Grandpierre Attila

Az élet szerelme

    Vajúdó sorsom fordulópontján, mely már egy hónapja sodor egyre mélyebbre, hirtelen arra eszmélek, hogy életemet a végtelenség végzetes erejű, gáttalan vonzása hívja, ösztökél, hogy elmémet kiszabadítsa az egyen-kalodákból, hogy a legmagasabb eszmények felé tágítsa, elme-eszméltető eszmék felé, a lélek végtelen szabadsága felé. Igen, most már tudom, az volt a baj, hogy nem mertem eléggé merészen vágyni, hogy éppen a leggyönyörűbb életet, az igazit, a tökéleteset tartottam valószerűtlennek, már szinte valótlannak, lehetetlennek. Most már látom, valójában mindig is a valóságosan létező csoda közvetlen erejében vágytam élni, a Hold, a csillagok, a Nap tündöklésének mély, emberi szerelmében, borzongató, mágikus kiteljesedésében, az élvezet égető, örömmámoros szenvedélyének futótüzében. Elmerülni a világ mélybe rántó, kozmikus sodrásában, a tenger végtelen, opálos ragyogásában, a vágtázó ló hátán átélt szabadság korlátlan mámorában. A természetes, gyerekkoromtól sóvárgott élet a Természetet átható emberi szellem mágikus szőtteséből ragyog fel, ahol a Hold, a csillagok, a Nap – a világ húsát teremtő mély, titokzatos csodák gyermekei.
    Érzem, itt lüktet, jelez bennem, hogy csak életre-halálra szóló életet érdemes élni, természetes életet, ahogy a Természet is a létezés ellentétes erőinek érintkezésében, egymásra játszó, vadászó táncában lüktet. A Természet méhében ott lüktető, szülő erő is olyan, mint amit belül érzek: a semmi és a valami létre-nemlétre, a Mindenség értelmének tétjére menő játszmája hív folyton életre. Jó, hogy az élet határán, a tudatos lét határán megjelenő embernek is csak életre-halálra, tudásra-nemtudásra menő életet érdemes élni. Ha ilyen élet borzongat, csak akkor érzem meg a Természet legbensőbb erejét, borzongató varázserejét, és érzem, legmélyebb, egyetlen lényegem erre hajt, efelé ösztökél folyton. Ezért vágyom arra, hogy a félvállról élt élet helyett a legmagasabb eszményekért éljek szilaj, vad és zabolátlan életet, gyújtó szenvedéllyel, amelyet a csoda bűvös ereje hajt a belső eszmények felé. Életet, amely végtelen erővel tart, tartja legmélyebb emberi mivoltomat. És ad, igazi emberi ragyogást ad, hogy ettől a bensőséges, ünneplő ajándéktól belső örömöm, emberi mivoltom nyílik meg, ráébredek, és bensőm megtelik emberi, természeti életerővel, az élet bűvös italával. Mintha hatalmas barát, társ-lény eszmélne fel, derengene fel mélyemben. Bensőm emberi húsa fényt kap, tündökleni, ragyogni kezd, valósággal újjászületni, testet ölteni. És élni kezdek végre, vágyni, életre, igazi életre vágyni, teljes, végzetes erővel, emberi életre elszánt erővel kiteljesedni, megvalósulni. Kiállni a bennem élő eszményeinkért. Érzem, ezekért az eszményekért a halált is vállalni tudom, mert tudom, hogy valójában csak így, végsőkig elszántan, végsőkig tisztázva, végső egységességben érdemes élni, az élet egészének, tiszta fényének jegyében, amely nélkül az élet széteső dirib-darabok egyvelege, más, az élet ellen irányuló akaratok megvalósulásának terepe. Mintha életünket felkínálnánk rosszakaróinknak, hogy éljék le helyettünk.
