Mohás Lívia

Vázlat az álomlátások műhelyéből

Hieronymus Bosch és Avilai Szent Teréz elragadtatásai

Amikor a Szentkuthy Miklós Alapítvány kerekasztalához szólított Tompa Mária, azt is közölte, mit szeretne tőlem hallani. Megadta a témát is: Szimbiózis és Bosch. A cím egyszerűen zseniális. Ellenállhatatlan. A hangzása elsöprő ezekkel a susogó sss- sz- zz betűkkel – még inkább a mögötte meghúzódó jelentések és az asszociálási mezők lehetőségei. Ennek érdemben eleget tenni e percben képtelen lennék, ehhez esztendők munkája kellene, ami még előttem van. De ha öt-tíz év múltán a Szentkuthy-kerekasztal ismét együtt lesz, és miért ne lenne, akkor majd többet mutathatok. Most, bocsássák meg, hogy erről a szenzációs témáról csupán valamiféle vázlatos gondolatpróbálkozást adok elő. Az asszociációs mezők lehetőségeinek három hívószavát veszem: a Szimbiózist, a Hajót és a Bolondot. (Előadás a Petőfi Sándor Irodalmi Múzeumban a Szentkuthy Miklós Alapítvány rendezésében 1997. december 8-án megtartott – A bolondok hajója című – kerekasztal-beszélgetésen.)

    A szimbiózis életközösség, két vagy több különböző szervezet együttélése. De az igazi szimbiózis csak az, amikor az együttélésből minden beletartozó gazdagodik, valamilyen formában hasznot húz, mondjuk egymás fogyatékosságát kölcsönösen kiegyenlítik. Ha csupán az egyikük gazdagodik, de a másik vagy a többi ettől nem károsodik, ez már nem igazi szimbiózis, ezt úgy nevezik: szinoikia. Amikor az egyiknek hasznos az együttélés, de a másik ettől károsodik, ez – a parazitaság. A biológusok nyilvántartják a növények és állatok igazi és nem igazi szimbiózisát és élősködő közösségeit, algák, gombák, remeterákok, egyéb állatok és növények seregét osztályozzák. Az állatvilágban a szimbiózis olykor csak a testfelszínt érinti (ahogyan a bálnák bőrén él bizonyos rákfajta). Máskor a szimbiózis nyitott testüregben valósul meg, vagy közös vázban laknak együtt, például üres csigaházban. Olykor egymás védelmében, bizonyos kishalak például a medúza csalánszerveinek védelmét élvezik. Említik a vándorlást célzó szimbiózisokat, amikor egyik lény szívókorongokkal rátapad a másikra és viteti magát, így utazik kilométereket.
    Bosch rajzai a Gyönyörök kertjében elképesztő gazdagsággal mutatnak szimbiózisokat, kinagyítva, érzelmekkel színezve, hol ijesztőek, hol humorosak, sokszor realisztikusan nézve képtelenségek. Ám ha szimbólumok alapján értelmezzük ezeket, akkor talán nem is képtelenségek. Megejtő hatást épp azért gyakorolnak ránk, mert tudatunk peremén észleljük, többről van itt szó, mint csupán extrém rajzokról. Például nem csupán egy piros gömbről, amelyben benne lakik a férfi. Mintha vágyakozva bámulna kifelé. Egy növény is él vele a gömbben, burjánzik, növekszik, a gömblakás fala már megrepedt, annyira igyekszik kifelé a növény. (Vagy a férfi?) Miközben egy kis, átlátszó falú folyosón befelé közelít – meglehet – a jövőbeli együttélés harmadik figurája: egy egér. Az ember, az állat és a növény szimbiózisa, mondhatnánk, és ez eddig rendben van. De azt is képzelhetjük, hogy jelképesen itt valamiféle szerelmi háromszög kialakulásának mozzanatát látjuk. Még együtt vannak hárman. De az egyik már kifelé, a másik befelé halad.
