Henter Nóra
Csodalátók a hangyabolyban
Mihail Bulgakov: A Mester és Margarita
Fantasztikus jelenségek egész sora nyitja meg Bulgakov regényét. Mindez nem kis felfordulást okoz a moszkvaiak világában: van, aki elveszíti a fejét, van, aki szkizofréniába menekül (amint az megjósoltatott), mások megőszülnek, megőrülnek, vagy egyszerűen csak bedugják őket egy elmegyógyintézetbe. Ezért aztán állításaikat, miszerint a Gonosszal találkoztak, senki nem veheti készpénznek.
A tanúk ily módon történő eltávolítása klasszikus módszere a fantasztikus irodalomnak. Tzvetan Todorov szerint1 egyedül a narrátor diskurzusa tekinthető autentikusnak, igaznak egy fantasztikus elbeszélésben, a szereplők ugyanis nem mindig megbízhatók, őket néha füllentésre kényszerítik a körülmények (mint például a vámpírrá lett Varenuhát, amikor éjféli látogatását teszi a Varieté igazgatójánál), vagy esetleg más okból nem mondják el az igazat.
A regény első fejezete Moszkvában játszódik, a Patriarsije Prudin, ahol a díszletekben együtt van minden körülmény a természetfeletti, túlvilági erők megjelenéséhez a „klasszikus” fantasztikus irodalom kelléktárából: az alkonyati óra, a már-már pokolinak mondható hőség, a sétányok néptelensége (azaz a szemtanúk hiánya), a víz közelsége, ami az orosz mitológiában általában és A Mester és Margaritában is a gonosz jelenlétét jelzi, az est „furcsaságai”, és nem utolsósorban a fekete és a sárga szín dominanciája, valamint a szöveg szintjén a sok „különös”, „furcsa”, „rendkívüli”, „istentelen”2 (7), „szörnyűséges” (7) stb. Mircea Eliade A „középpont” szimbolikájában3 kifejti, hogy a világ középpontját minden mikrokozmoszban megkonstruálják, minden emberek által lakott területnek van „középpontja”. Itt található a kozmikus hegy és a világtengely is. A középpont az Ég, a Föld és a Pokol metszéspontja, itt a három kozmikus világ vagy „réteg” megszakad, és lehetővé válik a közlekedés közöttük. A Mester és Margaritában több középpont-szimbólumot is találunk4, ezek egyike lehet a Szadovoje Kolco gyűrűjének közepén elhelyezkedő tó, amelynek partján Woland először megjelenik.
Berlioz számára, aki büszkén vallja, hogy ateista, és hogy saját maga irányítja sorsát, kuruzslónak, de legalábbis őrültnek, vagy ami számára kézzelfoghatóbb: külföldi kémnek tűnik a furcsa idegen, aki a fekete mágia professzorának mondja magát, a gondolataikat is kitalálja. Nem tudja mire vélni az idegen sokkoló kijelentéseit a Kanttal elköltött villásreggeliről, és szokatlan hitvitájuk során meggyőződéssel állítja, hogy „a józan ész határain belül isten létét semmivel sem lehet bizonyítani”. (13) Az idegen kijelentései, különösen azok, amelyek további sorsára céloznak, zavarba hozzák, kezdi kényelmetlenül érezni magát, ami nem is csoda, hiszen egyre jobban összekuszálódik körülötte minden. Íme egy részlet beszélgetésükből:
„– Hol szállt meg?
– Én? Sehol! – válaszolta a féleszű német, és zöld szeme nyugtalan pillantással kémlelte a környéket.
– Sehol? Ne mondja, kérem!… És… és hol fog lakni?
