Pintér Tamás

író, újságíró (Dunaharaszti, 1930. augusztus 4.)

    Az oroszlán jegyében s születtem. Erre az érdektelen asztrológiai körülményre a forradalom után a rendőrségen emlékeztettek először: egy állatövileg lebilincselően tájékozott pufajkás tiszt megsúgta, hogy a karhatalmista elvtársakkal alkalomadtán még a Lánchíd nyelvetlen kőoroszlánjaiból is kicsalogatják a feltáró vallomást. Beszakadt dobhártyával is felfogtam. A véraláfutások aztán lassan szívódtak fel, hetek múltával is elismerően csillant meg a törvényszéki orvosszakértő szeme a bolsevik alaposság és hozzáértés láttán. Az ítélet: csekélyke két és fél év, akkoriban semmiség. Ennél azért teljesebb gyönyörűség volt, amikor egy esztendő után elbocsátottak a „rácsos akadémiáról”. A szűkös, poloskás, túlzsúfolt zárkából az édes életbe, a szellő járta, fenemód szabad gyarmati barakkba.
    „Piszkos ellenforradalmár” voltam, egyedül a jó öreg , öntudatos proletariátus ölelt a keblére. Nem letört nyomoroncként, de rendesen megedzve kerestem talpalatnyi helyet. A kölyökként, testközelben átvészelt háború, a megszállás testvéri brutalitása, majd a Rákosi és társai cég tapsorkános terrorja is alapos tréninget adott. Szüntelenül élesedő osztályharc, szüntelenül élesedő nemzetközi helyzet: a fáradhatatlan zsoldos köszörűsök szezonja. 1950-ben huszonnégy hónapra invitáltak sorkatonának, ám Farkas Mihály (farkashajlamú) miniszter végül kerek három évig tartott a seregben, sőt koszlott ruszki gimnasztyorkába és made in SZU vászoncsizmába öltöztetett bennünket, a csillagos „ködvágó” sapkáról nem is beszélve. (Az ideológiailag fejletlen utasok elhúzódtak mellőlünk a vonaton.) S amíg én kényszervitézül szolgáltam, az édesapámat állomásfőnökből váltókezelővé fokozta le egy elvhű kommunista funkcivá érett volt elvhű nyilas. Az írással-olvasással küszködő addigi elvhű váltókezelő viszont egy csapásra állomásfőnöki rangot kapott. Ekkoriban lett az édesanyám konyhai alkalmazott egy iskolában. Varietas delectat. Bár nem feltétlenül.
    Tankonjött János – a vörös légyfogóra ragadt régi-új pártjával – 1956 novemberétől ismét az idegen, paranoiás régi-új eszmerendszer kitartottja lett. Véres konszolidációjához képest Haynau báró akasztgatása dilettáns csínytevés. Tovaris Kádár helytartó vesztőhelyeinek árnyékában, persze, sok nyerő hely kínálkozott, csak a becsületet, igényességet, jellemet kellett beadni a nemzetközi kommunista ruhatárba-pucerájba. Ma ezek a garantáltan gátlásmentes elvtárs-urak, marxi kennelekben idomított álértelmiségiek jó nyugdíjat markolnak fel, elvi utódaik a parlamentben meg vastagon jövedelmező vállalkozások élén virítanak. A „na és?”-fajtájú homonkuluszok személyiségi jogait az alkotmány védi.
    Keresztény vagyok, de ha megdobnak kővel, nem a szent kenyeret hajigálom vissza. A megbékélő felejtés perverz, mert mazochizmus. Nyelves csók a hóhéroknak. Tisztességesen, méltósággal próbáltam-próbálok élni, magyarként itthon lenni Magyarországon.
    Mindig is írni akartam, a megcsúfolt, leköpdösött, ósdi ideál szerint az igazság szépségét keresni – és ez nem lírai bájolgás. A néhány megjelent könyvemet bizonyára kevesen ismerik: az Aczél György-féle TTT-skálán (támogatni, tűrni, tiltani) a középső fokozatba soroltak. Megtűrtek, közöltek, ki is adtak, de csak igen szerény példányszámban. Manapság mintha valami hasonlóan aczélos, éber harci brancs felügyelné, fegyelmezné a kultúrát, úgy általában…
    Mindenesetre még élünk, itt vagyunk. Jól karbantartott, ütésálló önbecsülés meg konok-dacos hit a vízen járás képességében – „csak” ez kell. És hát nem árt valamicske szelíd, egészséges diogenészi cinizmus: bármilyen hízelgő, szirupos ömlengésnél ezerszer fontosabb, hogy ne állják el a napot előlünk.
    Különben a feleségem is oroszlán.





A Ganz Vagon- és Gépgyár segédmunkása, majd a kulturális osztály munkatársa, később üzemi lapot szerkesztett. Izgatás vádjával 1957–58-ban letartóztatásban volt, börtönbüntetésre ítélték, 1958-tól betanított munkás, 1960-tól szabadfoglalkozású író, újságíró, 1964-től az Élet és Irodalom munkatársa, később rovatvezetője, majd nyomdai szerkesztője, végül olvasószerkesztője. Az Új Tükör rovatvezetője 1982–89 között, a lap megszűnésekor nyugdíjba ment. Több rádió- és tévéjátékát is bemutatták.
Művei: Halálos twist (1967); Marihuána (1970); A megváltás elmarad (1977); Fagyosszentek ideje (1980); A csendárus (1988); Példamondatok (1992); Robot Kölyök rendet csinál (1993); A megfigyelő (1998).