    Ugyancsak az ember–állat–növény hármas szimbiózisára példa: két meztelen férfiláb fölfelé mered, akár egy óriási V betű, két kéz szemérmesen eltakarja a nemi szervet. A lábak között, ahogyan a fészek szokott elhelyezkedni a V alakú ágak villájában, ismét egy piros gömb. Benne és mellette madarak, stilizált virág hajt ki belőle, és egy hosszú krisztustövis átszúrja a piros gömböt. Ez a szimbiózis értelmezhető úgy is, hogy a teljesség jelképe a gömb, méghozzá az öröm és a vér színével festve, mintha a teljesség a férfi számára a két láb között lenne. Ezt értelmezhetjük ironikus felhanggal, de tragikussal is. Sok férfi gondolkodásában „a férfiasság”, „a férfinak lenni” azt jelenti, hogy kellő erővel és gyakorisággal működik-e a nemzés szerve, vagy sem. Mintha ez határozná meg férfiúi méltóságát, büszkeségét, önbecsülését. És ha a nemzés ereje csökken, akkor tragikus lelkiállapotba kerül, azt hívén, most már oda a férfiúi méltóság. Ez roppan nevetséges – kívülről nézve. Mert azt jelzi a kívülállónak, hogy az illető ezzel a szervvel teljesen azonosítja önmagát. De az ilyen férfi szomorú kudarcot él át, a gömb ott a két láb között tövissel van átszúrva. Mindez szenvedéssel jár.
    A tövis neve: krisztustövis. Így már más asszociáció felé terel a piros gömb, vallási reminiszcenciát jelez.
    Az állat és ember szimbiózisának se szeri, se száma a Gyönyörök kertjében: óriási rigók és óriási récék hátán férfiak ábrándoznak, üldögélnek, társalkodnak, lovagolnak. A madár az égi világhoz tartozik, elsősorban lélekszimbólum, égi üzenetek hordozója, a repülés és révülés segítője. A sámánok ezért viselik a madarak képét ruhájukon. A keresztény tanításban az isteni hívásnak engedő lelkek jelképe a madár. Máshol a madarak piros gyümölcsökkel táplálják a férfiakat. Áhítatot sugall ez, amennyi a merész testiséget ábrázoló rajz, legalább annyi (szimbolikusan) a lélek fontosságát kifejező kép a szimbiózisokban. Vannak itt természetesen ember–ember szimbiózisok, emberpárok és csoportok közösen nagy, kagylószerű lakásokban, gyakran ruhátlanul, vízben lubickolva vagy a szárazföldön mozogva.
    Az ember–állat együttesek a rajzokon értelmezhetők másféle látószögből is, úgy, hogy az ember lelkében és jellemében állati motívumok vannak. Szimbiózisban vagyunk saját állati felünkkel. Ami azonnal felfogható, az a jelenség szintje: tehát a patkányok, egerek, rovarok, furcsa karmok, rovátkás szárnyak és patás figurák, de a jelenség szintje mögött Bosch számára észlelhető egyes emberek patkányszerű, ragadozószerű, rovarszerű jelleme. Mintha csupán állati múltunk és jelenünk kivetülései lennének ezek az emberrel szimbiózisban lévő állatok. A megkísértett szentek esetében ez az értelmezés kézenfekvőnek látszik. Őket a szörnyállatok cibálják, húzzák, kínozzák: bűnözési vágyaik elfojtott projekciói. Szegény szent önmagából vetíti ki a szörnyeket. Erre az ildomos keresztény azt mondja: a szentet kísérti a gonosz lélek. De kísérti ám! Az, ami benne, önmagában van, amit fél észrevenni, és „kívülre helyezi”. Együttélésünk a bűnnel és együttélésünk saját állati motívumainkkal tény. A bennünk élő szörnyeket szeretnénk elnyomni, el is nyomjuk alaposan, miközben rettentően kíváncsiak vagyunk saját szörnyeink arcára. Ez lehet az egyik titka a szörnyfilmek sikerének: a farkasemberek, a rovarszerű emberi lények, a vérszívók, akik ott nyüzsögnek a filmvásznakon, bennünk lakoznak. De ide sorolható a Moncsicsik, ET-k és más kedves szörnyek sikere is. A bennünk lakó állat korántsem mindig ellenszenves. Mint ahogyan Bosch rajzain sem az, némelyik cinke, réce kifejezetten kedves.