– Az ön lakásában – válaszolta a tébolyult pillanatnyi habozás nélkül, és még kacsintott is hozzá.” (47)
A regény első három fejezete után, Berlioz halálával „összeáll a kép”: a fantasztikum tudatos használatára valló sok baljós előjel, apróságnak tűnő részlet, a mintegy véletlenül elejtett szavak és a sokat sejtető célzások jelentőséget nyernek, összefüggéseik világossá válnak, és kiderül, hogy egyetlen logikai láncra fűzhetők. Csakhogy ez a logika nem a Berlioz-féle moszkvai értelmiségi logikája. Ez az oka annak, hogy az olvasó – akinek a narrátor sok mindent elárul a történtek „igazi” körülményeiről, és olyan részletekre hívja fel a figyelmét, amelyek kívül esnek az egyszerű moszkvai „halandó” látókörén, bármilyen művelt legyen is – mindvégig nagyszerűen mulat a feltúrt hangyabolyként zsibongó Moszkván, a megannyi megmagyarázhatatlan eseménytől fejvesztett moszkvaiakon. Róluk még az Epilógusban is így ír a narrátor:
„A műveltebb, fejlettebb öntudatú személyek természetesen nem adtak hitelt a mendemondának, miszerint a Gonosz meglátogatta volna Moszkvát; csak nevettek a szállongó híreken, és megpróbálták jobb belátásra téríteni a pletyka terjesztőit. A tény azonban mégiscsak tény marad, magyarázat nélkül el nem intézhető: elvégre valaki mégiscsak járt Moszkvában! Erről nagyon is ékesszólóan tanúskodik a Gribojedov helyén maradt zsarátnok, no meg sok minden egyéb.” (413)
A Mester és Margarita narrátora nem azonosul a moszkvai szereplőkkel, ellenkezőleg: gúnyolódik rajtuk, ironikusan szemléli fejvesztett kapkodásukat. A mindentudó narrátor tisztában van vele, hogy mi is történik valójában, és ezt jelzi is az olvasónak. Ő adja meg Woland „hiteles” személyleírását is (kihasználva azt a már említett tényt, miszerint egyedül az ő szava nem vonható kétségbe), kijelentve a rendőrségre benyújtott leírásokról, hogy „egyik sem ér egy hajítófát sem” (10). Ugyanígy saját állításának súlyát helyezi a mérleg másik serpenyőjébe Berlioz reakciójával szemben, amelyet az irodalmár furcsa látomása idéz elő:
„Berlioz élete folyása úgy alakult, hogy nem szokott hozzá a rendkívüli jelenségekhez. Még jobban elsápadt, szeme kiguvadt, lelke riadtan tiltakozott: »Nem, ez lehetetlen!«”
Ám a bölcs narrátor, úgy tűnik, egész más véleményen van:
„Sajnos azonban mégis lehetséges volt: a hórihorgas idegen, akin keresztül lehetett látni, ott ringatózott előtte jobbra-balra, lába nem érte a földet.” (8) (Kiemelés tőlem. H. N.)
Van a moszkvai szereplők között olyan is, aki „ráérez” a dolgok igazi lényegére, de ez keveseknek sikerül, őket azonban már a történet elején bedugják az őrültek házába (mint Hontalan Ivánt) – ha már be nem mentek azelőtt jószántukból (mint a Mester), egyszerűen azért, mert ez az a hely, amely nyugalmat, védelmet nyújt a „kinti” világ intrikáival, képmutatásával, rideg embertelenségével szemben, ez az a hely, ahol „büntetlenül” megőrizhetők és továbbadhatók az igazi értékek, amelyeket száműztek és majdnem teljesen kiirtottak a „hangyaboly” lakóiból.
A történet ismerős: ebben az embertől is elrugaszkodott világban valakiben felizzik, lángra lobban a kollektív emlékezetnek egy parányi, eddig a vastag hamuréteg alatt elfojtott, de soha el nem alvó szikrája, és életre kel az ősi mítosz, az örökké létező, ám a történeti ember számára egyre inkább elérhetetlenné váló Igazság, amely csak a beavatottaknak mutatkozik meg, csakis azoknak, akik képesek felemelkedni hozzá valamilyen módon.
