Kevés a több, de több a kevés

    „Ha megkérdezték volna a velenceit: Mondd, kibe szerettél bele? – csak zavaros szótagokat tudott volna mormolni, meg hogy végül is se szép, se jó, de isten, és nélküle nem juthat a túlra át” – olvashatjuk Háy János Xanadu című, a Palatinus-könyvek sorozatában megjelent regényében a kalmárról, aki egy tűzszemű lány bűvkörébe kerül, s szentül hiszi, egy határ közelébe jutott: „ő a határ, amihez képest most itt van, máskor meg ott, s ha nincsen, akkor se itt, se ott”.
    Marco, a kereskedő és Anna, a piranói lány legendás történetét elmesélve Háy János gazdag történelmi hátteret rajzol meg: elénk tárja a XV. és a XVI. század fordulójának rettenetét. Diaz és Kolombusz a világ határait kitágító utazásait: melyek eredményeként „ott sunyított valami ijedelem mindenki fejében, hogy talán a mindenségnek is vége van”. A határhelyzetbe sodródott világ forgataga előtt azonban mindvégig Marco, a velencei kereskedő személyes határjárása marad a középpontban. S hogy mi van a Marco megközelítette határ mentén? Az egyik oldalon a lélektelenek világa pöffeszkedik: az a világ, amelyet a gazdagságuktól megszédült velencei hatalmasságok uralnak. A lelketlenek bűneit egy eretnek, a doge elé idézett Girolamo sorolja el: „Velence nemes urai, nézzetek végig önmagatokon, ha testetek formáin átjár a szem, végigszánt egy míves hajlaton, máris egy hibás térre téved… ha pedig a lelkünkön is ekképp végig tudnánk járni, mind láthatnánk azokat a nagyszámú hibákat, amiket a teremtő gazda otthagyott… ez a hibás szerkezet visz végig minket éveinken, és senkinek nem szabad felednie, hogy magában hordozza a sérült részeket is. Ha valaki úgy hiszi, a lélek horpadásait bevakolhatja aranyakkal… az már élve is meg van halva.”
    A határ túloldalára megérkező Marco Piránóban talál rá a másik világra: a tűzszemű lány mellett, kinek palotát emeltet a tengerparton, hogy kedvese tavaszonként a gonosz szóbeszéddel dacolva rendre ott várhassa őt. Ahogy a legendák is megőrizték: Marco sem törődött a környékbeliek szóbeszédével, sőt, a palota homlokzatára kihívó feliratot íratott, mellyel hírül adta, hogy Annával ő már a „határ” másik oldalán jár: Lassa pur dir – „Hadd fecsegjenek”. Marco már tudta, az ő igazsága nem azonos mások igazságával: „Mert neki azok a szavak már nem voltak, s azt akarta, hogy a lánynak se legyenek, mert azok ott kint nincsenek, csak mondva vannak, ezek itt bent meg vannak, még akkor is, ha mondva nincsenek”.
    Ez a regény a kimondhatatlan szavakról, az álmokból megszülető szenvedélyek „odaát” fellelhető világáról mesél példázatot – s egyszersmind a nem evilági „tűz” megszerzéséről és eltékozlásáról is. Igen, eltékozlásáról. Mert Marco nem tud „odaát”, a piránói „varázsszoba” nyújtotta menedékben otthonra lelni: a fecsegés, amelyet korábban semmibe vett, indulattal tölti el – s féltékenységében halálra sebzi Annát.
    Igen, a történet a földi valóságból kiragadó kozmikus energia eltékozlásáról szól. Vincius, a piránói kikötő prófétája látnoki erővel tárja hallgatósága elé ezt a drámát: „a velencei férfi… birodalmat nyitott a szívben. Hatalmas ország ez, nincs eleje, és nincsen vége. De nehéz odajutni… a szív birodalmában a sötétség és a világosság harcol, s amíg a világosság nem győzedelmeskedik, senki nem léphet oda… a szív birodalmában… minden ékszer ki van fényezve… És fényesedik mindazon percig, míg a sötétség okádék pofája fel nem tárul, s nem záródik rá a vakító fényességre… Onnéttól kezdve a szív már csak a sötét kamrákban kóvályog… Elfeketedik a lélek… Olyan fekete lesz, mint egy kormos fa, amit véletlenül kirúgtak a tűzből.”
