Tanai Bella

színművész (Csíkszereda, 1930. március 15.)

    Négy éve jelent meg első – és valószínűleg egyetlen – könyvem. Az „esemény” akkora sokkot jelentett számomra, hogy beállt egy általam írásstopnak nevezett állapot. Úgy éreztem, eladtam legbensőbb titkaimat, hogy a magam árulója lettem. A katarzis elmúlt, az írásstop nem. Ezért nézegetem már hetek óta polcomon a borítékot, melyen ott áll a figyelmeztetés: válaszolj! Hisz a Napút szerkesztőségének figyelme fölöttébb megtisztelő számomra! A végső dátum vészesen közeledik. Egyre sandább tekintettel méregetem a borítékot. Írnom kell. Magamról. Mit írhatok a színészvilágban már igen-igen hosszúnak számító életemről – mogyoróhéjban. Mentő ötletem támadt. Ominózus könyvem előszavának részletét veszem kölcsön. (Elnézést!)

A kezdet… mintha sejteném, hogy fejre leszek ejtve…

    „… Egy furcsa öreggel találkoztam valamikor az ötvenes évek közepe táján. Remete volt. Otthagyta fészkét valahol a csíki hegyekben, bejött Szeredába, hogy megnézze a Marosvásárhelyi Színház vendégjátékát, A néma leventét. »Én elviszem lelkemben a maga Ziliáját, vigye el ezt, és őrizze meg, szerencsét hoz« – mondta, és a rosszul világított »öltöző« homályában tenyerembe csúsztatott egy szem mogyorót. Ebbe a mogyoróhéjba próbálom most belesűríteni önéletrajzom foszlányait.
    Csíkszeredán születtem, egy nem áhított házasság keserédes gyümölcseként. Ez sors. Nem kérdezték, vállalom-e. Kolozsváron idomítottak „gyermek csodatáncosnőve”. Nem kérdezték, vállalom-e. Ebből a sikertől zajos kötelességből egy rendkívüli barátságba menekültem. Közel egykorú unokatestvéremmel a legszebb, legszínesebb csodákat éltük meg. Nagyszerű társam volt a gyermek-fantáziavilágban, melyben kézen fogva röpködtünk: Melinda meg én. Jóformán írni sem tudtam még, de már színdarabot komponáltam, s a babáimmal játszottam el türelmes nézőmnek, angyali barátnőmnek. A színház végigkísérte életemet, Melinda nem. Fiatalon ment el örökre. Azóta folytatom magamban a pert: melyikünk járt jobban? Aki szépsége teljében, lábujjhegyen lépegetett a boldogság csúcsain, s akár a kósza fénysugár egy szirt mögé, úgy tűnt át a békés másvilágba… Vagy az, aki hosszú éveken át élte, élte az életet, látott hegycsúcsot, kapaszkodott is rá, de járt szurdokokban, völgyekben, mélységesen mély barlangokban, és hosszan lépdelt síkvidék megpróbáló homokján. Melyikünk járt jobban? Lehet egyértelmű a válasz?
    Színésznő lettem, és családanya. Két férj görnyedezett mellettem a házasság igájában (no nem egyszerre), megosztva velem asztalt és ágyat… örömöt-bánatot. Két alkalommal elégeltük meg a közös dicsőséget, elváltunk – civakodás, gyűlölködés nélkül. Ma is jó barátaim. Miért is ne? Hisz gyermekeim apái, akiket nagyon, de nagyon szerettem. Igen, a szerelem! A szerelem a legnagyobb ajándéka az életnek, és nekem gyönyörű nagy szerelmeim voltak, hála Istennek!” („Önidézet” bezárva.)
    Már első szerelmem meghatározta egész életemet: két és fél éves voltam, amikor először léptem azokra a bizonyos deszkákra. Spanyol tangóparódiát adtunk elő. Kissé túl gömbölyű voltam, a nagy szerelmes hátrahajlásnál ötéves partnerem fejre ejtett. Bömbölés, cucli a szájba vörös rózsa helyett, tangó befejezve, óriási siker. A bájos kisfiú később a férjem lett, én pedig azóta a színpad szerelmes rabszolgája…