Itt a Mester az, aki megálmodja, „kitalálja” és leírja Jesua „igazi” történetét, amelyet a szemtanúk, sőt maga a mítosz hőse is nyugtáz mint olyant, továbbadva az isteni szikrát Margaritának, majd Ivánnak, akik a bibliai történet, a mítosz olvasása, hallgatása által szintén részesednek a benne megmutatkozó igazságban, bepillantást nyerhetnek egy felsőbb világba. És ugyanígy egy lépéssel közelebb viszi ehhez a világhoz A Mester és Margarita olvasóját a Mester regényének részletét olvasó Margarita, az ugyanezen történet elejét mesélő Woland, majd az ezt továbbálmodó Iván.
Hamvas Béla szavaival összefoglalva a „történet” a következő:
„Ez az alapképlet az, amin a tragédiák szerkezete nyugszik, ez a zeneművek szerkezete, ez a regények és költemények szerkezete, de ez a festmények szerkezete, a szobrok és filozófiák szerkezete is: elindulni a természet alapjairól – kiélesedni – a kritikus pontra elérkezni – a katarzist átélni és a világosságban kiegyenlítődni. Minden alkotás, ami az ember kezéből kikerül és aminek szellemi tartalma van, ezeket az ütemeket őrzi: ezek a beavatás ütemei – ezért mindaz, ami az ember kezéből kikerül, a beavatás ősélményét mondja el még egyszer. Mindennemű emberi szellemi megnyilatkozás ősképe a beavatás ősélménye alapján történik, és csak így történhetik. Minden emberi alkotás az életet válságba viszi, válsággal megtisztítja, végül megnyugtatja. Minden irodalmi, művészi, filozófiai alkotás a beavatás halvány mása – még a leghitványabb is magában őrzi és tartja és kifejezi a megrázkódtatás és megtisztulás parancsait azzal, hogy olyan élményt közöl, amely az emberből hasonló fordulatot vált ki. S a mű minél döntőbb és jelentősebb, a beavatás ősélményét annál világosabban fejezi ki s az igazi beavatáshoz annál jobban hasonlít.”5
A Jesua történetét elmesélő „jeruzsálemi” fejezetek tisztább formában tartalmazzák a beavatás ősélményét, hiszen egy bibliai történet, egy mítosz rekonstruálásáról van szó (amelynek hallgatása, átélése maga is egy beavatás6), de ugyanezt az élményt, a beavatás élményét váltja ki a jeruzsálemi történetet körülölelő moszkvai narratíva is. A beavatás célját szolgálja a sok fantasztikus elem és esemény, amelyek választásra, állásfoglalásra kényszerítik a szereplőket. Azok a moszkvai szereplők, akik igaznak fogadják el a mítoszt, már a beavatásnak eggyel magasabb fokán állnak, közelebb jutottak a „fényhez”, és teljesen másképp viszonyulnak a Moszkvában zajló eseményekhez is. A Mester, aki megírja Pilátusról szóló regényét, Margarita, aki nemcsak hisz a Mester regényének igazságában, de ő maga az, aki szövetségre lép a Sátánnal a Mester megmentéséért és a regény visszaszerzéséért, és Hontalan Iván képesek valamilyen szinten felülemelkedni a hangyaboly hétköznapi nyüzsgésén, így jutalomként bepillantást nyernek abba a bizonyos felsőbb, igazabb világba. Ezt azonban ki kell érdemelni. Iván ösztönösen alkotja versében Jézus alakját elevenné, ahelyett, hogy – Berlioz megrendelésének megfelelően – azt bizonyítaná, hogy mint személy sohasem élt, az egész róla szóló történet pusztán kitaláció. Épp erről beszélget a két irodalmár, amikor (nem véletlenül) megjelenik a furcsa idegen, Woland, hogy teljesen összezavarjon mindent, vagy ellenkezőleg: hogy egyesek számára megvilágosodást hozzon. Berlioz halállal bűnhődik hitetlenségéért, Iván tudatlanságában is nyitottabb, fogékonyabb – ez a mentsége. Berlioz halálának körülményei világossá teszik számára, hogy természetfeletti erőkkel áll szemben, sajnos azonban nem tudja ezt elhitetni a hangyaboly lakóival. A moszkvaiak közül nagyon kevesen ébrednek rá, hogy a Gonosszal van dolguk, és hogy ez a fölöttük ítélkező erő valóban létezik, és Moszkvában munkálkodik. Ők azok, akik fantasztikusként élik meg az eseményeket, kétségbeesetten keresve a („reális”) magyarázatot a történtekre.