    Az utolsó ítéletről különös víziókat, a Sátán hatalmába került emberek gyötrelmeit mutatja, olykor kifacsart, perverz furcsaságokat is. Van olyan felfogás, mely szerint Bosch bűnösen kéjeleg az eltévelyedések kieszelésében, és ezzel megcsúfolja az aszketizmus híveit. Más felfogás szerint őszinte keresztényi szándék vezette, amikor elrettentésül bemutatta a bűnök és büntetések rondaságait. Azt hiszem, mindkettőre, sőt az összetettségre kellene itt szavaznunk, mint minden valamirevaló művészi produktum, az övé is többszörösen összetett, és az ellentmondások feszültségében létezik, itt is többféle belső mozgás együttes jelenléte észlelhető. A keresztényi morál és tisztaság igénye ezzel együtt egy hatalmasan kreatív ember csodálatos szublimálási folyamata. Az a szinte hősi munka, ahogyan saját tudata mélyéből felszínre hozza – talán a kollektív tudattalanból oda beáramló extremitásokat, a lenyűgöző fantazmagóriákat, az ijesztően ronda, olykor félelmetes, máskor nevettető vagy egyenesen röhögtető helyzeteket. Nem lehet eldönteni, vajon Bosch mennyire volt tudatában annak, hogy gúnyos, szarkasztikus rajzait nézve időnként kétségünk támad: valóban annyira rossz elkövetni azt, amit a kor szigora halálos bűnnek és bujaságnak tételez? Vagy nagyon is élvezetes dolog? Gondoljunk arra az óriási átlátszó buborékra a Gyönyörök kertjéből, melyben a ruhátlan párocska láthatóan pompásan érzi magát. Vagy a Bolondok hajójában mulatozó társaságra. Ez egyház felkent emberei, szerzetesek dévajkodnak itt, nem rokonszenvesek, de nem is szomorúak. A lényeg az, hogy a testellenes keresztény értékrend fölött tényleg mintha kajánul vigyorogna Bosch. De legalábbis kétkedik az aszketizmus nagyszerűségében.
    Még tágabb optikával is lehet értelmezni Bosch életközösségeit, a szimbiózis gondolata az univerzumra is kivetíthető. Megjelenik művészetében a keresztény mítosz együttese: az ég, az istenség, a teremtés, a föld és a büntetés helye, az alvilág. Egymásrautaltság és egymásba kapcsoltság van ebben a mítoszban és Bosch ábrázolásában. Megfesti a világmindenség közös hálószerkezetét, amelyben élünk, és az egyik szférában elkövetett jó vagy bűn a másik szférában is hatni fog. Azt mondja, lehet, hogy odaát szép tavak körül lovagolunk szarvasok hátán, de ha nem vigyázunk akkor a sátán vasvillája vár.
    Bosch idejében a „jó halál” gondolata erősen benne volt a kor mindennapi kultúrájában. Tudták, merték megjeleníteni a halált misztériumjátékban, táncban, rendre elővették a halálfélelmet, kezelték a halálproblematikát, szoktatták magukat hozzá, és a túlvilági léttel vigaszt nyújtottak. Az emberek tudatában élet és halál igazi szimbiózisban jelent meg, mert egyik is, másik is gazdagodott ebben az együttesben. Az élet sokat nyer a halál tudomásulvételéből: először is ez hajlamosít arra, hogy az életet távlatban szemléljük, a maga mulandóságában, a távlatos szemlélettel az élet nyavalyáit könnyebb viselni. Ugyanakkor az itt és most jó dolgainak sajátságos ízt ad, mondhatni „bukét”, ha borzongatót is. A személyes halál tudatát jól feldolgozni azt jelenti, hogy az elkerülhetetlennel szembesülés és annak elfogadása kipárol az emberből valami többletet. Lelki vagy más értelemben. Ez kínos küzdelem, Boschnak sikerült ezt a többletet alkotásban lepárolni, miközben a haláltudat és halálfélelem ott van a rajzai mögött. Talán ez is egyik oka annak, hogy képei olyan megragadóak.
    A középkori ember tudatában az élet–halál szimbiózis másik nyeresége lehetett az, hogy a pokol tüzétől rettegve, a kénköves kárhozatra gondolva igyekezett visszafogni vaskos indulatait, gyilkolási hajlandóságát, mértéktelenségeit a zabálásokban és a szeretkezésekben. Talán keservesen, de mégis finomodott, csiszolódott ettől a morális tartása.
    Az egyéni halál pedig azt nyerte, hogy az áthajózás amoda békés és jó élmény lehetett.
    A mi korunk a mindennapi kultúrában elhazudja a személyes halált. Neveletlenség említeni is. Hazudunk a betegnek és önmagunknak. A sehogyan sem kezelt, csak elfojtott halálszorongásokból eszement sok másféle – látszólag ismeretlen eredetű – szorongás fakad. Mintha kollektív tudattalanunkban a rettegés azért növekedne oly nagy mértékben, mert a legkézenfekvőbb valósággal, a saját halállal – annak elfogadásával – nem merünk barátkozni. Lényünk állati oldalának letagadása mellett ez lehet a másik oka a szörnyfilmek sikerének: a saját halál feletti rémület és ennek elfojtása ventilálódik ilyenkor. A filmeken az anyaföld alól előburjánzó torz kreatúrák nem mások, mint a modern ember halálprojekciói.
