Sebeők János

Logika, hit, elvonatkoztatás

Túl az irracionálén, innét az intuíción

Hosszú ideig töprengtem, érdemes-e egyáltalán megtartanom ezt az előadást, hisz a múltkori kerekasztal-paródia alkalmával Paulinyi Tamás személyében kiváló dublőzöm támadt. Mondhatnók, digitális klónom. Írja csak mostantól kezdve ő az enciklopédiát, adjon elő Önöknek ő, én pedig megyek nyaralni a Karári-szigetekre. Persze az sincs kizárva, hogy én vagyok Paulinyi Tamás… és ez itt, kérném szépen, egy új parapszichológiai jelenség, melyet Paulinyi–Sebeők konverziós effekt címszó alatt fog nyilvántartani majd a szakirodalom. (2000. február 13-án, a Szintézis Szabadegyetemen elhangzott előadás esszészerű foglalata)

    Feloldódtak, ugye? Ez egy pedagógiai módszer. Állítólag humorral enyhítve a gondolkodás kevésbé fáj. A humor, akár az érzéstelenítő, csökkenti a gondolkodás fájdalmait. Igaz, nem mindig. Nálam például ez a módszer nem vált be. Pedig matematikatanárom, anno dacumal, korszerű pedagógus lévén, próbálkozott vele. „Képzelj magad elé két bohócot” – mondta. Jó, eddig tetszik. „Az egyik bohóc egy perc alatt tizenhárom pofont ad a másiknak, a másik ugyanez idő alatt ötször rúgja fenékbe az egyiket. Egy fenékberúgásra fajlagosan akkor hány pofon jut?” Innét kezdve már korántsem volt annyira humoros nekem a dolog, pedig hát úgy lett felkonferálva. Lehet, hogy önök is ekképp fognak járni. Azon kapják magukat, hogy hoppá, de hisz itt gondolkodnak!
    Előadásom címében öt kulcsszó szerepel, a következők: irracionalitás, intuíció, logika, hit, elvonatkoztatás. Eme öt fogalom akár a tudat öt alkotóelemeként, öt kritériumaként is fölfogható, hisz ötük nélkül nincs emberi tudat. A gondolkodó elme, ha rendelkezik a fentebbi tulajdonságokkal, akkor már tudatgyanús. Megjelenik benne a tudat. Kezdi áthatni a tudat. Most abba a vitába, hogy az agy termeli, teremti-e a tudatot, vagy annak csupán passzív edénye, afféle receptora, avagy a megoldás a kettő között áll (illetve bukik), nem kívánok belemenni, hisz az agy: sokismeretlenes egyenlet. Ha egyáltalán egyenlet. Maradok inkább a magam elé kitűzött szavaknál: irracionalitás, intuíció, logika, hit, elvonatkoztatás. Hadd kezdjem a végén.
    Elvonatkoztatás. Absztrakt. Elvont. Bizony nem a legszimpatikusabb szavak. Eléggé elvont a fickó. Engem mint posztmodern avagy avantgárd írót – igaz, egyiknek sem tartom magam – gyakorta támadtak azzal, hogy túl elvont, túl absztrakt vagyok. Nem elég életszerű. Ajánlották: menjek az életbe. Legyek életszerűbb. Ha 1950-ben ajánlják: menjen, Sebeők elvtárs az életbe, mert túl elvontan ír, akkor valószínűleg a nagybetűs életet Recsknek hívták volna. Ma már az élet kevésbé rázós ügy, ki-ki ír, amint kedve tartja, de én a magam részéről ebben az életben nemigen hiszek. Az élet itt tudniillik a vidéket és a kocsmát jelenti. Menj az életbe: nézd meg, miképpen élnek a parasztemberek, vagy vegyülj a züllöttek közé, és idd halálra magad. Esetleg nőzz. Pia, nők, szegényparaszti lét – ez volna az élet? A városi emberek nem élnek? A professzorok nem élnek? Szent-Györgyi Albert tán nem élt? Végül is ez a szemléletmód arra utal, hogy merítsük véleményünket a tapasztalatból. Szó se róla, ha nincs mit elvonnunk, akkor elvonatkoztatás sincs. Álomvilágunk, fantáziánk alapanyag nélkül nem tudna építkezni, mindazonáltal az állati és emberi elme közti alapvető különbség épp az elvonatkoztatás terén mutatkozik meg. Az állat lételeme a mindenkori jelen, az ember lételeme viszont a múlt-jelen-jövő. Egy állat is emlékezik a múltra, de azt önakaratából mozgósítani már képtelen. Vagy a helyzet, vagy a spontán álomtevékenység juttatja eszébe. Nincs önálló memóriagazdálkodása. Az ember a nyelv segítségével viszont már időtlen idők óta szabadon szörfözik a téridő sehonnai hálóján. Senki sem gondolja át, hogy mindaz, ami nem itt és nem most van, az puszta fikció. Egy fizikus mondta: a holnap: hipotézis. Ahová hazamegyünk, otthonunk, például most csak a fejünkben létezik, s ha míg mi itt bölcselkedünk, leégett, akkor nincs, mindazonáltal feltételezzük, hogy létezik. Nappal az éjszakára gondolni, éjszaka a nappalra gondolni magas fokú elvonatkoztatás. Paulinyi Tamás szerint a pszi, bár gyöngén, de mindenütt, minden életpillanatban jelenvaló. Ugyanígy az elvonatkoztatás is életünk nem tudatosult, bár állandóan jelenvaló alapja. Elvonatkoztatás nélkül halottainkra többé nem tudnánk mint emberre gondolni. Nem íródhatnának történelmi regények, történelmi filmek. A szimbólumok, mint például a nemzeti zászló élményszerű feldolgozásához, úgymond értéséhez is nélkülözhetetlen az elvonatkoztatás, hogy most a mammoni gazdaság eredendő elvonatkoztatásairól s a modern virtuális gazdaság elvontságáról, a pszichének való mind fokozottabb kiszolgáltatottságáról ne is beszéljek, hisz ez külön téma volna. Inkább következzék egy újabb szó: a hit.