A Mester regényében, a beékelt jeruzsálemi történetben nincs fantasztikum. Nem is lehet, hiszen ez egy bibliai történetet elevenít fel, egy legendát, amely – mint azt megállapította Tzvetan Todorov1 – már eleve kizárja a fantasztikumot. (Arról sem szabad megfeledkezni ebben az esetben, hogy a narrátor sem azonos a moszkvai történet narrátorával – ő csak idézi ezeket a beékelt fejezeteket, amelyeknek stílusa, hangvétele is más, mint a moszkvai történeté.) A legenda elfogadja a csoda létezését, itt semmi sem lehet sokkoló, fantasztikus, semmire nem keresik a magyarázatot, a csoda lényege éppen az, hogy hisznek benne, igaznak tartják. Ezenkívül a jeruzsálemi világ, ahová rögtön a moszkvai zűrzavarból cseppen az olvasó, teljesen más törvényeket vall magáénak, más az itt élő emberek világról alkotott képe, mint a moszkvai társadalomé. Jeruzsálem, Jézus életének utolsó napjai: egy olyan kor, az archaikus ember kora, a még élő vallásként létező mitológia kora, amelyben az emberek szemléletében még nem különült el teljesen az istenek világa a földi élettől. Ebben a korban teljesen természetes, hogy az istenek az emberek között járnak, és néha megleckéztetik őket, hogy jobb belátásra bírják a tévelygőket. Ugyanakkor a zsidóságnál ez az a messiásváró időszak, amikor mindenki a Megváltó személyes megjelenésére vár. Ennek a kornak az embere nem vonja kétségbe Isten vagy az istenek létét, mi több: sorsának alakulását az istenek akarataként fogadja el. A jeruzsálemi narratíva megszünteti a fantasztikumot. Az a fajta fantasztikum, amely halálra rémíti a moszkvaiakat, nem is tudna érvényesülni ebben a világban. Ebből a szempontból a jeruzsálemi történet ellenpólusa az ateista moszkvai hangyabolynak.
A narrátor viszonyulása az elbeszélt eseményekhez már A Mester és Margarita első fejezetében kifejti hatását az olvasóra, érezteti, hogy ami történik, az nem a véletlenek egybeesése, nem hallucináció, hanem megtörtént valóság. A narrátor kalauzolása mellett az olvasó fokozatosan magáévá teszi ezt a másfajta világlátást. Ez a hatás fokozódik a második fejezetben Woland jóvoltából felidézett „igaz történet” megismerésével, amely, mint később kiderül, minden valószínűség szerint a Mester „elveszett” regényének egy részlete, és amely maga az életre kelt „ősi mítosz”. Az olvasó, aki már átesett a Jesua és Pilátus történetével és ezzel a másfajta világképpel való beavatásértékű ismerkedésen, másként szemléli a harmadik fejezet moszkvai eseményeit.
A fantasztikum eszköz arra, hogy kizökkentse a befogadót az egysíkú világlátásból, hírt adjon egy másfajta világ létezéséről, és ugyanakkor mélyebb filozófiai kérdések átgondolására késztesse az olvasót. Woland életük átértékelésére készteti a moszkvai szereplőket (közvetve az olvasókat is), és fényt vet értékrendjük hamis voltára.
