Bratka László

Felhős

Mozaikkockák A Falu múltjából és jelenéből


Állítólag

    Állítólag különös lények szállnak meg átutazóban a faluban. Régebben azokon a helyeken jöttek fel a földből, ahol Sárkány Uros, az első földbirtokos hajdanában toporzékolni szokott volt dühében. Az utóbbi ötven évben viszont a betemetődött bombakráterekből jönnek elő (az első párttitkár is így lett). Test-ruhát öltenek, és mire a kertek felől a faluba érnek, arasz vastagon ül meg fejükön, vállukon a holdfény (mert mindig teliholdkor érkeznek), de az elillan, mint a kámfor, ahogy az első emberrel találkoznak.
    A faluba már úgy érnek be, mint aki hazajött. Aztán élnek – van, aki két napig, van, aki tíz évig –, mintha mindig is itt éltek volna. Állítólag ők okozzák a változásokat, amelyek végbemennek a faluban, és így a világban is (hiszen például mi mindent kellett ahhoz alakítani a világon, hogy maffiózóként jöjjön vissza a Börcsök Cézár Zsolt, aki úgy indult szerencsét próbálni, mint legkisebb királyfi).
    Amikor meg eltűnnek, úgy tűnnek el, hogy senki sem emlékszik rájuk, még a Babérkoszorús felhő-kertjeiben sem marad nyomuk. Levetik testruhájukat, és függőlegesen fölemelkedve távoznak az égbe fúrt Sarkcsillaglyukon át. (Ezekkel az emelkedésekkel teljesen meghülyítették a muszka radarokat, és állítólag ezért vonultak ki.)
    De kik mondják, kik mesélik, milyen értelmezési tartományhoz, milyen valósághoz képest mondhatom azt, hogy „állítólag”? Olyan ez, mintha először látott betűtípussal üvegre írt, sűrű szótárazást igénylő, idegen szöveget próbálnék elolvasni az üveg túloldaláról. Hiába na, más metafizika ez, mint az akár tizenöt évvel ezelőtti is.

Az ősnyelv

    Állítólag volt egy keleti fejedelem, aki meg akarta tudni, hogy mi az emberiség ősnyelve. Ezért bezáratott egy csecsemőt egy világtól elzárt szobába, ahol senki sem szólhatott hozzá, nem hallhatott emberi hangot, hogy a mulandó földi lét teremtette véletlen hatásoknak ki nem téve majd az eredendő nyelven szólaljon meg. De nem szólalt meg semmilyen nyelven, legfeljebb csak gőgicsélt vagy bőgött.
    Így van ez a metafizikai tartalmakkal is. Az nyilvánvaló, hogy vannak, de csak a beszéd képességét jelentik, a nyelvek mindig mások.

Origók origója

    Állítólag van egy, az origók origóját megtestesítő felhő, csak azt nem tudni, hogy éppen merre sodorja a szél.
    Mert amúgy a táguló világegyetem, a sejteket eltérítő rák-kód közt, az elektromos impulzus-vízözön formájában hömpölygő sokszázezer milliárd dollár hatása alatt álló földön nehéz biztos pontot találni.
    Csak a baj majdnem biztos, az mindenhol ott van kreatív terítésben, mint a kutyaszar, és jön a levegőből, mint a galambfos.

A pártház és a tőzsde közt

    Egy ködös decemberi napon, egy mindent megvilágító pillanatban eltűnik róluk a ruha, a hús, elillan a lelket a világgal összekötő szerep. (Az alábbiakban említtessék meg néhány, a kompromisszumnak még csak hírét sem ismerő szereplő! Van, aki az ántivilág erkölcseit állíttatná vissza az iskolával a számítógépes métely helyett, más viszont még a tyúkokat vagy haló porában a Guszti kecskét is felvinné az internetre. Van, aki még mindig a negyvenötös vagy az ötvenhatos oroszokkal viaskodik, más meg újra behívná őket, ha hozzáférne a betelefonálós rádió mikrofonjához. Van, akinek világa középpontjában a mindent hierarchikusan rendező pártház vagy pártházpótlék áll, máséban viszont a relativizmust megtestesítő tőzsde. És vannak persze a maroknyi jámborok, akire rá akarják sózni mindezt, és akik úgyszintén megátalkodottan csak a fal tövében osonnak behúzott nyakkal.)
    Ebben a mindent megvilágító pillanatban csontvázak, a mulandóság és – legalábbis amíg nem privatizálják, mint hírlik, a temetőt, és ki nem ürítik – a maradandóság szobrai népesítik be a falut.
    Memento mori! Olyan most a falu, mint egy lábra kapott szemléltetőeszköz-raktár.

Janicsár

    Amikor Börcsök Cézár Zsolt teljes jártasságot szerzett a nagyvilági imidzsben, és százszázalékos biztonsággal oda tudta csattintani bárki emberfia neve mellé azt, hogy „úr”, kikapta az örökséget – a metálturbó öltönyt, a maroktelefont –, és elindult szerencsét próbálni.
    Addig ment, mendegélt, amíg rabul ejtette a török maffia, és janicsárt nevelt belőle. Beletanult a balkáni mágiába, ráragadtak az orientális motívumok, és amikor kellő előrehaladást ért el, két szakasz nyargaló akindzsi élén, három Cherokee dzsippel visszaküldték a faluba, hogy hirdesse meg és szedje be a tízszázalékos védelmi harácsot.
    Hanem a betelefonálós helyi kereskedelmi rádió, csodák csodájára, olyan testvéri egységbe forrasztotta a falut, mint még soha semmi. (Talán csak a három humán értelmiségi – a volt könyvtároskisasszony, a volt kultúrházigazgató és a volt kultúrházi mindenes – húzta a száját, de hát ők addig alkottak hárman négy egymással marakodó pártot, amíg kiszalámizták magukat a véleményformálók közül.)
    Így aztán, amikor a két domb közt feltűnt a faluvégi kanyarban a három dzsip, a fogadásukra felkerepeltek a helyi olajosok, őrző-védők kezében az Uzik, Skorpiók, Kalasnyikovok, vállról indították rájuk az első párttitkár ellen bekészletezett vasvellákat, előkerült a tűzoltószertárból az annak idején egy rekesz pálinkáért szerzett („Enni nem kér!”) muszka rakétaüteg, de még a roskatag öregek is ott rázták a sétabotjukat.
    Ilyen fokú ellenérzések tapasztaltán úgy vált ionizált fémgőzzé a három dzsip, hogy a törökökből hírmondó sem maradt.