    A következő hívószó a Hajó. Az átlépés eszköze. Szárazföldről a vízre, azaz másféle létformába. Vagy átlépés másféle tudatállapotba. A mítoszokban többek között az élet és halál közötti létformaváltások járműve, a holtak lelkét szállító bárka és Kháron ladikja. Csónakba temetkeztek a régi szláv népek, a viking vezérek holttestét hajón hamvasztották el, Ozirisz testét Széth koporsóba zárva vízre teszi. Máskor lehet mitikus utazások eszköze, ahogyan Odüsszeusznál. A keresztény vallás szerint más lélekállapotba kerül az ember, ha bűnössé válik, esetleg elveszti hitét, éppígy nagy váltás következik be, ha a bűnös megtér vagy a hitetlen megvilágosodik, és elárasztja a kegyelem. A templomhajó szimbolikusan erre utal, a templom hajójában meghúzódó ember a bűn tengeréből megmenekülhet. Pszichológiai értelemben pszichés állapotváltás, változás az – többek között –, ha ránk köszönt a neurózis, vagy amikor kikászálódunk belőle. A gyógyulás állapotát gyakran vezetik be olyan álmok, melyekben hajó vagy más vízi járművek jelennek meg. Magam nők álmaiban találkoztam ezzel a jelenséggel, férfiak álmát nem elemeztem, lehet, hogy ott is előfordul.
    A páciens 55 éves nő, nyugdíjazása várható, a férje épp ekkor hagyja el. Panaszai: félelem a magánytól, lelki fájdalmak, az élet értelmének elvesztése, elesettség, depresszív hangulatok, pszichoszomatikus gyomorpanaszok. A megnyugvás és belső egyensúly állapotát a következő álma vezeti be: Hatalmas és erős fehér hajón van, néha fölötte lebeg egyedül, olykor úgy érzi, ő maga ez a hajó. A Margitszigettől indul, álmában pontosan észleli, merre kanyarog a Duna, és azt is tudja, hogy ezen a folyón végig tud haladni, le egészen a tengerig. A hajóval mint a másféle pszichés állapotba átlépés eszközével azonosul, ez a hajó egyben ő maga. Erős, nagy, tiszta. Az álmodó olykor fölötte van (mintegy a saját gondjai fölé tud emelkedni), és úgy érzi, végig tud menni a saját útján. A nyomasztó veszteség érzéséből áthajózik a derűs önbizalom állapotába.
    A másik nő amerikai, általánosan kínzó szorongás jellemzi. Visszatérő álmaiban folyton nácik elől menekül. A javulást és megnyugvást a következő álma vezeti be: tengerpart, a vízből náci tankok jönnek kifelé, siklanak, mintha hajók lennének, ő rémülten menekül, de az útját homokdűnék zárják el, térdre zuhan, karját megadóan széttárja. Ekkor érnek mellé a hajók és tankok. Azt látja, ezek nem nácik, hanem azok az amerikai katonák, akik felszabadították Olaszországot, bevonultak oda a második világháború végén. A térdelés, a széttárt kar, az önátadás póza szimbolizálja az azonosulást a saját feminin központtal, ez ad lehetőséget arra, hogy a legmélyebb rétegből a saját maszkulin energiák képesek legyenek fölemelkedni és érvényre jutni. Ez a koncepció – a jungi – ugyanis azt vallja, hogy a saját feminin és maszkulin energiák együttes munkája kell ahhoz, hogy az egyén rendben legyen önmagával. Az álmodó állapot változását fejezik ki a tengerből kijövő hajók, tankok, mintha a szorongás állapotából átvinnék a megbátorodásba.
    A hajók nőneműek. Talán a hajóálmok szimbolikusan a női identitást jelenítik meg, talán a női identitás kap erőre amikor a gyógyulás megkezdődik.
    Bosch Bolondok hajója című képének főtengelyében van az árboc, ennek tetején nem vitorla feszül, hanem falomb, a lomb alá jókora sült csirke van felkötve. Éppen kúszik valaki felfelé érte egy késsel. Mintha májusfa lenne, nem árboc, amire palackot s egyebet felfüggesztenek, és nagy virtus azokat leszedni. A színek szomorúak, de a társaság vidám, a két főalak két szerzetes, az egyik férfi, a másik nő, muzsikálnak, szemeznek, szájukkal játékosan egy felfüggesztett kalácsba próbálnak beleharapni. A kort meghatározó eszme – és az egyház emberei. A mi korunkban a pénz és a hatalom a meghatározók. A pénzt és a hatalmat jelképezi Onassis és Jacquelin, Kennedy özvegye, akik ugyancsak hajón ismerkedtek össze, mintha mindig is ott ülne férfi és nő a bolondhajón – csak épp Onassisék ráksalátát esznek, Bosch szerzetesei cseresznyét kaláccsal. Jobban megnézve a Bosch-féle bolondhajót láthatjuk, ezt nem a haladásra készítették elő, hanem a mulatozásra, és talán hozzákötötték az életfához. A szerzetes bele is kapaszkodik az álárbocba, a parton álló fatörzsbe, el ne induljon az új vizekre a bolondhajó.
