Maróti Lajos

költő, író (1930. november 18–1982. július 14.)

    Izzóan hűvös intellektus volt; tekintete fölragyogott, szava megeredt, ha erkölcsi vagy bölcseleti dilemmáról, természettudományi kérdésről, irodalmi művekről és megoldásokról fejthette ki – s lehetőleg vitaszituációban – a nézeteit. Viszonylag gyakran tisztelte meg zöldfülű, a bizonyára agresszív kritikus-énemet elképzelései és tervei taglalásával. Ó, az egykori pannonhalmi diák és bencés papnövendék mintha érdeklődött volna a nemrég érettségizett piarista iránt. Különösen akkor, amikor fiatal színibírálóként a darabjairól is kifejthettem a véleményemet. A gondolat a valóság latján című írásomat – a drámáiról készített gyorsrajzot – már nem olvashatta. Ha nem tévedek, erősen dohányzott, egyik cigarettáról a másikra gyújtott, az ő füstfelhői elől azonban, szokásommal ellentétben, nem menekültem.
    Maróti rajos ígéretes, bár jobbára csak más műfajokban kiteljesedést sejtető pályakezdéssel hívta föl magára figyelmet. Verseinek kompozícióiból, esszéinek lucidusságából a literatúra csillagászai kiszámították, hogy ez az elemző elme a nagyepika felé tart; a jó szimatú dramaturgok pedig felfedezték, hogy az író konfliktusérzékenységében a drámaköltő talentuma kecsegtet jó művekkel.
    A szerző A kolostor (1968) és a Hippi-akvárium (1970) című regényeivel is egy izgatott évtizedforduló éber tanújának bizonyult. Előbbi könyvében az önéletrajzi elemeket sem mellőzve modellálta a dresszúrából diktatúrába forduló, mind elviselhetetlenebb – és a saját alapideáját is megsemmisítő – létállapotot. Epikai főművéért egyszerre részesült túlzott elismerésben és türelmetlen támadásokban – holott nem a materialista világnézet kizárólagos üdvözítő voltának hirdetéséig jutott el, s nem a hit, csupán a vakhit ellen fordult. A Hippi-akvárium a beat-életfelfogás és -életvezetés csöndesen rokonszenvező bemutatásával és óvatos elhessegetésével valójában a mozgalom szálláscsinálói közé tartozott.
    Amint megadatott neki a színpadi megszólalás lehetősége, a drámát tekintette legkedvesebb műfajának. E nemben Az utolsó utáni éjszaka a legmaradandóbb fegyverténye. 1972-es színműve az akkoriban igen kedvelt hitvitázó dráma látomásos-abszurdoid elszínezése. A cím Giordano Bruno egy nappal elhalasztott kivégzésére utal, s arra, hogy a vértanúságra kiszemelt férfi a halála előtt még megtudja: a világ végtelen kiterjedéséről szóló „eretnek” tanítás magának a pápának, VIII. Kelemennek az agyában is megfogamzott, de e nézetnek, tiarával a fején is, csak úgy tud – az egyház jövője szempontjából is sorsdöntő – érvényt szerezni, ha vagy Brunót, vagy önmagát máglyára veti. Végül okosan – és kényszerűen – Bruno mártíriuma mellett dönt. A darabban – Maróti költői és reáltudományos ihletésére is jellemzően – fölbukkan „az angyal, aki Einsteinnek neveztetik”, hogy átszólva időn és téren, ezt üzenje elődjének: „Nem az a baj veled, Giordano Bruno, hogy állítod: a világ közepe nem a zöld, a tér végtelen, a csillagok maguk is óriás napok. Nem telik bele száz-százötven év, és ezeket a felismeréseket minden valamirevaló klerikus fújni fogja. Túl azon, hogy mindezt kissé korán kezdted mondani, a te igazi bajod az, hogy valahogyan mindent másképpen mondasz… Úgy mondod, hogy abban benne van a tagadás, a lázadás, a lázítás… Tudd meg, hogy ez a másképp mondás, ez az, ami előreviszi a világot”.
    Marótit ereje teljében gyűrte le a betegség. Halálos ágyán visszatalált-e kamaszifjúsága pannonhalmi vallásosságához…? – ha igen, ha nem, a Könyörgés gyönyörűséges elmúlásversként esdekel a Teremtő színe előtt: „…hogyha jön a perc és a részeg fájdalomban / mi énné tett és tesz még – az értelem kilobban // szememben és a fény vak zavarosra vált: / könyörgök ne tagadd meg a megváltó halált // hisz aki ott hever még morfiumtól réveteg / értelme fosztott hús-csont – már úgysem én leszek”.

Tarján Tamás