Apám, néhai Vörös Cirill István fogtechnikus, anyám, Lemák Etelka háztartásbeli egyetlen gyermekeként születtem. Görög katolikus vallású vagyok. Tizenegy éves koromig tornaljai magyar nagyszüleimnél laktunk. Utána Rimaszombatra költöztünk, ahol szüleim házában éltem, amíg „városrendezés” címén a családi házat le nem bontották. Azóta (1970) egy panelház hetedik emeletén élünk, ahol fiunkat felneveltük. Már neki is családja van, tehát csak feleségemmel kettesben vagyunk. Nagyanyám haláláig gyakran tartózkodtam Tornalján felnőttkoromban is.
Az alapiskolát Tornalján végeztem. A gimnáziumot Rozsnyón kezdtem el 1940-ben, a jászóvári premontrei kanonokrend Takács Menyhért Gimnáziumában s a szemináriumban laktam. Lakhelyünk Rimaszombatra helyezésével az itteni Egyesült Protestáns Gimnáziumban folytattam a tanulást. Az ötödik osztályt kezdtük el, amikor hamarost hadszíntérré vált a környék, s az iskolát bezárták, így csak az első négy osztályból szereztem bizonyítványt.
A front elvonulásával a várost ismét Csehszlovákiához csatolták, és következtek a jogfosztottság, hontalanság évei. A gimnáziumot – kihagyással – szlovák nyelven kellett folytatnom, ugyanabban az iskolában, mely Štátne gymnázium v Rim. Sobote néven működött. 1949-ben tüdőbajban megbetegedtem, ezért nem érettségizhettem. Jóval később tettem érettségi vizsgát magántanulóként, akkor már magyar nyelven, ugyanott, az iskola neve Általános Középiskola – Stredná všeobecnovzdelácavia škola volt.
Időközben 1959. december 19-én megnősültem. Tátrai szanatóriumokban eltöltött, évekig tartó kezelések után 1957-ben lettem munkaképes. Először a rimaszombati kórház hivatalnoka voltam, majd 1965–66-ban az Új Szónak dolgoztam externista riporterként. 1966-tól 1970-ig a Járási Művelődési Házban tevékenykedtem mint szakelőadó, azaz népművelő.
Az 1968–69-es események alatt a Csemadok járási elnökségének tagjaként és a népművelődési bizottság titkáraként többedmagammal kiálltam a gömöri magyarság jogaiért, amiért utána koholt vádakkal illettek, meghurcoltak, mire 1970-ben súlyosan megbetegedtem, s a kórház idegosztályán, illetve pszichiátriai osztályán kezeltek, majd rokkantnyugdíjassá nyilvánítottak. Azóta nyugdíjas vagyok.
Költői tehetségem felfedezője az ötvenes évek elején Fábry Zoltán volt.
1970-től szilenciumra ítéltek, ami utóbb részleges tiltássá változott. A rendszerváltás után a járási hivatal akkori elnöke rövid sablonlevéllel „rehabilitált”. A szilencium éveiben a salgótarjáni Palócföld folyóirat mellém állt, közölte verseimet, fordításaimat, s műsoros irodalmi estekre is többször meghívott szerepelni. Az ő kezdeményezésükre 1990-ben megkaptam a magyarországi Nógrád megye Madách-díját költői munkásságomért, fordításaimért, a magyar–szlovák kulturális kapcsolatok gyarapításáért. 1997-ben úgyszintén Magyarországon Pro Gömör Díjat kaptam az Etnikum Alapítványtól. Elismeréseim között továbbá Blaha Lujza-plakettet és több Csemadok-kitüntetést őrzök.
Hányatott irodalmi pályám során 1989-ben kiadott Életút című kötetem csonkán mutatta be a költői életművet, ezért 1998-ban megjelent Jéghegy című könyvem azokat a fontos verseket tartalmazza, amelyek az Életútból kimaradtak. A két kötet így, együtt már sokkal világosabban vázolja fel a pályaívet.
Elkészítettem összegyűjtött verseim „betakarított” anyagát. Az összeállítás nyomdakész. Szintén nyomdakészen vár sorsára versfordításaim összesített anyaga és egy színdarab. Mindezek mellett szépprózai munkáim várnak még véglegesítésre, valamint honismereti kislexikonom (Széttekintés a rimaszombati járásban, 1992) bővített változata. Jelenleg vegyes prózai műveim javának rendezésén dolgozom. Ha a sors megengedi, hogy e munkálatokat befejezzem, s az egész többrétű életmű majd az olvasó elé is kerülhet, kiderül, hogy tévednek némely honi ítészek, akik engem „vidéki”, regionális tollforgatónak bélyegeznek.
1962-ben Rimaszombaton megalakítottam a Fáklya Irodalmi Színpadot, amely tíz éven át (megszűnéséig) a legjobb ilyennemű csoport volt Szlovákiában. Ugyancsak 1962-ben hoztam létre a Tompa Mihály Klubot (közművelődési klub), amely immár 36 éve, ma is működik. A klub irányítójaként az évek folyamán szoros kapcsolatot építettem ki előbb Szécsény, Salgótarján, majd Fót, s végül a Kelemér– Putnok–Ózd régió (az odaáti Gömör) hasonló alakulataival.
Attila fiam agrármérnök, a Csemadok tv titkára, cserkészparancsnok, a TMK elnöke. Két fia van, Előd János és Ádám Ákos.