    Marco története mögött nem véletlenül érzünk kozmikus távlatokat: Háy János sok olyan prózaírói eszközzel él, amelyek újabb, magasabb szinteket nyitnak meg előttünk. A kereskedő históriája mellett kibomlik egy mitológiai cselekményszál is, amelyben az Úr és angyalai teszik a dolgukat – egyaránt felügyelve a kozmikus rendet és a földi életet. A romantikus mese körül így az isteni és az angyali igazságszolgáltatás különböző, de egyaránt ironikus könnyedséggel láttatott történetei is megjelennek – s ezzel a regény hangulati játéktere szeszélyesen nagyra nő. Ebben a térben aztán már minden szertelen csapongásnak helye támad. A világ rendjét őrző, s az Úr parancsait teljesítő angyalok egyszerre csak saját kínjaikkal kezdenek viaskodni. A hangulatok szürreális villódzása még ezzel sem ér véget: a szerelmi história mellé a történelemből és a legendákból ismert párhuzamok kerülnek. Kubla kán és Kolerid, a császár lánya közötti szenvedélyes kapcsolat megidézése: Xanadu, a lány szívének rabul ejtéséért emelt csodaszép palota megépítésének felemlegetése… A Velence ellen támadást fontolgató uralkodó, VIII. Károly francia király itáliai hadjáratának nyomon követése… A históriai kuriózumokat Marco kereskedőútjainak ábrázolásai közben ráadásul egzotikus színek is kiegészítik: a könnyűjárású karavella hol a boszporuszi szoroson átkelve tart Sztambul felé, hol a Hellészpontoszt elhagyva kanyarog az Arkhipelágosz szigetei között…
    A párhuzamos cselekményszálak egymás mellé helyezése tudatos írói magatartás eredménye: a regény ironikus fülszövegében azt olvashatjuk, a Xanadu megszületéséhez mindenekelőtt egy jókora tálra volt szükség, amelyben összekeverhető: „pár tucat angyal, egy Teremtő, néhány részeges tengerész, egy velencei kereskedő, egy piránói lány… egy nagy tenger”.
    Nem. A Xanadu akkor lenne maradandóbb értékű alkotás, ha kisebb „tálban” keverték volna össze a benne foglalt motívumokat. A regényben ugyanis ott rejlik egy elragadóan tökéletes cselekményszál: Marco szerelmi históriája, amelynek minden romantikus, szimbolikus és kozmikus szintje a helyén van a szövegben. Ez volna hát a „mag”. Valami olyan „mag”, melyet az emberekben is felfedezni vél Marco: „Az ember olyan, mint a mag – gondolta a velencei. – Belül van valami, ami az ember, és mellette egy regiment emberformájú védőlegény, hogy megmentsék a bent bujdoklót a pusztulástól.”
    Igen. Nem csupán az embereknek, hanem a regényeknek is megvan a maguk magja. Ezt a magot veszi körül Háy János feleslegesen egy „regiment” érdekes, de a „maggal” szemben haszontalan dologgal. Tragikus félreértés ez egy olyan mű esetében, amely legjobb részleteiben éppen annak a határnak az átlépéséről szól, amely az evilági fecsegést választja el a „mondvanincs” szavak tűztől fényes varázsvilágától.
    Háy János tévedése persze túlmutat önmagán. Ez a tévedés a nyugati típusú gondolkodás csődjére vezethető vissza. A bőséggel ömlő szavak erejébe vetett hitre. Szerencsére már nálunk is akadnak olyan prózaírók, akik függetlenítik magukat ettől a kétes értékű hagyománytól. Balogh B. Márton Japán fürdő című, a Kijárat Kiadó gondozásában megjelent prózakötete is ennek a függetlenségnek a dokumentuma.
