Szendyné Pőrdy Mária

Embernek született

In memoriam Túrós Gyuri

    A háború vihara mint tollpelyhet fújta át a határon a csontig soványodott, apró gyereket.
    Ki tudja, mióta bolyongott a határzónában, míg magyar földre ért. Egy nyitott kapun át éppen Túrós Maris portájára.
    A nyakában átlyukasztott dinár lógott. Abból gondolták, hogy odaátról való. Mert beszélni nem tudott. Néha kiszakadt belőle széles vigyor kíséretében egy hosszú, mély hőőő…
    Ennyi volt a tudománya – s maradt életén át.
    Járása csetlő lábú csikóé. Óriási fekete szeme üres kút mélysége.
    Maris széthúzta az állkapcsát, ahogy megboldogult lókupec urától látta. Tíz év körülinek taksálta.
    – Le vagy te nagyon maradva, gyerek. Ne búsulj – mondta –, van időd utolérni a többit.
    Ezzel el is döntötte, hogy megtartja magának.
    – Hőőő… – vigyorodott el az istenadta, és Maris úgy vélte: ő is beleegyezett.
    Ha kérdezték, honnan a gyerek, azt mondta: lebombázott lelencből hozta a húga, de a papírjai odavesztek.
    Beírták az anyakönyvbe. Így született Túrós Gyuri.

    Gyuri világa a fekete léckerítéssel körülvett parasztház volt.
    Maris, a nagy darab, erős, Bánátból származó asszony maga fejte a teheneit, a kecskéit, a juhait. A tejet maga ojtotta, főzte, szűrte, szárította túróvá, sajttá; köpülte írós vajjá.
    Gyuri a tejfölt szerette a legjobban. Mindig belenyalakodott a csuprokba. Maris, ha tetten érte, ostorral a lába szárára csapott. Nem erősen, csak úgy, hogy csípjen. Őt is így tanították a rendre, ő is így tartotta rendjén valónak.
    Gyuri beguggolt a sarokba, fejét a falnak nyomta, és úgy szűkölt-vonított, mint egy megvert kutya. Mikor belefáradt, kiszaladt az udvarba, és körbeforogva hőőő-zött.
    Maris bocsánatkérésnek vélte, felkapta, dédelgette, tutujgatta, összevissza csókolgatta.
    Gyuri, az ostorcsípésekkel irányítva, lassan megtanulta, mit szabad és mit nem.
    A maguk szabta mederben folyt az életük.

    Míg kicsi volt, Maris húzta a kézikocsit a piacra. Ő a kocsi hátulján ült, és vigyázta a portékát.
    Húszéves korára elérte a százhatvan centimétert, erős fiatalemberré fejlődött. Maris átadta neki a rudat.
    Kékfestőanyagból varrt nyakba akasztható kötényt, fekete klottból könyökvédőt, és vásárolt egy szalmakalapot.
    Kistafírozva indította első útjára.
    – Hőőő… – kiabálta a világba, és szaporán ügetett a kocsival. Isteni csoda, hogy nem hagyta el útközben a rakományt.
    A kofák visítottak a nevetéstől. Forgatták, fogdosták, a köténye alját emelgették. Ő meg egyvégtében vigyorgott. Az emberek gyarlósága, hitványsága nem ért el a tudatáig.

    A piac lett az élete. Derűs volt és megelégedett, úgy érezte, szeretik és közéjük tartozik…

    Cserélődtek a szalmakalapok, a kötények és a könyökvédők, kopott a haj, mákosodott a borosta, mélyült a kiáltás. Csak a vigyora maradt a régi.
    Ötven évet élt boldog együgyűségben.