„1948 őszén, érettségi után lettem a Magyar Diákok Nemzeti Szövetsége egyik egészen fiatal vezetője. A következő hónapokban fokozatosan szorultam vissza. 1949 őszére teljesen kegyvesztett lettem, akkor már elkezdődtek a letartóztatások. 1950 elején távolítottak el. Próbáltam elhelyezkedni, de mindenhová utánam ment a politikai megbízhatatlanságom híre. Ősszel a korosztályommal be kellett vonulnom kiskatonának. Ötvenkettő februárjában az egységemnél megjelent a diákszövetség egyik egykori káderese mint magas rangú katonatiszt. »Mi, ez a Sándor még szabadlábon van?« – kérdezte. Néhány hét múlva megérkezett a letartóztatási parancs. A kőbányai Gergely utcai barakktáborba vittek. Később valami irracionális parancs jóvoltából átkerültem a rabok barakkjából a katonai munkaszolgálatosok barakkjába. A különbség csak annyi volt, hogy viselhettem nadrágszíjat, bokaszíjat.”
„1956. október 22-én este, miközben a Műegyetem aulájában már folyt a forradalmi gyűlés, én a Jövő Mérnöke szerkesztőjeként a nyomdában a lapot tördeltem. Akkor már kicseréltem a kéziratokat, megírtam az új vezércikket, elhelyeztem a Petőfi Kör, az Írószövetség, a szegedi egyetemisták felhívását. Az egyetemről megérkezett a küldöttség: sehol sem vállalták a forradalmi pontok kinyomtatását. Mondom a művezetőnek, újabb anyag van, cserélünk. Körülöttünk a korrektorok, szuperkorrektorok, minden nyomdász füle mögött ült egy ávós. »Hát csak nem gondolja, hogy én utasíthatok valakit – mondta a művezető –, próbálja meg, hátha magának kiszedik.« Ezt úgy mondta, mintha azt mondta volna: ha maga tornacipővel felmegy a Himalájára, hát menjen. Az első nem, de a második, akinek odaálltam a szedőgépe mögé, és azt mondtam, diktálok, elkezdte szedni a forradalmi pontokat. Ez felejthetetlen… Állok a szedőgép mögött, és diktálom… Jött a levonat, mindenki odacsődült. Az országos lapoktól is, amiket ott nyomtak. Akkor én még nem tudtam, hogy a Jövő Mérnöke az első lap, amelyikben az összes pont és követelés megjelenik. Néztem a lapot. Egy huszonhat éves szerkesztő… Hát ez akkor olyan volt nekem, mint az életművem…”
„Az irodalomban külön utat jártam, magányosan. Annak, aki az ötvenes években indult, mindenekelőtt át kellett jutni egy »nem létező« irodalom hegemóniáján, és nem az önmaga már kialakított nézőpontjainak a megőrzésével, mint az előttem járó nemzedékhez tartozó regényírók, akik 1948-ig a »valóságos irodalomban« írták meg a műveiket. A nemzedéki összehangolódásoktól is távol maradtam, ráadásul olyan regényírói életművet sem találtam, amelyik döntően inspirált volna. Elég hosszadalmas volt a regényírói énem megtalálása.”
„Negyvenöt éves koromig több műfajban használtam el magam. Akkor szakítottam radikálisan sok mindennel. Így lettem kétműfajú író. A regény és az esszé számomra ugyanazt, a befoghatatlan világ befogási kísérletét célozza meg. Egyszerűsítve: a regény a kalandozó, az ismeretlenbe alászálló, az esszé a visszatekintő, értelmező, összegező.”
„Néhány éve leginkább az Én veszendősége foglalkoztat. Három vonalon is inspirál ez. Az egyik, az életem tapasztalata, ahogy láttam és látom magam körül a személyiség leépülését, roncsolódását, az önfeladásokat mint visszafordíthatatlan folyamatokat. A másik egy világirodalmi szekvencia. Proust után a fordulat, Kafka, Musil Celine,Broch Camus, Borges, Beckett. Megy a személyiség, az Én az önmaga teljességéből, a tulajdonságnélküliségen, a közönyön át a »vaknyugat«-ba. A harmadik: az elmúlt másfél évtizedben ezzel foglalkoztak a regényeim, van tehát mit továbbcipelnem.”
„Az egyik legnagyobb kérdés számomra regényben is, esszében is, hogy az életidőmet tekintve én még a kérdező-felelő kultúrából jövök. Már azt is jótéteménynek érzem a magam számára, hogy miközben a génjeimbe annak a kultúrának a jegyei táplálódtak bele, képessé tudtam formálni magamat arra, hogy átlépjek egy másféle történelem és művészet hullámzásába önmagam megőrzésével. Az alkotói időm éppen egybeesik azzal, hogy Vladimír és Estragon (Beckett 1952-ben írja a Godot-t), azt mondják, hogy elindulnak, miközben állva maradnak és várnak. És az alkotói időm ma odáig ér, hogy Vladimír a várakozás közben kezd megvakulni, Estragonnak lerohad a keze, s ha netán felbukkanna mégis a kisfiú Godot újabb üzenetével, úgy rúgnák fenéken, hogy elrepülne, vagyis hogy elég az önámításból. ”
„Legutóbbi regényem A szefforiszi ösvény vége felé találtam egy mondatot: Azért jöttél a földre…
A mondat nem befejezett.
Nem is befejezhető.”
Most új regényen dolgozom.