    A szerteágazó műveltséganyag közlésének vágyával alkotó szerzők olykor egy történet kapcsán mindent el akarnak mondani a világról. A keleti filozófiáktól megérintett szerző, s Balogh B. Márton joggal nevezhető ilyen alkotónak, viszont más alapokra helyezkedik: látszólag semmilyen komolyabb célkitűzése sincsen a történetmondással. Egyszerű eseménydarabkákról számol be egyszerű nyelven. A Japán fürdő Távol-Keleten játszódó történeteiben a narrátor Tokusimában, Tokióban, Sanghajban, Yangshuoban vagy Kobéban átélt tapasztalatait eleveníti fel. Minden túlzó érzelemnyilvánítástól mentesen foglalva össze, mi mindent érezhet egy, a zen-buddhizmus tanulmányozása miatt útnak indult közép-európai fiatal Japánban, Kínában, vagy éppen a „rozsdás kis délkelet-ázsiai kikötőkben” járva. Az egyes szám első személyben előadott, vagy az önéletrajzi alakmásnak tekinthető Bancsi Mihállyal megtörtént eseményeket összefoglaló szövegekben békésen hullámzó élményekre találhatunk, amelyeket magunk is a keleti emberek lelkivilágát idéző nyugalommal követhetünk nyomon. Ezek a történetek szabályosan elringatják az embert… Az Ezüstös Hold című szöveg élményanyagát például egy nyugatias gondolkodású prózaírónak nehéz lenne nem hivalkodóan megírnia: a tiszta fehér fövenyű tengerparton eltöltött időről mesélve, a Gauguin-képek világát idéző tájakon töltött pihenést megidézve a szerző pontosan azt akarja ábrázolni, amit átélt. S minthogy teljes benne a belső béke, e tájakon sem az élményekre vadászó turisták szokásait követte – itt is azt a változatlan ritmusú életet élte, melyhez Japánban szokott: „egyik napom olyan lett, mint a másik; heverészve olvastam egy idilli ki öbölben, egyedül egy szikla árnyékában, és néha kisebb sétákat tettem a közeli motelek felé. Úsztam a tengerben. Gyönyörködtem. Nem számoltam a hullámokat.”
    A Csöndes Éj a Zöld Lótusz Orom kávéházban című kínai útinapló is az élmények elmélyült befogadásának krónikája: a narrátor barátnőjével, a Csöndes Éjnek nevezett japán lánnyal kínai körutazást tesz, s közben csakis azokat az élményeket keresi, amelyek a lelkeket kötik össze egymással. Ezeknek a prózáknak az a titka, hogy kevés szóval szólnak hozzánk, de nagyon sokat nyújtanak. Amit az előttünk sorjázó mondatok nem árulnak el, azt nekünk kell kigondolnunk és továbbgondolnunk. A Japán fürdő írásai így minden különösebb előzmény nélkül zárulnak le. Egyszer csak vége szakad a történetmondásnak – de a súlytalannak tetsző közlések nyomán hirtelen finom lebegésbe kezd mindaz, amit addig figyelemmel kísérhettünk. Hideko és Bancsi a cseresznyevirágzás utolsó napjaiban a várárok haragoszöld vizét nézve üldögélnek: „tűnődve nézték a lehullott fehér szirmokat, s az ábrákat, melyeket cipőjük sarkával öntudatlanul a kavicsba firkáltak, és Hideko mintha csak magának mondaná, föl sem pillantott, amikor halkan megjegyezte: Az új cipőd. Illik hozzád.” Igen. Nyíljon tér hát a személyes kommentárnak is… Így kell véget érnie egy történetnek, amely a szavakon túlra vezethet minket…
    A porondon Marco rohan át. Anna meggyilkolása után a tengerbe akarja vetni magát. Aztán gondol egyet, visszamegy a hajóra. A lelke olyan fekete lett, mint egy kormos fa, amit kirúgtak a tűzből. Eltékozolta a tüzet, amit a tűzszemű lány örökre megadhatott volna neki. Őrült… A tűzszemű lányokról nem szabad lemondani. Különösen, ha vízparton várnak az emberre. Az őselemek közül a tűz és a víz tudja a legjobban közvetíteni a kozmikus energiákat. A földet csakis azokkal a nőkkel szabad elhagyni, akiknek a szemében ott szikrázik a tűz, és akik ismerik a hullámzó víz végtelenségét.

Toót H. Zsolt