    Egy igazi, természetes, mindenre elszánt életet valójában a halál sem érint. Hiszen még ha ellene is támad, akkor sem érinti meg lényegét, egységes, belső fényét nem hazudtolja meg, legfeljebb kioltja az adott őrállomáson. Eredetileg az ilyen halál is alárendeltetett a Természet törvényeinek, de ha mi magunk a Természet törvényeiért, legbensőbb magjáért élünk, akkor az ilyen életet kioltó halál valamiféleképp a magasabb Természet akaratának kell legyen alávetve. A halál csak akkor válik égetővé, pokolivá, ha természetellenes, ha értelmetlen vagy rossz célt szolgál. Különösen akkor, ha a vészhelyzet is természetellenes, ha az ellenünk támadó ember az életgyűlölet, az ember nélküli, természet nélküli élet, a hatalmi érdekek akaratára állt át. És ez az, ami nap mint nap olyan szembetűnő. Úgy érzem, bár látszólag, kívülről, még minden szinte ép, de belül, csak épp észrevétlen, lassan rág egy alattomos erő. Épp annyira lassan, hogy ne tűnjön fel, de annyira egyöntetűen, hogy szinte természetesnek, kikerülhetetlennek, törvényszerűnek hasson. Érzem, félek, félek, hogy ma már emberi mivoltunk folytonos vészhelyzetben él. Az élet szeretetét annyira talajtalanná, felszínessé, sekélyessé teszi a mai világ, olyan járványszerű, tömeges a lélek-kiürülés, hogy már nemcsak rólam vagy rólad van szó, nemcsak egyéni életünk felmutatása veszíti el lassan arcát, kifejezését, mondanivalóját. Rágondolni is rettentő, hogy ha egyre többünk élete veszíti el tartását, akkor a Természet akaratának érvényre jutása kerül veszélybe. Ilyen vészhelyzetben még egyéni életünknél is fontosabb, hogy eljussunk benső világunk romlatlan, természetes erőihez, és felélesszük őket.
    De még a vészhelyzetben élő emberiség korszakában sem válik mindig pokolivá a halál jelentkezése, érintése. Hiszen a halál finomabb formáiban jelen van mindennapjainkban, együtt él velünk, betegségeinkben, szenvedéseinkben. Ilyenkor ismeri csak fel a beszűkült, a halálról tudomást venni sem akaró elme, hogy ez a mindennapi kis halál, a betegség és a szenvedés mennyire segítő szárnyú természeti erők valójában, és hogy valójában bennünket kérnek, késztetnek arra, hogy magunk váljunk gyógyító és gyógyulni képes erővé. Ilyenkor értjük meg, hogy a természetes halál valójában baráti szárnyú, orvosló, tanító erő, barátként tesz-vesz körülöttünk, bennünk minden nap, gyógyító betegségekkel, gyógyító szenvedésekkel jelezve az egyéni életünk határain túli világ nem halotti, hanem testvéri természetét.
    Emlékszem, és érzem, mennyire vonz, ahogy az igazi, végzetes, természeti életben, szenvedélyes élet-szerelemben kibontakozik az emberi, állati, növényi arcú, emberlelkű, tündértestű világot átható legmélyebb, legtisztább erő: a nemiség. A születetten nemességet, lelki tisztaságot őrző és újjászülő erő, a nemiség nemcsak bennünket, embereket hajt, de áthatja az egész Világegyetemet őrületes-tündökletes, égető és megtisztító tüzével. A nemiség lélek-ereje a világhús legbensőségesebb héja, a csak tündérujjakkal érinthető világ, lelkiségünk legkényesebb tartománya, amely maga a nemesedés élvezetességének elve, a nemesebbé válás vágya. Látod te is, hogy ez a sokat vádolt nemiség valójában, eredetileg éppen a világ ártatlanságának elve, hiszen a világ lényegének legbensőségesebb, leggyengédebb, legtüzesebb tartományát élteti. A természetes, tiszta nemiség a legnemesebb eszményt látja a világ középpontjában, és ha így látsz, a világ legbensőségesebb lelkisége válik a világ legmélyebb alapjává. Hát nem fura? Épp a tiszta, természetes nemiség a világ bűntelenségének bizonyítéka, mert ez minden világok legfontosabb világának, a lélek világának középpontjába a nemességet állítja, a nemiség fölemelő, érzésekkel tisztító erejét. A gyermeki, fiatal lélek még érzi, hogy a szerelem minden lény legszentebb, legféltettebb, legemberibb titka, és legszemélyesebb életvilága. A szerelem az, ami képes megmutatni a világ legmélyebb, alap-titkát, azt az eleven titkot, amit mindannyian magunkban hordunk, és amely minden nap bennünket ösztökél, szerelemre hív, szólít, arra kér, sarkall, tüzel, hogy hallgassunk lelkünkre, hallgassunk a bennünk élő eszményi társ hívó szavára, lelkünk ismerje meg, hogy életünk arra való, hogy szemben az idegenkedő, látszat-biztonságra, a rövidlátás bölcsességének álarcában valójában önmegtagadásra tanító mai szemlélettel, mi mégis életre-halálra legbensőbb eszméink mellé álljunk, és merjünk ragyogni, élni, szeretni, tisztává, káprázatos örömmé válni, merjünk vágyni valódi életünkre, és merjünk szenvedni is érte, ha kell.
