Bajtai András

Nekrológ

Közeledel.
Fény és fény között szemed fehérje
oly vakító.


Árnyékodat árnyékom követi.

Szemek voltunk,
megtaláltuk az árvaságot a sebes
mezőkön, a vérző foltokat a smaragd
nyárban –
megtaláltuk a virágot:
pipacs.

Minden érintésem:
szívfalba vésett múló fájdalom;
minden mosolyod:
kőrózsába zárt elérhetetlenség.

A remény-csillagokba kapaszkodtam,
megtaláltalak, és most mégis
csillagszegekkel feszít homlokodra
a lüktető magány.

Megérkezel.

Szívcsendzuhanás. Érkezésed
napfogyatkozás:
a Hold megolvad, és mi elmerülünk
a sötétlő ürességben.

A csillagok villogó szirénák.

Nincsen semmi,
csak a csend a fénytelen levegőben,
és a jade mohákon;
csak a csend a növő köveken
és a kereszten –
temető.

De Hold és Nap között,
sötétség és sötétség között,
szemhéjad:
a súlyos kőlap őrzi meg a fényt.

Még felnézel az égre,
lassuló esőcseppek koppannak arcodon,
majd ér és ér között magaddal viszed
fakuló tekintetemet.

Távolodol.