. A békét, amelyet mi továbbra is hiába keresünk. Az atonyos dolgot viszont nem ő találta ki, azt hiszem a szakállas rendezőtől hallotta, aki szintén hozta valahonnan, talán a szülőfalujából, az öregapjától. A legenda szerint a bácsi minden furcsaságot az atonyra kent, csak ezt ő úgy fogalmazta meg, hogy: No, persze, mert már megint b…k valahol az atonyt…
    Igaz, manapság erre felénk mást szokás ügyeletes bűnbakként megnevezni. Mint minden rosszért, a hideg, esős, borongós nyárelőért is okolhatnánk a légicsapásokat… Bizonyára ők vetették be valamelyik csodafegyverüket, hogy még igazi nyarunk se legyen.
    Elképzelem, hogy azon a második augusztusi szerdán a főváros is szinte teljesen kiürül. Sokan engednek a kíváncsiságuknak, meg a zsebükből is tellik, autóba ülnek, és észak felé hajtanak. Kicsit azzal a rosszul leplezett szándékkal, hogy legalább majd csorgatnak némi feketén beszerezhető üzemanyagot is a tartályba. Mások a folyó partján hűsölnek, ott még lebombázott híd sem rontja a strandképet és a hangulatot. Lesznek olyanok is, akik dolgoznak, habár ők egyre kevesebben vannak. A rádió és a televízió híreit mindenki figyeli, hiszen nem lehet tudni, mi minden történhet abban a néhány percben, amíg elsötétül a világ egy része. Senki sem veszi észre, hogy valakik lázasan csomagolnak.
    Kívülről nem is láthatják, hiszen a ház, vagy inkább a lakói jól el vannak rejtve a kíváncsi tekintetek elől. Azt rebesgették, hogy a palota alatt olyan többszintes óvóhely van, ahonnan kijárat vezet a repülőtérre is. Ezen igyekszik most a család a berregő magángép felé. Kiadós ebédet fogyasztottak, kissé lihegnek a táskák súlya alatt. Dél már elmúlt, de egy óra még nincs.
    Elöl halad az ősz hajú, magas, szikár családfő, aki nemrégiben parádés szónoklatban jelentette be az újjáépítés megkezdését. Felesége, a naplójegyzeteket író pártvezér most is művirágot visel fekete hajában. Itt van még a lányuk, akiről keveset lehet tudni, állítólag egyszer már elvált, magán rádióállomás tulajdonosa. A szőkére festett hajú diktátorcsemete, a fiú, talán arra gondol, milyen businessbe fektesse a pénzét ott, ahová mennek. Itthon diszkója volt, péksége, sportkocsikat tört össze, kedvére lövöldözhetett…
    Beszállnak.
    A holdárnyék most bukkant elő a látóhatáron, pillanatok alatt eléri a napkorongot és beleharap.
    Az ajtó becsukódik.
    Lángnyelvek, gyémántgyűrű, kibomló szirmú koronavirág.
    A gép a levegőbe emelkedik, és hamarosan eltűnik.
    Mélykék, ezüstös derengéssel.
    Vajon voltak más utasai is?
    Felragyog a Vénusz és a Merkúr, a reménység és az értelem csillaga.
    És még mindig nincs egy óra.