    A tündérien tiszta nemiség több, mint aminek hiszik, hazudják: a világnak az ég felé hajtó szerelem az egyetemes titka, mert minden létezőben benn ott él, ez az a világcsoda, amelyről mindenki hallott, de senki sem értett meg, amely őrzi titokzatos természetét, és amely ezután is őrizni fogja, mert csak személyes létünkben él igazán. Ez a nemiséggel áthatott világszerelem, ez a megtagadott, eldurvított, megvetetett, bűnösnek bélyegzett világerő, ez a világteremtő szerelmi erő az életerő maga, az élet élni vágyásának ereje, az élet jobbá, nemesebbé, különbbé válásának ereje, valójában a világ egyetlen természeti alapja, amelyen minden más felépül, s ezért ennek titka felfedi az összes nagy világtitkot, felfedi a világ lelkiségét, a halál baráti, segítő arcát, a tengerben rejlő végtelenség női báját, a Hold tündérpalotájának hívó, belső hangját, lelki hívogatását, a Nap titokzatosan érkező életközpontjait, fény-csomagocskáit, amelyek magukban foglalják kis csomagocskákként, hátizsákokként, háti-állatokként a Világegyetem összes lelkének, szellemének sivalkodó, aranyló, parányi lényét.
    Mintha egy oroszlán lenne a barátod, úgy eszmélsz elmédre, és betekintesz a pazar, lélekkel csordultig töltött csillag-kastélyok mennyei lakomájának eseményeibe, a kacsalábon forgó, perdülő csillag-várták terített asztalain álló kupák bűvös élet-folyadékaiba, és ezzel lelked megízleli az örök élet italát, betekintesz a csillagok messze ható lélektükreinek világába, csillagszemű örömtüzeikbe, s hallod az álomvilág partjaira kikötött ladikok loccsanásait, hallod az álom valósággá válásának kísérő hangjait fizikai füleddel, és elömlik a bűvös kék tűz ereidben, égetve, lángolva, sebesen, szédítő távolságokat vetve. A világszerelem lónyihogásként kibomlik benned, és érzed, valójában szellemi lény vagy az idők véghetetlenségében.
    A szellemi szél az a belső szél, amely egész lényedet átfogja, legyél kő, napraforgó vagy holdra vonító farkaslegény, a szellemi szél az, amely átfogja lényedet, amely irányt ad, ó ember! Hogy mennyire tud ez a szél, mennyire tudja, amit tudni kell, amit tud az élet, amit tudott valaha is. Ez az a szellemi erő, az a szellő, amely minden molekuládra kiterjedően átrendezi irányultságodat, életedet, minden molekulád belső képzelet-kastélyaiba berepíti a hírt, amik a szándékaid. Ha szereted molekuláidat, igyekezz jó elhatározásokra szert tenni, mert ők tudnak sok mindent arról, amit te talán nem tudsz már, és amit közvetlen közelről látnak, mert ott élnek, nem egy biliárdgolyó-rengetegben, hanem a természet igazságának csodaszerű, közvetlen közelében.
    Sokkal jobban fájhat, mint ahogy az benned tudatosul, ha engedsz a sodrásnak, és te is a természetellenes élet mellett döntesz. Hány és hányféle döntés, szellemi irány tűzi ránk szellőjét, zászlóját nap mint nap. Napjaink végén sokszor úgy nézünk ki, mint egy csatahajó, amelyik egész nap legalább ezer irányba akart elindulni, vagy egész nap arra haladt, amerre sodorta a mai világ szele. Milyen érzés? Milyen érzés, amikor végül jellegtelenné válva, a hajókapitányok már nem jelzik a világszelet, nem adják maguk a belső irányt, a világszellem kihuny bennük, s a romló társadalom csapásai alatt lassan, egyenként megrohadnak? S ezután egy furcsa, az élet világától rohamosan távolodó világszélben sodródnak a recsegő-ropogó, éveik embertelen terhe alatt összeroppanó világhajók, az élet megcsúfolására, ha nem állunk át az élet bennünket továbbra is hívogató, tündéri ragyogás felé hívó akaratára.
