Mezei József

irodalomtörténész (1930. szeptember 4–1986. április 25.)

    Babitsnak egy híres esszéje jut eszünkbe a korán elhunyt irodalomtörténészről: Az irodalom halottjai. „Az irodalom igazi halottjai az elfeledett írók, akiket nem olvasnak, akiknek »mintha hallottuk volna a nevét«, akik félbemaradtak és eltemettettek, mint egy torzó, egy csonka szobor.” Mezei József posztumusz értékelésében nem a teljesítmény torzóban maradása, hanem a befogadók és földolgozók hiánya, közönye, előítélete a legfájdalmasabb. Megírt életművének csaknem a fele kiadatlan; ami megjelent belőle, azt a szándékos feledtetésre valló csönd szigeteli el az utókortól.
    Vidékről került Budapestre, 1850-től haláláig (kisebb megszakításokkal) az ELTE oktatója volt. Főleg a XIX. század második felét tanította, de szemináriumai más korszakokat is felöleltek, szemlélete és tudása pedig a magyar és a világirodalom teljességét. A magyar regény történetét bevezetendő, az antikvitástól a barokkig végiggondolja a „profán mitológia” alakulásait; Madách műhelyét a görög mítoszok és filozófiák, a „klasszikus minták” és a „friss ismeretek” szintéziseként láttatja, de nem a távoli pólusok egyszerűsítő összekapcsolásával, hanem a kultúratörténet más hatalmas korszakainak továbbsugárzó értékeit is számon tartva. Dante, Milton, Shakespeare, Goethe, Byron: „a névsor – írja – nemcsak tiszteletadásként tűnik fel, az lesz a madáchi mű értékelésének »levezetése« is, Madách törekvései innen érkeztek el a saját összegzéséhez, nagy-tragédiájához.”
    Első nagymonográfiája, A szimbolistaélmény kialakulása (Reviczky Gyula), 1968-ban jelent meg. Akkor az európai irodalomtudomány fő irányát görcsös egzaktságigény, műcentrikusság jellemezte, s merész lázadásnak számított Mezei figyelmeztetése, hogy: „Valójában a műalkotás maga az ember, a szubjektív tapasztalat, észrevétel és sors. (…) A mű csak akkor művészet is, ha értelme, jelentése van, s ez nem lehet esetleges, felesleges jelentés, csak valami általános, lényegi.” Ezt a gondolatmenetet folytatva alakítja ki a strukturalizmus nyelvhasználatával szembenálló esszéstílusát („A fogalmon innenit csak a hasonlatok és jelzők »metaforikus« ítéleteivel lehet minősíteni.”), de tiltakozik a szubjektivizmus, az ónkényes értelmezés felelőtlensége ellen.
    A „látható” életmű tengelye, a főmű A magyar regény (1973). Nem ígér esztétikai vagy történeti rendszerezést, hanem a mindenkori tematikai vagy esztétikai újításra figyel, a kezdeményezésekre, jelentős irodalmi invenciókra; arra, ami „egyszersmind ábrázolása, »történelemkönyve« az ember belső tényegének, kibontakozásának, változásainak”. Példát ad a kicsinyes műfaji aggályoskodás elkerülésére: a regény funkcióját egyes korokban más műfajok töltik be, de a regényes szféra hozzátartozik az emberhez, benne élünk, miközben alakítjuk, változtatjuk és a hozzá tartozó világot (világokat) formába öntjük.
    Mezei jelentős kisebb tanulmányai (Thomas Mann-ról, Juhász Ferencről és másokról) nincsenek kötetbe gyűjtve. Nem jelent meg a Reviczky-könyv ikerpárja, a szimbolista magatartást értelmező, Komjáthy Jenőről szóló hatalmas monográfiája. Magyar líratörténete, amelyben Arany János koráig jut előre, ugyancsak kiadatlan. Műve legfeljebb emiatt „töredék”. Babits, Szerb Antal, Rónay György volt a példaképe műveltség, műfaj, stílus dolgában, és nem volt méltatlan hozzájuk.

Csűrös Miklós