Nem véletlenül bukkan fel már rögtön az első oldalakon a hit problémája. A szereplők számára azon áll vagy bukik minden, hogy valaki hívő-e vagy sem. A moszkvai narratívában Woland teszi fel Berlioznak és Ivánnak ezt a kulcsfontosságú kérdést:
„…ha isten nincs, akkor vajon ki irányítja az ember életét, és általában a földi eseményeket?
– Maga az ember irányítja – sietett a válasszal Hontalan; kissé ingerült volt a hangja, mert nem egészen értette a kérdést.
– Bocsánat – mondta az ismeretlen szelíden. – Ahhoz, hogy valaki irányítson, szükséges, hogy pontos tervekkel rendelkezzék valamelyes, nem túlságosan rövid időszakra. Engedje meg mármost, hogy megkérdezzem: hogyan irányíthatja az ember a földi dolgokat, ha még nevetségesen rövid időre, nos, mondjuk, egy ezredévre sem készíthet tervet … de ez még semmi: hiszen a saját holnapjáért sem kezeskedhet!” (14)
Ugyanez a kérdés – másképp fogalmazva – elhangzik a jeruzsálemi narratívában is. Ezúttal Jesua kérdezi Pilátust:
„– Mire akarod, hogy esküdjem? – kérdezte most már nagyon megélénkülve a kötelékétől megszabadult fogoly.
– Mondjuk … az életedre – ajánlotta a prokurátor. – A pillanat éppen alkalmas, hogy megesküdjél rá, hiszen úgyis egy hajszálon függ, tudd meg.
– Talán bizony azt hiszed, te függesztetted föl, hégemón? – kérdezte a rab. – Nos, ha ezt hiszed, erősen tévedsz.
Pilátus összerezzent és fenyegetően dünnyögte:
– Én elvághatom ezt a hajszálat!
– Ebben is tévedsz – mondta a rab sugárzó mosollyal, kezével ernyőzve szemét a nap ellen. – Mert, ugyebár, elismered, hogy csak az vághatja el a hajszálat, aki felfüggesztette!” (28)
A hívő realitásként fogadja el a természetfeletti eseményeket, a felsőbb hatalmak beavatkozását az emberek életébe, valamivel többet tud erről a „felsőbb” világról, a létről, közelebb jár az Igazsághoz, mert már átesett egyfajta beavatáson. A Mester és Margaritában többször is megjelennek a beavatási szertartások képei, ilyen például Hontalan Iván fürdése a Moszkva folyóban és az ezzel járó átöltözés, vagy Margarita szertartásos fürdetése vérben a bál előtt.
A regény egészén végigvonul a mindentudó narrátor és a pánik hatása alatt az eseményekre választ kereső moszkvaiak szemléletmódjának ütköztetése. Ez a szemléletmód-különbség pedig mintegy megismétlődik, megsokszorozódik, visszhangzik a moszkvai polgárok Wolanddal és társaival folytatott beszélgetései során, állandó oda-vissza mozgást, dinamikát, ritmust visz a szövegbe.
A hangya-moszkvaiak és a „beavatott” moszkvai szereplők vagy a Woland világához tartozó figurák párbeszédeiben kiéleződő szemléletmód-különbség feszültséget teremt a természetfelettit elfogadni, megmagyarázni nem tudók és az azt elfogadók között, azaz a történteket fantasztikusként vagy reálisként megélők között. Ez az állandó oda-vissza ingadozás az események fantasztikusként történő megélése vagy realitásként való elfogadása között vibrálást hoz létre, majd továbbgyűrűzik és megismétlődik a moszkvai történet, valamint az ebbe részletekben, szétszórtan beillesztett jeruzsálemi fejezetek között feszülő világképi különbségben. A fantasztikum regényben játszott szerepének szempontjából tehát ismételten fontosságot nyer a szakirodalomban hangsúlyozott nézet, miszerint a jeruzsálemi fejezetek A Mester és Margarita szövegének egészében a saját helyükön értelmezendők, és nem különválasztva a moszkvai történettől.