    És ahogy életünk akaratára eszmélünk, a lelki nemesség eszméje újra feléled, mert belső irányítottságaink miriádnyi, egymásnak ellentmondó beállítottsága zavart okoz, feszültséget teremt, egymásnak ellentmondó akaratok képtelen halmozódását, és ebben egyedül a nemesség eszméje képes újra egészséget, épséget adni. Mert a nemesség olyan cselekvés, amelyben saját belső irányítottságunk egységes és összhangzó, amelyben a belső irányítottságok a legmélyebb természeti létalapból, a világragyogtató nemiségből, a nemtelenség ellentétéből, az életszerelemből, az élet-eszmeiségbe, eszményiségbe szerelmes lelkiségből fakadnak, legmélyebb természeti alapjukon szerveződnek, és ezért a legkisebb irányok, rész-beállítottságok is összehangzóvá válnak. Összehangzóvá válik lelkünk, mint egyetlen hatalmas, zenei hangszer, amely a Természet létszerelmének zenéjét játssza. Akárhogy is, a nemtelen éppen attól nemtelen, hogy saját természeti lényegét tagadja meg, zülleszti le alacsonyabb életszintre. A nemtelen éppen azért nem tud se igazán tüzes, se igazán gyengéd lenni, mert belső irányai ellentmondóak, feszültek, zavaróak, és így nem jut el az önmagában égő természeti tűz közelségéhez, se addig a belső összhangig, amelyben az apró rezdülések az egész kifejeződései. A nemtelenség azért sötét, mert egyre durvuló felszíne egyre kevésbé adja át a belső tűz fényét, a nemesség világító, életreható fénnyel kisugárzó fényét, amely mégis az egyetlen világfény maradt mindmáig, amíg lelkünkben még él a tűz, a lélektűz, az életszerelem egekig ható, lelkünk legmélyéről fakadó életvágya.
    A zenében még él a világlélek, és a zenében épp az a mámorító, hogy egybehangzó, összhangzó, egyetlen egységes szellem zenéje, belső iránya, és épp az a zenében a végsőkig mámorító, ha ez a belső irány a Természet, a Világegyetem szellemiségének az iránya, ha az ember természeti létiránya, ha az friss, élni vágyó, nemes vágy, amely legmélyebb belső világunk érzékeléséből, érzékelésével átélt élményből fakad.
    Hallgatom a VHK most születő zenéjét, nemsokára énekelnem kell, még azt sem tudom, mi is akar lenni, amikor már felfogom a zenében élő szellem érintését, és megborzongok, mert szédítő, ájulásba rántó távlatokban él ez a szellem, s ahogy átadom magam s fölelevenedik bennem, érzem, hogy az érzés csontjaimat hasogatja, mint mikor magas lázam van, és életem veszélybe kerül, és érzem, hogy kékes színű szellem mozdul meg bennem, hasogatja csontjaimat, és elindul, bűvös kék folyadékkal töltve meg csontjaimat, s egyszer csak fölfelé illan, az ég felé. Érzem, mintha hajszálvékony áttetsző csövön át tartaná csontjaimmal a kapcsolatot, s felillan az egekbe, a csillagok közé, s onnan zenél vissza hozzám. A zene hullámzása ingatja ezt a hajszálvékony kék csövecskét, ez hajladozik bennem, s ettől a hajladozástól, amely lelkem legkényesebb tartományainak közepén fut át, azokon a tartományokon, amelyeket mindmáig érintetlennek őriztem meg, s amelyek most közvetlen veszélybe kerültek, ha nem törődöm velük, életem végveszélybe kerül, érzem. Ezek a legkényesebb, legközpontibb tartományok, amelyekről azt se tudtam, hogy ennyire kényesek, fényesek, most olvadozni kezdenek, hajladoznak, s minden mozdulatukkal elmém működési törvényei átalakulnak, elmém szélsebesen tágulni kezd, őrületes sebességgel, félő, hogy beleőrülök, s eközben őrületes erejű váratlan boldogság csap meg, egy hihetetlenül csodálatos szerelem, de vajon kibe vagyok szerelmes? ebbe a zenébe? vagy magába az életbe? A parányi kék üvegszálon függ életem, elmém, szerelmem, attól hogy a zene hogyan mozgatja, miféle fuvallatokat indít el, s ahogy mozgatja, lelkem olvad, elmém látni kezd, olyan világot, amit eddig a bedeszkázott látóhatárok között nem tudott meglátni. Bizonyára látomásaim vannak, csak éppen ezek a látomások a legvalóságosabbak, látom a csillagokat, az égi világ egységét, ahogy átfut éppen lelkem legféltettebb központján. Lelkem minden titka, nem is ismert zugai táncolni kezdenek, rezegnek, párolognak, ujjonganak. Hirtelen bűvös-kék szellő lódul meg a messzi tájból. Egy könnyed átkaroló mozdulattal, egy tündér-köpönyeg kanyarításának mozdulatával átkanyarodik még messzebbre, majd hirtelen vissza, egyenesen felém, szédítő sebességgel, rám, már el is kapott, istenem, mindjárt szétszakadok, de nem, pehelykönnyű lettem, elkap, s mint égi pelyhet magával emel egy könnyed légies mozdulattal, kicsit bedőlve, átdob a csillagok közé, azt se tudom, hol vagyok, ez is csak egy látomás?