    A hit. Hiszem, ha látom, mondjuk olykor. Hitetlen Tamásé e szólás szerzői joga, ő csak látva hitte Krisztust, ám az evangéliumok szerint ez nem jó fajta hit, az igazi hit látatlanul hisz, bizonyítékok nélkül. Ontológiai szempontból a dolog rendkívül jelentős, hisz ha a hit egy hiányzó ismeret vagy tulajdonság pótszere, akkor ismeretelméletileg „tudásból” van, hiányzó tudás, ha viszont a hívő eleve nem láthatja, nem szabad megpillantania azt, amiben hisz, akkor a hit minőségileg is más, mint a tudás. Az alaphelyzet a morálteológia alaphelyzetére emlékeztet: vajon a rossz a jó hiánya-e vagy önálló erő? Nos, meggyőződésem szerint a hit minőségileg más tudatelem, mint a tudás, hitetlen Tamás hitetlenkedése nem véletlenül negatív üzenetű az evangélista szerint. Mély ívű fejtegetés helyett sokkalta egyszerűbb és közérthetőbb lesz, ha egy mindennapi példázattal illusztrálom. Képzeljük el: Jenő hazajön, és Lujza, a felesége kérdőre vonja: „Mondd, hol voltál, Jenő?” „Moziban” – válaszolja Jenő. „És mi ment?” Itt már érezhetőleg meg is billent a kapcsolat. A bizonyíték iránti igénybe – hát még ha a jegyet is elkéri – belepusztul valami, s ez a valami nem látható, mert ez a valami a két ember tiszta szerelme, mondhatnók: a kapcsolat a két ember között. Ha bizonyíték kell, már nincs bizalom. A bizalmi tőke és a bizonyíték közt konjugált változói viszony áll fönn, akár a kvantummechanikában a hely és az impulzus között. Ha Lujza látatlanban hisz Jenőnek, a bizalom makulátlan. Minél több és részletesebb bizonyítékot kíván viszont, a bizalom annál kisebb. Na mármost Isten és az ember közt az evangéliumok s a belőle sarjadzó teológia szerint szeretetkapcsolat áll fenn, tehát bizalmi jellegű, személyes kapcsolat. Ha e kapcsolat a fenti módon működik, akkor minél bőszebben és elkeseredettebben követeljük Istentől saját létének bizonyítékait, annál inkább ellehetetlenül Isten és ember között a kapcsolat, annál kisebb lesz a bizalmi tőkénk Istennél. Ha Isten a szeretet által ismert, akkor meglehet, fizikai akadályokba ütközik természettudományos igényű megismerése. Meglehet, hogy a definitív istenhiány a kaotikus és kvantummechanikai zavarokhoz hasonlóan egy, a Kozmosz mélyébe eredendően bekódolt zavar, melynek valódi természetét még nem értjük, de tapasztaljuk. Ezért aztán úgy tűnik, nem lesz verseny a MATÁV és a Westel között, hogy melyiküknél is olcsóbb az Istenhez vezető közvetlen vonal…
    Intuíció. Ennyit a hitről. És most következzék az emberi szellem újabb sztárja, jelesül: az intuíció. Határozott sejtésnek, avagy megérzésnek lehetne magyarítani. Itt, ebben a körben sokszor felmerültek parapszichológiai jellegű intuíciók, meghalt valaki, történni fog valami velem. A jósok valódi munkaeszköze nyilván nem a kristálygömb vagy a tarot, hanem az intuíció. Az intuíció előítéletmentes, afféle független szakértő – boszorkányok és természettudósok egyként foglalkoztatják. A leggyakrabban ismertetett példa a benzolgyűrű intuitív megálmodása, de sokak szerint a nagy természettudományos felismerések lélektanilag mind az emeletek irányából az alap felé épülve születtek meg, vagyis előbb jött az intució, majd utóbb, kvázi alibi jelleggel épült a már kész intuíció alá az amúgy logikus épület. A tankönyvekben az intuíció által megadott felismerés következmény, de pszichikailag a felismerőnek épp az volt az ok, s az okok hadrendbe állítása az állítólagos következményből következett. Mindez utal az intuíció akauzális természetére. Valójában az intuíció az ismerethez vezető kegyelmi út. Mondják, a matematikához nincs királyi út, ám az ismeretek széles köréhez bizony vezet kegyelmi út, s ez a kegyelmi út az intuíció. Vegyük észre azonban, hogy az intuíció tárgya mindig valamiféle konkrét felismerés. A hit például a látszat ellenére nem intuíció, hisz tárgya vitathatatlanul nem igazolható be. Vagyis a hitt soha nem tehető tudottá. Az intuíció általi sejtések viszont bebizonyíthatók. A bizonyíték nélküli intuíció csak sejtés. Az intuíció a megismerés amúgy evolutív folyamatában a „hiányzó láncszem”, de nevezhetném a már említett kegyelmen túl a tudás katalizátorának, titokzatos gyorsítójának is. Nélküle az ember nem lehet kreatív, teremtő lény.
