Ha az emlékezés csilléje megbillen, nem az a nehéz vagy a súlyos gond, melyet az emlékek rejtenek, hanem maga a tény: hetven év könyörtelen valósága. A Sors vagy a Gondviselés végtelen kegyelmének is mondhatnám ezt a több mint két emberöltőnyi időt, ha az emberben nem kísértene a tudat, hogy eddig szinte alig „élt”, hisz élete javát a küzdelem, a gyürkőzés kényszere töltötte ki. Kisebbségi helyzetben ugyanis a „lehetetlenségek” sorsszerűen adottak. Olyan ez, mint egy bélyeg a homlokon, melyet viselni kell. Egyszerűen azért, mert nem bújhat ki emberi mivoltából. Magyarként kell élnie ott, ahol született, mert a kisebbségi lét nem életforma, hanem realitás, kegyetlen politikai kényszer. Visszatekintve életem fordulóira, azt kell mondanom: megannyi kényszerpálya. Kálvinista szemlélettel azt is mondhatnám: predesztinált sors. Menet közben persze az emberben nem az eleve elrendelés tudata munkál, hanem a kényszer, hogy lenni kell, meg az is, hogy tenni kell…
A szegénysorsba születtem bele Csallóköz egyik nagyközségében, Ekecsen. Az az életiskola, melyet itt kaptam, akárcsak Móricz Zsigmond Nyilas Misijének életében, egy életre meghatározta erkölcsi magatartásomat, világszemléletemet, közösségi elkötelezettségemet. „Írástudóvá” is csak úgy válhattam, hogy az elemi iskola ötödik osztályának elvégzése után Tömösközi Ferenc tiszteletes úr (szüleimet meggyőzve) elvitt Csurgóra, „versenyvizsgára”. (Így nevezték azt a tehetségkutatást, melyet a református egyház végzett.) Így indultam el a gimnáziumi tanulmányok útján a Csurgói Református Csokonai Vitéz Mihály Gimnáziumban, 1942 szeptemberében. A félelem, a háború árnyékában éltünk, s aztán tizenévesen nemzedéktársaimmal együtt megjártuk a háború poklát. 1945-ben a nyilasok Németországba hurcoltak, s csak a szerencsének köszönhető, hogy életben maradtunk.
Közben a világ is megváltozott körülöttünk. Visszaállt a trianoni állapot, s 1945–48 között az „összebúvó félelem” éveit élte a csehszlovákiai magyarság. Iskolák és emberi jogok nélkül. Így kerültem, szökevényként, 1946 októberében vissza Csurgóra, ahol 1954-ben érettségiztem. Emberséges, nagy tudású tanáraimnak köszönhettem, hogy nyitottá tettek a világ dolgai iránt. Ady Endre, Móricz Zsigmond és Szabó Dezső igézetében éltünk, s mellettük Karácsony Sándor és Makkai Sándor szellemisége jelentette még azt a közeget, mely a „fényes szelek” éveit is árnyalni tudta, lelkesedésünk ellenére meg tudtuk őrizni az emberiesség és a magyarságtudat legfontosabbi jegyeit. Polgári iskolai tanítóként, majd egyetemistaként ebből a tudásból éltem évekig.
A kényszer vitt az újságírói pályára egyetemistaként (1955), majd a hivatástudat tartott ott másfél évtizeden át. Később több mint egy évtizedes kihívást jelentett számomra a könyvkiadás, melyet politikai okok miatt kellett otthagynom. Miután eltiltottak a politikai szerepvállalástól, a szerencsés véletlennek köszönhettem, hogy a pozsonyi Comenius Egyetem Magyar Tanszékére kerültem adjunktusként, később docensként és tanszékvezetőként Nyugdíjaztatásom után (1996) és az Irodalmi Szemle című folyóirat és a Szabad Újság című hetilap (1998) főszerkesztője lettem. És mivel az irodalom és az újságírás összenőtt az életemmel, szívesen és legjobb tudásom szerint igyekszem a munkámat végezni.
Hét évtized tapasztalatait summázva azt mondhatom, az Ady megfogalmazna „szabad készítni arasznyi jövőnket” tudatával éltem. A szolgálat erkölcsével élve sosem a saját előmenetelem volt a fontos, hanem nemzeti közösségünk segítése, szellemiségünk erősítése.
Tanulmányköteteim ezt éppúgy igazolják, mint az a tevékenység, melyet szerkesztőként, kiadóként vagy az irodalmi élet vezetőjeként kifejtettem. A népszolgálat eszméjét követtem a Fábry Zoltán-életmű megírásakor, s ez vezetett A csehszlovákiai magyar irodalom lexikona szerkesztéskor is. Nemes kötelességemnek tartottam táborba szállni a magyarság érdekeiért. Az ügyeletes hatalom többször el- és leszámolt velem, sokszor éreztem (társaimmal együtt!) a „farkasok közt védtelen” helyzetet. A legfontosabb credóm volt: emberi tisztességgel élni és a haramia erkölcsökkel nem azonosulni. Mert a kőtáblákat össze lehet törni, s az aranyborjúkat újra lehet önteni, bálványokkal azonban nem lehet élni.
A kisebbségi lét, a „kínságos mai Ma” könyörtelen parancsa ma is, hogy mindig a nyáj a fontos és nem a karám.