    Átváltok lelki érzékelési üzemmódból az iparosított látási üzemmódba. Itt vagyok a próbateremben, zúgó fejjel, éppen énekelek. Felkavar a zene. Olyan szerelem szólal meg benne, amire mindig vágytam. Talán ezért van ennyire nagy hatással rám. Hatása nem múlik. Tart. Tart. Engem magam is tart. Életben tart. Egy igazi, magasabb életben. Egy értelmes életben. Lélekben tart. Legmélyebb lelkemmel ajándékozott meg, és ezt a lelket tartja bennem.
    Sétálok az utcán, várok egy lányra. Minden zajra, neszre érzékenyebb vagyok, vagy látomásaim vannak, vagy csak képzelődöm. Egyszer csak felnézek az égre. Furcsa hatással van rám a Hold látványa. Alig látszik a sötét felhők mögül, de van benne egyfajta határozottság, egyfajta váratlan figyelemre parancsoló, odaadásra késztető nyugodtság, eltökéltség. Hosszan nézem. Felhők futnak el előtte, úgy, hogy csak a teteje látszik ki, mintha egy óceánon utazna, úszna a Hold teteje, mint egy önálló holdcsónak. De ki az utas? Ebben a pillanatban a Hold teljesen eltűnik a hirtelen előkerült sötét fellegek alatt, ÉS ÉN ÉRZEM, HOGY SZELLEMEM KIUGRIK AZ EZER ÉVEK MILLIÓ ÉVEK ÓTA OTT DERMEDŐ ÁLLAPOTBÓL ÉS SPIRÁLIS PÁLYÁN FELÉM TART. Megérkezik. Jó érzés, jó a bizonyosság. Mintha feltöltöttek volna tudással, merészséggel, érzéssel, végtelenséggel. Jó így élni. Szellemem velem tart.
    Nézem a Duna-partot, a messzeségbe átívelő hidat. Hallgatom neszeit, nézem látványát, töltekezem, sütkérezem a boldogságban. Érzem, ahogy emelkedik-halkul a híd hangja, a híd zenéje. Észreveszem, hogy a hidat egész hosszában egy szellem tartja, hozzábújva, köré tekeredve, halvány kék színben áttetsző belső ragyogással. És tartja. Tartja a hidat. Tartja, s mert szorosan tartja, ünnepélyes bensőségességben, zengeti, zsongatja, hangulatba vonja, játszva felerősíti hangjait, hang-szökőkútjait, s visszahalkul szédítőn. Mint egy hang-szökőkúton játszó gyermeki lélek, aki tudja, mindenki hallja, de senki sem veszi észre, ott játszik az emberek tudatküszöbén, feltűnik, s eltűnik. Igen, ez az, ezért hívták a régiek a szellemeket tündéreknek! Mert a tündérek folyton incselkednek velünk, létüket csak akkor és csak annak mutatják meg, akinek élete ünnepélyes végzetességbe nyílt ki. Tünemények csak a tüneményes életben jelentkeznek. De mindannyian tünemények vagyunk, amíg el nem felejtjük.
    A Duna egész hosszában szellem fekszik, ameddig ellátok. Könyöke, háta, mint hatalmas kádban, kitámaszkodik félig a partra. Zavartalan könnyedségben terpeszkedik, vidáman, hetykén körülnéz. Kékesen sejlik a víz, s ez az időtlen szellem az időtlenség mézével folyik lelkemben.
    A szerelmes is csak ezért szerelmes, mert az ünnepélyessé kibomló, felerősödő élet előhívja a bennünk lakozó szellemet, és a szellem izgalomba jön, s elkezdi sejtjeinket, génjeinket, elménket zsongatni, szökőkutakként használni, amiből a világ lelke, szelleme szökik ki, énekelve, táncolva.
    Szellem vagyok. Lehet, hogy most születtem. Szellem vagyok, és én is csak azt akarom, mint minden szellem: a természetes élet mámorát.