Fecske Csaba

Őszike

alig virradt meg
már alkonyul
szivedbe vackol
egy falka nyúl

a sötét lombban
a szél elül
mi most még oda-
fönt majd alul

keserű füst lesz
az őszi lom
talán nem is fáj
csak fájlalom

Vízjel

emberarc pár vonással rótt vázlat
az ismeretlen titkos vízjele
amit sok közül egy kéz kiválaszt
de még talány mihez kezd vele

ki ő a test vak sejtek halmaza
a hús sötétjében kigyúl a vágy
érzések jelzik meddig tart az a
gyönyörnek kínnak rendelt tartomány

megsérül s mint a kicsorbult edény
ereszti el mi belétöltetik
odalesz egyből álom szenvedély

akije volt szerető és barát
helyére önmaga türemkedik
s lesz majd az iramló időn a gát