    Irracionalitás. Beszéltem már elvonatkoztatásról, hitről és intuícióról, következzék hát az irracionalitás. Az irracionalitásban közvetve mindhárom elem megjelenik. Irracionális dolog, hogy egy lópatkó szerencsét hoz. Ahhoz, hogy a dolog babonaként működjék, először is el kell vonatkoztatni a lópatkó közvetlen funkciójától, másodszor intuitíve össze kell kapcsolni a szerencse és a patkó fogalmát, harmadszor pedig hinni kell abban, hogy e kapcsolat igaz, vagyis abban, hogy a patkó szerencsét hoz, ámbátor Bohr, amikor megkérdezték tőle, hogy miként lóghat kertkapuja fölött egy lópatkó, csak nem babonás a fizikus úr, akkor így válaszolt: a babona szerint akkor is hat, ha nem hisz az ember benne. Most, amikor a kereszténység és a New Age közt egyre több az áteresz, a „közlekedőedény”, sokan úgy gondolják, hogy az irracionális szemléletmód és a tiszta hit könnyen összeegyeztethető. Valójában ez nincs így. A ráció világa, a materializmus, illetve az ortodox, szkeptikus természettudomány gyakorta épp a keresztény egyházakkal karöltve lép föl az áltudomány és az irracionális szemléletmód ellen. Sorsközösségük oka az, hogy ontikusan mindkettő kiszolgáltatottnak tételezi az emberi létet: a kereszténység szerint az emberi lét a kegyelemnek van kiszolgáltatva, a kálvinisták szerint például olyannyira, hogy még saját üdvösségünk esélyébe sem szólhatunk bele, míg a materialisták szerint az anyag objektív törvényeinek. Az irracionális, avagy okkult, mágikus szemléletmód szerint viszont igenis beleszólhatunk sorsunkba, de ehhez a világi és kegyelmi szabályoktól egyként különböző praktikák ismerete szükséges. A vudu, a sámánisztika, részint a jóga, mind azt sugallja, hogy te ülsz a volánnál, igaz, talán nem tudsz vezetni, esetleg nem működik a fék, de némi szerencsével kormányozhatsz. A hit szerint viszont csak utasok lehetünk, és feladatunk: bízni a sofőr tehetségében. Életünk a kegyelem működésén múlik. Ezzel komplementer feltételezés, hogy kompetenciánk csak a józan ész határain belülre terjed, cselekvéseink korlátozottak, aki gyógyíthatatlan, az meg is fog halni, s aki sánta, az sánta marad. Vagy következzék: a csoda.
    Logika. A logika felé talán a csoda a legrövidebb út. Hisz mind az elvonatkoztatás, mind a hit, mind az intuíció, mind az irracionalitás sántítana logika nélkül. Ahogy elvonatkoztatás az alapja minden vélt reáliának, ugyanígy logika vegyül a legabszurdabb és legszellemibb dolgok közé is. A logika és a hit talán legnagyobb nászkísérlete a skolasztika, de a logika nemcsak ott tetten érhető. Érdekes egyébként, hogy a logikában azonos hangsúllyal van jelen a tapasztalat és az absztrakció. A geometria a tapasztalás szülötte, a matematika viszont már legelemibb lépéseiben is a tárgyi valóságtól való nagy fokú elvonatkoztatást követel meg. Logika nélkül a természetfölöttire vonatkozó állításaink értelmezhetetlenné válnának. Ezért mondtam, hogy a logika felé a legkönnyebb út a csodán keresztül vezet. Ha az ószövetség prófétái azt hitték volna, hogy egy csipkebokorból bármikor fakadhat víz, ha az újszövetség evangélistái azt hitték volna, hogy a halottak feltámadása rendjén való, akkor nem tüntették volna föl csodának a csipkebokor és Lázár történetét. Ha a jós nem tudna disztingválni a jelen és a jövő között, akkor nem lengené körül titok. Ha a művész nem tudná, hogy intuíció okán lett jó a vers, újságíró volna, és nem költő. Az tehát, hogy egyikük sem normális, valójában nagyfokú valóságismeretről tanúskodik.