Tzvetan Todorov a fantasztikumot úgy határozza meg, mint ingadozást a megmagyarázhatatlan események reális magyarázata vagy természetfelettiként való elfogadása között. Két lehetőség van: vagy talál az olvasó reális magyarázatot a történtekre (azaz kiderül, hogy nincs szó természetfeletti erők beavatkozásáról, vagy esetleg az, hogy a természetfeletti esemény a valóságban nem is történt meg, pusztán érzéki csalódás, álom vagy látomás volt), vagy pedig elfogadja, hogy természetfeletti erők avatkoztak be az események folyásába. A teoretikus szerint a fantasztikus hatás csak addig tart, amíg az olvasó ingadozik a két lehetséges megoldás között. Mihelyt az olvasó dönt egyik vagy a másik javára, elhagyja a fantasztikum birodalmát, és átlép valamelyik szomszédos „műfaj” (Todorov műfajként tárgyalja a fantasztikumot), a különös vagy a csodás területére. Az, amiről kiderül, hogy nem volt természetfeletti, csak annak tűnt, a különös „műfajához” tartozik, amit elfogadunk természetfelettinek, az már a csodáshoz. Igazi fantasztikumról akkor beszélhetünk, ha a mű nem szolgál egyértelmű magyarázattal, ha nem dől el, mi is történt valójában, és az ingadozás a mű végén is megmarad. Todorov elméletének szépséghibája, hogy a fantasztikumot a befogadó ismeretelméleti hátterétől teszi függővé: az fantasztikus, amit az olvasó annak tart.
A Mester és Margarita szövegében feszülő állandó szemléletmód-ütköztetés valójában a Todorov-féle ingadozás átvitele a történet egyes eseményeinek szintjéről, a szüzsé szintjéről a kompozíció, a regény szerkezetének szintjére.
A fantasztikummal való játék lényege, hogy ráébressze mind a szereplőket, mind az olvasót: a hangya-lét nem minden, és számukra is megnyittassanak ama bizonyos „igazi” értékeket rejtő világnak a kapui. A fantasztikum olyan eszköz, amely feltöri a földi tér és idő burkát, lehetővé teszi a kozmikus világba való bepillantást, filozófiai kérdések körbejárására késztetve az olvasót, aki egy műalkotás és ezen belül egy mítosz befogadása által maga is a beavatás részesévé válhat. A regény több szinten végbemenő beavatás: nem véletlenül emlegeti a Mester úgy művét, mint a „Pilátusról szóló regényt”, és nem véletlenül a Mester és Margarita a címszereplői Bulgakov regényének, hiszen ők hárman azok a szereplők, akik átlépnek végül (ki-ki érdemei szerint) a lét egy másik fokára, ők a tulajdonképpeni beavatottak. Róluk szól ez a történet, meg egy kicsit Hontalan Ivánról is, meg mindnyájunkról is, A Mester és Margarita olvasóiról.
1 Todorov, Tzvetan: Introduction a la littérature fantastique, Paris, 1970
2 Bulgakov, Mihail: A Mester és Margarita (ford. Szőllősy Klára), Bukarest, 1972. A továbbiakban a regényből vett idézeteket ezen kiadás alapján, az oldalszámot a szövegben zárójelben megjelölve adom.
3 IN: Eliade, Mircea: Képek és jelképek, Budapest, 1997
4 Henter Nóra: Középpont-szimbólumok Bulgakovnál. A Mester és Margarita. IN: Hetényi Zsuzsa (szerk.), Dolce Filologia, Budapest, 1998
5 Hamvas Béla: Scientia sacra II, 1995, Szentendre, 30–31
6 A mítosz hallgatásáról és továbbadásáról, meséléséről mint a kozmikus térbe és időbe való bekapcsolódás formájáról ld. Eliade, Mircea: A szent és a profán, Budapest