Gyárfás Endre

Két kesernyés

I

Laikus, Kontár, Dilettáns
alapított egy szabadtárs
ulást.
No lásd!
Bolond, akinek feje fő:
mindenre van már lehető
ségünk.
S égünk!


II

Szalad a tyúk a verébhez:
    – Tojjál helyettem is, édes!
    Lásd el a piacot, míg én
    kommentárt írok (s ez szintén
    fontos) az ábécéhez!

A tragédia komédiája

    – Barátaim! A társulati ülést megnyitom. Első és legfontosabb bejelentésem: műsorra tűztük Madách halhatatlan remekét, Az ember tragédiáját.
    – Bravó! Végre!
    – Be lesz mutatva a nagy mű, igen?
    – Főrendező úr, kérem, ki tetszenek bővíteni a társulatot?
    – Sajnos erre a jelen gazdasági helyzet nem ad lehetőséget. Szeretett városunk gazdái nem tudnak több áldozatot hozni a színházért. Be kell látnunk…
    – Csak hat színészünk van. És a Tragédiában nem hat szerep, hanem…
    – Ne oktasson engem, fiam! Számolni én is tudok. Hat színész épp elég az én koncepciómnak. Ádám, Éva, Lucifer, Rafael, Gábor és Mihály főangyal.
    – De hát így legfeljebb az első három színt tudjuk előadni. Még ott is szükség lenne a Cherubra, az Angyalok karára és az Úrra.
    – Az Úrnak csak a hangja kell. Ádám majd eltorzított hangon magnóra mondja az Úr szövegét, mi meg bejátsszuk. A Cherub egymondatos szerep. Megcsinálom én magam. Az Angyalokat pedig kivezényeltetjük a laktanyából. Kulturális egyezményünk van a Sereggel.
    – Főrendező úr, kérem… Ez még mindig csak az első három szín.
    – Tévedés. Kijön belőle a tizenötödik is.
    – És a közbülsők?
    – Nézzék, kérem! A közbülső színek, ugyebár, látomások. Lucifer vetíti őket Ádám és Éva elé. Ebből indul ki főrendezői koncepcióm. Ádám és Éva csupán úgy érdemes a figyelmünkre, ha ízig-vérig mai ember. Ha ezt a tételt elfogadjuk, kézenfekvő, hogy egy tévékészülék szervesen illeszthető a produkcióba.
    – Értem már! Lucifer megajándékozza az Embert a televízióval.
    – Világos. A jövőt, a történelem nagy jeleneteit Ádám és Éva kényelmesen, fotelben ülve nézheti végig a képernyőn.
    – Óriási! Főrendező úr mégiscsak zseni. Akkor filmezünk.
    – Miért filmeznénk?
    – A tizenkét mozgalmas, látványos színt filmre kell vennünk, nem? Különben mit lát a közönség?
    – A közönség?! A közönség azt látja, hogy Ádám és Éva nézi a tévét. Lucifer is ott van, időnként lehalkítja vagy fölerősíti a hangot, élesíti a képet, megszünteti a szellemképet.
    – Kávét nem főz?
    – Forintos ötlet. Megvettem.
    – A nézőtéren ülő publikum, ha jól sejtem…
    – Jól sejti, fiam. A képernyő nem őfeléjük fordul.
    – De hát… A hangot hallják. Hangfelvételt kell készíteni. Ahhoz legalább harminchat színész kell. És vegyes kar.
    – Valóban. Ez a gond engem is gyötört. Megkínzott. Hónapokig töprengtem, mi legyen a megoldás. Végül is sikerült. Ide nézzenek!
    – Mi ez? Egy pár vezetékes fejhallgató?
    – Az. Ádám és Éva fölveszi, és végighallgatja, mi történik Egyiptomban, Athénban, Rómában, Bizáncban és a többi.
    – Bocsánat az akadékoskodásért, főrendező úr… meg tetszett parancsolni, hogy éljünk a munkahelyi demokrácia adta jogunkkal, és…
    – Igen, igen. Csak kérdezzen, kérdezzen!
    – A nézők… mármint a nézőtériek, nem a színpadiak… nem fognak unatkozni?
    – Gondoltam erre is. Mint tudják, szerződésünk van a színház tőszomszédságában a Bolond Ásvaynéhoz címzett vendéglővel. Némi díjazásért – vagyis ha a tulaj díjaz minket – árulhat előadás közben a nézőtéren… szendvicset, pogácsát, italt, kávét…
    – Meleg ételt nem?
    – Megegyezés kérdése.
    – Elég kényelmetlen a zsöllyében flekkent falatozni sült krumplival, uborkasalátával. Hát még csirkét!
    – Igaza van. A színház nem lehet a kényelmetlenség háza. Végül még emiatt maradoznak el a nézők. Én nem vagyok ellensége a „nyitott színháznak”. Ha a nézőnek úgy jobb, menjen ki az előcsarnokba! Üljön asztalhoz!
    – Kihűl az étel, mire áthozzák a vendéglőből.
    – Nincs megoldhatatlan probléma. A néző nyugodtan átsétálhat az étterembe. Nem törik le a lába.
    – Főrendező úr nem aggódik amiatt, hogy esetleg majd akadnak, akik eleve nem a nézőtérre ülnek be, hanem a vendéglőbe?
    – Ha az ilyen nézők számát eleve fel tudjuk becsülni, kevesebb jegyszedőt és ruhatárost alkalmazhatunk.
    – És ha lesz egyszer olyan előadás, melynek potenciális nézői valamennyien a Bolond Ásvaynéban kezdik, folytatják és végzik az estét?
    – Akkor a hat színészt és a műszakot létszám felettinek minősítjük és elbocsátjuk.
    – És mi lesz a színházzal?
    – Mi lenne? Színház nélkül nem lehet meg a város. Majd bérbe adjuk az Ásvaynénak. Úgy hallom, bővült a vendégköre.
    – Pacalt egyenek Thália fölszentelt deszkáin?!
    – Ha maga olyan kényes…! Kiköthetjük, hogy pacalt csak a súgólyukban szolgálhatnak fel.
    – A Bolond Ásvayné tulajdonosa fiatal korában amatőr színjátszó volt. Mi lesz, ha színielőadásokat akar rendezni a tőlünk bérelt helyiségekben?
    – Miért ne? Lelke rajta!
    – Szerződtethet profi színészeket is?
    – Ha meg tudja fizetni őket!
    – Ha netán az a képtelen ötlet jut eszébe, hogy bemutatja Az ember tragédiáját…?
    – Szíve joga…
    – Profi rendezőt is szegődtethet?
    – Ha megfizeti!
    – Főrendező úr elvállalná?
    – Én? Miért ne?
    – Akkor ugye újra meg tetszik valósítani a hatszereplős Tragédiát, tévével, fejhallgatóval…
    – Minek néznek maguk engem? Kóklernek? Ragaszkodni fogok a harminchat szereplőhöz, a vegyes karhoz, a teljes masinériához és menazsériához.
    – Nem lesz túl költséges?
    – Ha költséges, hát költséges. A színházművészetre áldozni kell.