Danyiil Harmsz
Kapcsolat
Filozófus!
1. Arra a levelére válaszolok, amelyet nekem akar írni, hogy válaszoljon a magának írt levelemre. 2. Egy hegedűs vett egy mágnest, és elindult vele haza. Útközben huligánok támadtak rá, és leverték a sapkáját. A szél fölkapta a sapkát, és sodorta az utcán. 3. A hegedűs a földre tette a mágnest, és a sapkája után rohant. A sapka egy salétromsav-tócsába esett és elbomlott. 4. Közben a huligánok fölkapták a mágnest és eltűntek. 5. A hegedűs sapka és kabát nélkül ment haza, mert a sapkája feloldódott a salétromsavban, és a sapka elvesztése miatt érzett szomorúságában a villamoson felejtette a kabátját. 6. A kalauz kivitte a zugpiacra a kabátot, és tejfölre, darára és paradicsomra cserélte. 7. A kalauz apósa betegre ette magát a paradicsommal, és meghalt. A holttestét elhelyezték a hullaházban, de aztán összekeverték, és valami öregasszonyt temettek el a kalauz apósa helyett. 8. Az öregasszony sírjára egy fehér oszlopot állítottak, ezzel a felirattal: „Anton Szergejevics Kondratyev”. 9. Tizennégy év múlva a férgek szétrágták az oszlop tövét, és kidőlt. A temetőőr négy részre fűrészelte az oszlopot, és elégette a tűzhelyen. A temetőőr felesége pedig karfiollevest főzött ezen a tűzön. 10. De amikor kész volt a leves, egyenesen a levesesfazékba esett a falról az óra. Az órát kivették a levesből, de poloskák voltak benne, amelyek most a levesbe kerültek. A levest Tyimofejnek, a koldusnak adták. 11. A koldus Tyimofej megette a poloskás levest, és elbeszélte a koldus Nyikolajnak a temetőőr jóságát. 12. Másnap a koldus Nyikolaj elment a temetőőrhöz, és alamizsnát kért tőle. De az semmit sem adott, hanem elkergette. 13. A koldus Nyikolaj dühbe gurult, és felgyújtotta a temetőőr házát. 14. A tűz átcsapott a templomra, és leégett a templom. 15. Hosszú nyomozás kezdődött, de nem sikerült megállapítani, hogy mi okozta a tüzet. 16. A templom helyén kultúrházat építettek, és a kultúrház megnyitásának napján koncertet tartottak, amelyen fellépett a hegedűs, aki tizennégy éve elvesztette a kabátját. 17. A hallgatók közt ott ült az egyik olyan huligánnak a fia, akik tizennégy éve leverték a hegedűs fejéről a sapkát. 18. A koncert után ugyanazzal a villamossal mentek haza. A villamosnak pedig az a kalauz volt a vezetője, aki valamikor eladta a zugpiacon a hegedűs kabátját. 19. És most ott mennek villamossal, a városon keresztül: elöl a hegedűs és a huligán fia, mögöttük pedig a villamosvezető, a volt kalauz. 20. Ott mennek, és nem tudják, hogy milyen kapcsolat van köztük, és nem is tudják meg a haláluk pillanatáig.
Egy bölcs öregember emlékei
Nagyon bölcs öregember voltam.
Most már nem vagyok az igazi, sőt, vehetik úgy, hogy nem is létezem. De volt idő, amikor bármelyikük eljöhetett volna hozzám, és bármilyen teher senyveszti a lelkét, bármilyen bűnök marcangolják a gondolatait, megölelem, és így szólok hozzá: „Fiam, vigasztalódj, mivel semmilyen teher nem senyveszti a te lelkedet és semmilyen bűnt nem látok a te testedben!” – és az ilyen örvendezve és boldogan rohan el tőlem.
Nagy voltam és erős. Félrehőköltek az emberek, akik szembejöttek velem az utcán, és úgy mentem keresztül a tömegen, mint a vasaló.
Gyakran csókolgatták a lábam, de nem tiltakoztam, mert tudtam, hogy méltó vagyok rá. Miért fosztottam volna meg őket az örömtől, hogy tisztelhetnek? Lévén rendkívül hajlékony a testem, én magam is megpróbáltam megcsókolni a lábam. A padra ültem, a kezembe vettem a jobb lábam, és az arcomhoz húztam. Sikerült megcsókolnom a nagy lábujjam. Boldog voltam. Megértettem mások boldogságát.
Mindenki meghajolt előttem. És nemcsak az emberek, hanem még az állatok, még a mindenféle bogarak is ott csúsztak-másztak előttem, és csóválták a farkukat. Hát még a macskák! Azok egyszerűen nem tudtak betelni velem, és valahogy a mancsukkal összefogódzva, előttem futottak a lépcsőn.
Akkoriban tényleg nagyon bölcs voltam, és mindent értettem. Nem volt semmi, ami sarokba szorított volna. Kolosszális agyam egy percnyi feszült munkája – és a legbonyolultabb kérdés is megoldódott a legegyszerűbb módon. Még az Agy Múzeumába is elvittek, és megmutattak a professzoroknak. Azok elektromossággal megmérték az agyam, és csak a karjukat tudták széttárni. „Még sohasem láttunk ilyesmit!” – mondták.