    A Bolond a harmadik hívószó. Amikor Avilai Szent Teréz megszületett, 1515-ben, Hieronymus Bosch 65 esztendős, életműve kész, egy esztendő múltán, 66 évesen meghal.
    Vajon látta-e Teréz, ez a nagy eszű, nagy ívű szerzetesnő a Bolondok hajóját, középen azzal a rémes apácával? Vagy a Kőoperáció képet, azon is van egy undok szentasszony? És ha látta, mit szólhatott hozzá?
    Bosch képein az élvhajhászat, a kétségbeesett vigasságok, a fájdalmakkal és egyben hülyülésekkel teli gyönyörök. Teréz írásaiban: a hallgatásra, a csendre, a visszavonulásra és az alázatra buzdítás.
    Boschnál a különleges testek és lelkek röpködése, lebegése, ahol a földi-égi-föld alatti mozgalmasság sosem elég, és állandó a külsődleges nyüzsgedelem. Teréz szerint ellenben: „Isten önmagában elég”; itt is van lebegés, látomásos elragadtatás, de a mozgalmasság befelé irányul, A belső várkastélyban játszódik a dráma. Ez ellentétek mellett vannak egybeesések is e két majdnem kortárs zseniális ember között: először is mindketten elkötelezett hívei a kereszténységnek, sőt az egyháznak. Teréz a sarus karmeliták rendjébe lép, Bosch a Miasszonyunk vallásos társulatának tagja, mely misztikus inspirációkat követ.
    Másodszor: mindketten az egész emberiségéi, felejthetetlenek. Teréz írásai az elmúlt 400 évben (1967-es felmérés szerint) 1212 kiadást értek meg, és ahogy előrehaladunk az időben, művei iránt egyre nő az érdeklődés.
    Harmadszor: mindketten a felszín, a jelenség mögött kutakodnak. És ha azt mondjuk, hogy a bolond a realitás másik oldala, ő figyelmeztet bennünket arra, hogy más is van, nem csak az, amit nyíltan bevallunk, a bolond az élet misztériumait csodálja, de a köznapi emberrel ellentétben van mersze képmutatás nélkül a dolgok mélyére nézni – ilyen értelemben mindketten bolondok. „Talán nevettek rajtam, s azt hiszitek, bolondokat beszélek” – ez Teréz jellegzetes szófordulata, mikor látomásairól, misztikus elragadtatásairól próbál számot adni rendtársainak.
    Mindenképp megváltozott tudatállapot volt ez. De hogy patológiás állapot lett volna? És Bosch fantasztikus ábrái kábítószeres révület termékei? Ha erre felelni akarnánk, akkor előbb azt kellene megmondani, mi a patológiás állapot, és mi nem? Erről eltérőek a vélemények, Thomas Szasz – az antipszichiátria képviselője – szerint a szkizofréniát, a pszichiáterek találták ki. Magam azt gondolom erről, hogy az úgynevezett bolond embernek másként szerveződik a tudat- és élményvilága, mint az úgynevezett normális embernek, és egyéni az axiómarendszere vallásról, filozófiáról, a világ működéséről, de ha szociálisan tud alkalmazkodni, ha saját axiómarendszerétől nem szenved, és képes átlépni (már amikor erre szükség van) saját axiómarendszeréből az úgynevezett normálisok rendszerébe, és tud együttműködni velük, akkor rendben lévőnek tekinthető. Teréz is, Bosch is képes volt ezekre. Inkább kegyelmi tudatállapot lehetett az, hogy Teréz át tudott hajózni a mindennapi tudatállapotból az elragadtatások állapotába és vissza, Hieronymus Bosch pedig az alkotás folyamatának kreatív tudatállapotába és vissza a mindennapokba. A pszichológus Maslow szavával mondva: csúcsélmény lehetett ez számukra, és ide-oda hajózásaik, tudatváltásaik eredményeit azóta is szeretjük.