Ungvári Tamás

író, műfordító, kritikus (Budapest, 1930. szeptember 25.)

    Nem egészen értem, hogyan jutottam el hetvenedik életévemig, mégis hálás vagyok érte a sorsnak. Minden ellene szólt, hogy ezt a Magyarországon magasnak számító kort elérjem. Serdülőkoromat tönkretette a második világháború, ifjúkoromat egy másik diktatúra. A berlini fal leomlásával beköszöntő szabadság hatalmas esély, bár kulturális hozama egyelőre csekély. Panaszáriát mégse várjon tőlem senki. Ha egyetlen mondatban kellene megfogalmaznom, mi volt az életem, ennyit mondok: menekültem előre. A pályaváltoztatás- és igazítás a világon mindenütt előny, nekem sokszor a szememre vetették. Holott én sokszor igazítottam. Voltam szerkesztő, dramaturg, műsorvezető a tévében, írtam tudományos könyveket s egy Beatles-bibliát, szekérderékszámra fordítottam regényeket és színdarabokat, vezettem számítógépes céget. A jégkorszakban, amelyikben éltem, az előremenekülés ígérte a túlélést. Így nem értek a nyomomba. Az egyéniségemet a változási képesség alakította.
    A jégkorszakbeli pályákat nem azon kell mérni, milyen magasra húztak. Hanem azon, hogy sikerült-e a radar alatt kellő sebességgel repülni, hogy észre ne vegyenek földi ütegek. Érdemnek tudom, hogy soha nem volt hatalmam senki felett. Nem álltam be az ideológiai összeesküvésekbe, mert azokról kezdettől fogva tudtam, hogy az a privilégiumok maffiája. Abban a felsőoktatási intézményben, ahol tanítok, szobám sohasem volt, vagy telefonom. Az irodámat az aktatáskámban hordtam. Díjat ha kétszer kaptam, amikor a nevem kezdőbetűihez értek. A névjegyemről, ha nyomatnék, mégis lelógnának címeim s rangjaim. Igaz, azokat külföldön szereztem. Ha összeadom az esztendőket, amelyeket Angliában, Németországban, Amerikában töltöttem, évtizedekre rúgnak.
    Az életprogramomat beteljesítettem. Tőlem senkinek nem kell és nem kellett félnie, engem viszont bátran lehetett és lehet irigyelni. A hetven, csak azért is boldog esztendőért, a feneketlen jókedvemért. Most is egy könyvemen dogozom, felteszem, kiadják. Hogy az eddigieket olvassák-e? Többen, mint bevallják, foszlányaikat, persze itt-ott felfedezem, persze idézőjel nélkül. A legbüszkébb a magányomra vagyok: akolban, csordában sosem éltem. Nem voltam kitartott író: állásban vagyok, hogy az egyetemről kijöttem, a szolgálati éveim száma elérte az ötvenet.
    Az a vidám pesszimista, aki vagyok, tisztelettel köszönti olvasóit, híveit, irigyeit és ellenfeleit. Minden úgy volt jó, ahogyan volt. A jövőről meg nincs mit beszélni






Az ELTE angol–magyar szakán végzett 1952-ben, a Csillag rovatvezetője lett, 1957-től aspiráns, 1959-től a Magyar Nemzet szerződéses munkatársa, 1960-tól fordító, dramaturg, a Budapester Rundschan szerkesztője. 1970-től a Magyar Színházi Intézet főmunkatársa, 1975-től a Szépirodalmi Könyvkiadó szerkesztője, 1980–81-ben a Színház- és Filmművészeti Főiskola docense, 1982-től tanára. Több külföldi egyetem vendégprofesszora. Az irodalomtudomány kandidátusa (1968), doktora (1989).
Művei: Fielding (1955); Thackeray (1962); Modern tragikum – tragikus modernség (1966); Az eltűnt személyiség nyomában (1966); Poétika (1967); Beatles biblia (1969, 1993); Ikarusz fiai (1970); Találkozások a világhírrel (1972); Déry Tibor alkotásai és vallomásai tükrében (1973); A rock mesterei (1974); Világszínház (1974); A regény és az idő (1977); A torinói szemfödő (1978); Brecht színházi forradalma (1978); Avantgarde vagy realizmus? (1979); A harmadik csatorna (1984); A modern irodalom válaszútjain (1984); Nemcsak Babilonban (1984); Kaland és gondviselés (1985); Rekviem egy manekenért (1985); A titkos háború (1986); Az irodalomtörténet diszkrét bája (1988); A szépség születése (1988); Das Geständnis (1989); A védelem tanúja (1990).
Díjak: A Művészeti Alap irodalmi díja (1984); József Attila-díj (1985).