Nős voltam, de ritkán láttam a feleségem. Félt tőlem: nyomasztotta agyam kolosszális volta. Nem élt, hanem reszketett, és ha ránéztem, elkezdett csuklani. Sokáig éltünk együtt, de aztán, nem emlékszem pontosan, mintha eltűnt volna.
Úgy egyáltalán, furcsa jelenség az emlékezet. Néha milyen nehéz megjegyezni valamit, és milyen könnyű elfelejteni. Aztán az is lenni szokott, hogy az ember megjegyez valamit, és egészen más jut eszébe. Vagy pedig nagy nehezen, de jól az agyába vés valamit, aztán nem jut eszébe. Ilyen is lenni szokott. Mindenkinek javasolnám, hogy dolgozzon a memóriáján!
Mindig igazságos voltam, és senkit sem vertem hiába, mert ilyenkor megvadulhat az ember, és még képes túlzásba esni. A gyerekeket például sohasem szabad vas vagy fém holmival verni, a nőket viszont, épp ellenkezőleg, nem lehet rugdosni. Az állatok, azt mondják, jobban bírják. De folytattam ilyen irányú kísérleteket, és tudom, hogy ez nem mindig igaz.
A hajlékonyságomnak köszönhetően meg tudtam csinálni, amit más nem. Így például kézzel kivettek, a nagyon tekervényes lefolyóból a bátyám véletlenül belepottyantott fülbevalóját. Vagy például el tudtam bújni egy viszonylag kicsi kosárban úgy, hogy magamra lakatoltam a tetejét.
Igen, természetesen fenomenális voltam.
A bátyám merő ellentétem volt: először is magasabb, másodszor pedig butább volt nálam. Sohasem voltunk jóban. Illetve persze jóban voltunk, sőt, nagyon is jóban. Most valamit összekevertem: éppenséggel nem voltunk jóban, hanem mindig össze voltunk veszve. Az alábbi módon vesztünk össze. Egyszer a bolt előtt álltam: cukrot adtak, ott álltam a sorban, és igyekeztem nem hallani, hogy mit beszélnek körülöttem. Kicsit fájt a fogam, és nem voltam valami jó hangulatban. Nagyon hideg volt, mert mindenki pufajkabundában állt a sorban, és mégis összefagytak. Én is pufajkabundában voltam, de nem fagytam össze, csak a kezem, mert folyton ki kellett húzni a zsebemből, hogy megigazítsam a bőröndöt, amelyet a lábam közé szorítottam, hogy el ne vesszen. Egyszer csak hátba vágtak. Leírhatatlan felháborodás fogott el, és villámgyorsan fontolgatni kezdtem, hogy mivel büntessem meg a sértő felet. Közben másodszor is hátba vágtak. Minden idegszálam megfeszült, de elhatároztam, hogy nem nézek hátra, és úgy teszek, mint aki semmit sem vesz észre. Mindenesetre a kezembe vettem a bőröndöt. Eltelt hét perc, és harmadszor is hátba vágtak. Ekkor megfordultam, és egy magas, idős férfit láttam eléggé kopott, de azért még jó pufajkabundában.
– Mit akar tőlem? – kérdeztem szigorú, sőt kissé fémes csengésű hangon.
– Te meg miért nem fordulsz meg, ha szólnak hozzád? – kérdezte.
A szavai tartalmán gondolkoztam, amikor ismét kinyitotta a száját, és ezt mondta:
– Na mi van? Talán nem ismersz meg? Hiszen a bátyád vagyok.
Megint a szavain gondolkoztam, ő pedig újból kinyitotta a száját, és ezt mondta:
– Idefigyelj, öcskös! Négy rubel hiányzik a cukorhoz, a sort viszont kár lenne itthagyni! Adjál már kölcsön egy ötöst, majd aztán elszámolunk!
Gondolkoztam, hogy miért hiányzik a bátyámnak négy rubel, de elkapta a karomat, és ezt mondta:
– Akkor most mi van, adsz egy kis kölcsönt a bátyádnak? – azzal ő maga gombolta ki a pufajkabundám, benyúlt a belső zsebembe, és kivette a pénztárcámat.
– Ehol ni, öcskös – mondta –, kölcsönveszek tőled egy kisebb összeget, a pénztárcádat meg, nézd csak, visszateszem a zsebedbe! – azzal a pufajkabundám belső zsebébe tette a pénztárcámat.
Én persze csodálkoztam, ahogy ilyen véletlenül találkoztam a bátyámmal. Egy ideig hallgattam, aztán megkérdeztem:
– De hát hol voltál eddig?
– Ott – mondta, és bizonytalanul valamerre mutatott a kezével.
Gondolkoztam, hogy hol van ez az „ott”, de a bátyám oldalba bökött, és ezt mondta:
– Figyelj csak, kinyitották az ajtót!
Az ajtóig együtt mentünk, de odabent már nem volt velem. Egy pillanatra kiugrottam a sorból, és az ajtóból kinéztem az utcára. De nem láttam sehol.
