Győrffy Ákos

Átkelés

(… a mozdulatlan hajtson ki bennem,
     fonjon be indáival.) Árasszon el,
     mint a komp fülkéjét a köd,
     uszadékfa csapódik a horgonylánchoz,
     megyek feléd. Az átkelés nem
     kezdődik el és nem fejeződik be,
     mondja. Mintha kétfelé kéne szakadni.
     Az izmok a hullámzás ritmusa
     szerint remegnek. Aprópénz után
     kotorászom, a ködlámpa rúdján
     tollászkodó sirály. Mi itt lent
     irigy Ikaroszok, a vállunkra
     fagyott viasszal. Örülni, mint a
     madarak. És félni is úgy.

Inóci-bánya, szeptember

Mintha nem velem történne meg, ami megtörténik
velem. Üres, végtelen pillanatok.
A múló idő hangja, mint a hegyi patakokban
surrogó kavicsoké.
És a dolgok felragyognak valóságos fényükben.
Felragyognak és nem mondanak semmit,
nincsenek benyomások, nem emlékeztetnek
senkire és semmire. Felragyognak, mint az
Inóci-bánya csupasz kövei az utolsó
napsugarakban.
A völgy másik oldalán két kunyhó. Mögöttük
bükkerdő, villogó törzsű fák.
A néma, ragyogó kövek. Egy hollót figyelek
távcsővel, ahogy távolodik, szájában valami
pondró, a nyugalom vize, hullámtalan, testmeleg.
Avar és rothadó gombák szaga.
Parázson hagymahéj, a hűlő levegő vörösbor íze.
Megmozdulok. Magamban egyre feljebb.