Az életrajzom már engem sem érdekel, nemhogy másokat. Csak (számomra maradandó) zárványokat viszek magammal a végleges mulandóságba. Képtelen voltam írással tartósítani őket, tehát nem kár értük. Senkinek sem mond semmit: Temesvár, Stefánia utca 4, Drasalvilla. Az elkerített, gazdag és tilos szőlőskert előtt a homokozó, s a házvezető-szakácsnődajkám, akinek emlékeimben máig szépek a combjai és jó a szíve és kiskamaszkori pletykák szerint szerelmes apámba, az én édesapámba, aki otthon éppoly gyáva férj, mint én most, s ki gondolta volna, hogy… (Apám 42 önkéntes hónapot szolgált, végül századparancsnokként, az I. világháború első vonalában – arany Signum Laudis kettő, Károly csapatkereszt stb. –, majd a II. világháború kezdetétől: ellenállási mozgalom katonai szárnya… Csak mostanság juttatják ismét eszembe, hogy zsidónak született – volt idő, amikor ő sem gondolt rá. A nővérem nálam jobban emlékszik, de nem tudom, mire. Őt magára hagytam egész életében, mintha vérbeli idegen lenne.) És: Buda, Kékgolyó utca, Siesta szanatórium: ősz, csúzli, kíváncsi varjak, köményes kenyér. István bátyám (és keresztapám) Bugatti versenyautója, orvos-hívó berendezése (Tolnai Világlapja), zeneszekrénye, terepasztala vonatokkal; nagy, elálló füle van Istvánnak, amikor öngyilkos lett (Ibi néni, dupla nagynéném, visszamentél Miamiba, Hollywoodba, hova is?) – azt hittem, elrepült mint a denevérek – Siesta nagy parkja, ahol József Attila, ahol Bársony Rózsi, Honthy Hanna, Csortos, Rózsahegyi Kálmán (nagyapámnak dedikált fotó) – kisfiú-képem Miss Hungaria: Simon Böskével ölelkezve – föllépek nénémmel, Székely Annával – vajon valóban az Operaház örökös tagja volt, mire megőrült? a rádióban még hallottam énekelni – Békeffyvel lépek föl barnára kenve, egy Josephine Baker-dalt énekelek, anyám kísér zongorán – egykor kezdő kis vígszínházi színésznő nagyanyám nagy kalappal a fején száll az elnök-vezérigazgatói kocsiba, az operában ül a páholyában, hipnózissal szedik ki füléből a fülbevalót, jó kis szenzáció többszörösen, istenem, szerelmes vagyok Ágiba, belé és viaszosvászon István-babámba, nagyanyámat 1944 végén két rákműtéte után agyonlövik ágyában (Kékgolyó utca) – négy predikátumos székely nagyapámat is a nyilasok ölik meg, pedig nem volt zsidó – óh, Lakner bácsi színháza – örökségem, a „Pontos” Optikai Lencsegyár (beolvadt az olvadt MOM-ba) elúszott még akkor, rokonokkal Amerikába: be jó, nem lettünk kapitalisták, hisz’ kommunisták voltunk – odalett az örökölt Bugatti versenyautó s a Mercedes meg a – kitudja? – nagyapai vagyon (vagy adósság?) – Temesvár, Lahovary téri (azt hittem, magyar úr volt ez a Lahováry, pedig ékezet nélküli román politikus volt) elemi, a Bogdan tanító néni lecsapó botja, a mélyromán Bogdan Emil igazgató-tanító, az első román szavak, Teglas tanító néni, (görög-katolikus papné, lányaiba szerelmes az osztály), Olariu tanító úr, királyi cserkészet (strajerie), pompás-kék parancsnoki egyenruha és pofonok – Mioc, Fara, Wachtel, Győri Péter, Weisz Emil, Kovács Duci, Ursu, Mertes – cserkészfészek találkozó, a V. Babes utcai kórház második alagsorában a hullamosó szolga kisfia a vendéglátó, csípős formalinszag és isteni, édes főtt szemes kukorica nagy üstben meg „életem első” zabpelyhe – boldogságom, első pici (ócska) biciklim – az a grund a Novalux-üzlet után (Rusu-Sirianu?) és Scheer Éva modellt ül – rajzórák, lugosi Szőnyi István, Orgonás, Szobotka, Faludy – az első Faust és Aida és Traviata az Operában – Debreczeni István tiszteletes feledhetetlen magyarsága – a kis srác a Rozalia– Püspök utca sarkán (három évvel idősebb-erősebb nálam) megpofoz nagyon – hogy rettegtem megszólalni magyarul az utcán! és mennyire szerettem – be jó volt a templomban magyarul oltalomban énekelni mint a szép híves patakra – erős várunk – Jézus ölébe bizton – s az a vasgárdista