Nem engedtek vissza a sorba, amikor el akartam foglalni az addigi helyem, sőt szép lassan a boltból is kitaszigáltak. Dühömet visszafojtva, elindultam haza.
Otthon vettem észre, hogy a bátyám az összes pénzt kivette a tárcámból. Ekkor rettenetesen megharagudtam rá, és azóta sem békültem ki vele.
Egyedül éltem, és csak azokat engedtem magam elé, akik tanácsért jöttek. De sokan voltak, és az lett a vége, hogy nem volt tőlük se éjjelem, se nappalom. Néha úgy elfáradtam, hogy a padlóra feküdtem pihenni. Addig feküdtem a padlón, amíg fázni kezdtem; akkor fölpattantam és föl-alá futkostam a szobában, hogy fölmelegedjek. Aztán visszaültem a padlóra, és adtam a tanácsot minden rászorulónak.
Egymás után jöttek, néha még az ajtót sem nyitották ki. Kész öröm volt a gyötrődő arcukat nézni. Beszéltem velük, közben viszont alig tudtam visszatartani a nevetésem.
Egyszer nem bírtam tovább, elnevettem magam. Megrettenve iramodtak el – egyik az ajtón, másik az ablakon, megint másik egyenesen a falon át.
Egész hatalmas termetemmel felegyenesedtem, amikor egyedül maradtam, kinyitottam a szám, és ezt mondtam:
– Prin tim pram!
De ekkor megroppant bennem valami, és azóta nyugodtan vehetik úgy, hogy már nem is létezem.
Aláhullás
Két ember lezuhant a tetőről. Mindketten egy négyemeletes ház, egy új épület tetejéről zuhantak le. Azt hiszem, iskoláéról. Ülő helyzetben egészen a tető széléig csúsztak, és ott elkezdtek zuhanni.
Ida Markovna vette észre legelőször, hogy zuhannak. A szemközti ház egyik ablakában állt, és pohárba fújta az orrát. És hirtelen meglátta, hogy a szemközti ház tetejéről valaki zuhanni kezd. Amikor jobban odafigyelt, látta, hogy két ember zuhan. Teljesen elvesztette a fejét, letépte magáról az inget, és gyorsan törölgetni kezdte vele a párás ablakot, hogy jobban lássa, ki zuhan a tetőről. De aztán rájött, hogy a zuhanók is megláthatják meztelenül, és még Isten tudja, mit gondolnak róla, hát elugrott az ablaktól, és elbújt egy háromlábú bambuszállvány mögött, amelyen valamikor egy cserepes virág állt.
Ekkor a zuhanókat meglátta egy másik nőszemély, aki ugyanebben a házban lakott, akár Ida Markovna, csak két emelettel lejjebb. Ezt a nőszemélyt is Ida Markovnának hívták. Maga alá húzott lábbal éppen a széles ablakpárkányon ült és gombot varrt a cipellőjére. Kinézett az ablakon, és meglátta a zuhanókat. Ida Markovna felvisított, felugrott az ablakpárkányról, és gyorsan ki akarta nyitni az ablakot, hogy lássa, hogyan vágódnak a földnek a zuhanók. De nem tudta kinyitni, és eszébe jutott, hogy alul beszögezte; ekkor a kályhához rohant, amelyben a szerszámot – négy kalapácsot, vésőt és fogót – tartotta.
Fölkapta a fogót, megint az ablakhoz rohant, és kihúzta a szöget. Most könnyen kinyílt az ablak. Ida Markovna kihajolt, és látta, hogy a zuhanók süvítve közelednek a föld felé.
Az utcán kisebb tömeg gyűlt össze. Már megszólaltak a rendőr- és házmestersípok, és a várható esemény színhelyére sietség nélkül megérkezett egy kistermetű rendőr. A nagyorrú házmester tüsténkedve szétlökdöste az embereket, és azt magyarázta, hogy a tetőről zuhanók megüthetik az összegyűltek fejét.
Addigra mindkét Ida Markovna – az egyik felöltözve, a másik meztelen – az ablakon kihajolva visított és toporzékolt.
És végül kitárt karral és kigúvadt szemmel a földnek vágódtak a zuhanók.
Néha mi is így vágódunk az elért magasságokból aláhullva a jövőnk hervasztó felvonóaknájába.
Bratka László fordításai
Danyiil Harmsz (1905–1942) nevéhez számtalan irányzatot, stílust lehet kapcsolni, de az kétségtelen, hogy az orosz abszurd legnagyobb mestere.
Az 1927–30 közt működő OBERIU csoport tagja; legjellemzőbb megnyilvánulásuk a zene, film, dráma, vers kombinációjából álló happeningszerű előadás. A csoport tagjait később elhurcolták, megölték.
Harmsz nagyon sok verset írt; a gyakran hangzásra építő verseinek legfontosabb témája a mértékegységek elvesztése, a visszaszerzésük közben adódó kalandok.
Abszurd írásainak legjellemzőbb motívumai a gyermeki, naiv kreativitásparódia és végtelen brutalitás; írásaiban átjáró nyílik a reális világ és a metafizikai dimenziók közt.