fiú szemben aki aztán Groza ellen a merényletet – tizennégy éves vagyok MADOSZ MNSZ KISZ Gere Misu, Deitel (vajon valóban…?!) – Salló Ervin mindvégig és Belgrader Misi és megint Kovács Duci és Győri Pötyi, Gáspár Oszkár, Kurtág György: be fontos volt mind, a halottak is – az első Meztelen Lány: a Hálás emlékkönyvben akkori-valamennyit megírtam – jaj, mikkel van tele gyermekkorom: pofonok, simogató lányok, dió és méz – Borbándi bácsi, a vörös cipész – a kedélyes piarista szerzetes tanár Princzinger István (és társai: Auberman, Mertz, Tóth, Blédy, Nagy Aurel, Wolf János, Erdélyi István, Komlossy és Csopothy: suhog a csuhájuk: biztonság, szellemileg) – politikai tömegverekedések a Lloyd-soron magyargyűlölő románokkal, és közben sok jó román haver – iskola-újság, Gaudeamus – vasútépítés önként, Zsil völgye – újságírás Romániai Magyar Szó, Igazság, Utunk és a többi – Bolyai-egyetem: végre magyarul tanulok (Gaál Gábor, Tettamanti Béla, László Gyula, Csehi, Szabédi, Csendes Zoltán, Molnár Miklós, Zörgő Benjámin, Imreh István, Jancsó Elemér – évfolyamtársak: Széll Zsuzsa, Székely János, Veres Dániel, Incze László, Laza Gizi, Saszet Géza – Igazság szerkesztősége: hogy vonzott Orosz Irén, akitől rettegtem, s mennyi végre közelről látott ember: Gáll Ernő, Balla Karcsi, Huszár Sanyi, Panek Zoltán, Salamon László, Inován Sanyi, s a gyerekkori Márki Zoltán – Székely Pali, az édes Szabó Évike, meg az udvarhelyi lány meg a többi – mennyi kudarc és édesség – rémületek és csalódások és verbális lázadások (Kolozsvár, 1956 szeptembere: Miron Constantinescu kontra Szabédi László és még negyvenen – az első újra magyar cégtáblák és ifjúsági hetilap és magyar agrármérnökképzés satöbbi [hülye állat, naiv bamba, aki voltam] – be jó volt ismét reménykedve hinni: egy hónapig se tartott) – Páskándi ül – Reich Mikivel ügyködünk pénz ügyvéd mifene Mikit is lecsukják (istenkém, ő vajon miért lett öngyilkos?) – Mariannával a Szentegyház utca 3. alól (Utunk) az Egyetem utca 3.-ig, lakásomig hülye viccből megszökünk követőink elől, holott haza megyünk és ott is várnak – mennyi szerelem és mennyi rettegés és mennyi lobogás – [hülye állat] – köröttem mennyi öngyilkos – én csak ’49-ben mert nem egészen reménytelenül, de kudarcosan szerettem Johannát – Rákóczi úti két lakás meg a többi – lassan mindent kihagyok, ami fontos – lassan kihagyom az életemet – az első gyerekünk én Júliámmal 1956. szeptember 12-én születése után meghal a dési kórházban, az anyakönyvbe bejegyeztettük – de él ma is a kívül kevély, eszes Pál István sz. 1957. december 7-én és a túlbuzgóságomat sokkal jobb kiadásban örökölt Johanna sz. 1965. október 23. – mennyi ezer órát öltem bele szentnek hitt közügyeinkbe: GG-kör, Irodalmi Könyvkiadó, Kriterion, TV magyar–német szerk. Bukarest – minden reménylett jóért amit éjjel-nappal tettem, könyveinkért és lelkünkért és nyelvünkért – most nem-ismerőim seggbe rúgnak (de mit csinálsz, öregem, ha az ismerőid is? S ha minden rossz volt, amit jónak hittél?) – remegtem magyarságunkért és most kizsidóznak magyarságomból –
Sokkal többet hagytam el a mindenségből, mint amennyi belefért: hol vannak a regényeim, a szerelmeim, a sóvárgásaim, a szégyeneim, a sokféle halálom, a rengeteg ostobaságom? A történeteim? A hiúságaim? A szégyeneim? A Svájci villa című regényem immár megjelent németül is, nem tud róla a kutya sem. Az Apám könyve avagy haldoklás anyanyelven: három kiadás, mégis a semmibe hamvadt. Végigfontoskodtam az életem, s nem sikerült semmi fontosat tennem. Szereplésvágytól viszkettem, s szégyelltem a szerepléseket. Szegény asszonyom kitartott mellettem hallgatagon, fáradtan és talán unatkozva. Most már a halálomon kívül semmi sem történhet velem, a világegyetem nem karácsonyi ajándék: bolhák vagyunk a Nagymedve bundájában, és néha megvillan rajtunk az idegen fény.