Elmer István

A piros nadrágtartó

    A félrészeg proli férfi a földszintről 1999. május 9-én durva-hangosan elüvöltötte magát. Hogy mit mond, nem lehetett érteni, de nem is volt fontos. A sértő, kellemetlen hang zavarta Bitóczy Imre fizikust, aki jó ideje már nem tudta, mit írjon a névjegykártyájára. Valóban, valaha tanult fizikát, de később a tudomány határterületei érdekelték leginkább, a csillagászat és a rádióteleszkópos kísérletek, majd pedig innen is továbbvándorolt olyan vidékekre, amelyekről már beszélni sem igen tudott; vagy nem kívánt, mert úgy vélte, aligha értenék kutatási és gondolkodási területét. Elméleti fizika, rázta le az oktalan érdeklődőket, amikor belefáradt a magyarázatokba. Hallgatói azt gondolták, lenézi őket, amiért csak legyintett az okfejtés egy bizonyos pontján, s nem értették – ugyan, hogyan is érthették volna –, a tanár úr éppenséggel sajnálja, vagy még inkább tiszteli és szereti őket, s ezért kíméli meg a társaságot az általa látott – tudományos szóékítménnyel: fölismert – valóság magyarázatától. S azért, mert megmagyarázni aligha lehetett ezt a valóságot, s az is kérdésessé vált, vajon lehetséges-e a valóság kifejezés használata?
    Ami bizonyos volt: az elpiszkolódott mackónadrágban – az üzletek és reklámok röhejes kifejezésével: szabadidőöltönyben – leadott artikulálatlan üvöltés a földszintről, amelyet gyakorta gyereksírás követett. A fizikus nem tudta eldönteni: becsukja-e az ablakokat, hogy kizárja a kellemetlen hangokat, bár odakint langyos meleg este és éjszaka készülődött, vagy pedig tűrje el a durvaságot, a májusért vállalt penitenciát.
    Bekapcsolta lemezjátszó-készülékét. Klasszikus hegedűművek szólaltak meg. A fizikus végigvetette magát a kanapén, vendégeit azzal ámította, hogy a magas támlájú bútor az egyik leghíresebb író tulajdona volt a múlt században, a sarokban álló karosszék pedig a haza bölcsének nevezett politikus vidéki udvarházából került hozzá.
    Hűha, ez már igen, volt ilyenkor az elismerő, sziszegő válasz, s a fizikus kuncogott magában: végre valami szórakozás, valami élmény az unalom sikátorában. De nem volt boldog.
    Nem értette, barátnője miért veszett vele össze a délután, amikor pedig nem tett mást, mint hogy elaludt a karjában, mélyen és lazán, amire már régóta vágyott. Amikor fölébredt, bambán bódulva bele a délutánba, a nő sértődött tekintetét látta, de sem kedve, sem ereje nem volt hadakozni és magyarázatot követelni tőle.
    Vajon kinek beszélhetne arról, hogy a lét önmagában nem abszurd, a világgal való viszonyában válik azzá, amikor a világot a profi labdarúgóliga eredményei érdeklik, és a görög filozófus életprogramját – szakítsd le minden órának virágát – évezredek óta félremagyarázzák, a hedonizmus megfogalmazásának tekintik, pedig a szakállhurkás öregúr csak annyit akart ezzel mondani: minden vágynak, minden gondolatnak, minden mozdulatnak, gesztusnak helye van a létezés csöndes meghatározatlanságában, ez az egyetlen meghatározás, s nekünk, embereknek arra kell törekednünk, hogy ezt a helyet, a gondolat, az érzés, az emlékezet és a vágy helyét megtaláljuk. Ugyanúgy, ahogyan az író a fehér papírlap előtt: a mondat már az írás előtt megteremtődött, csak meg kell találni az odaillőt, a kellőt, azt, amelytől a novella valóban novellává válik, nem pedig összehordott szókazalhalmazzá. Ezt az oda illő mondatot még nem sikerült a történelemben mind ez ideig megtalálni, s jól van ez így, mert ellenkező esetben fölöslegessé válna minden írásra tett bármilyen bárgyú, ám nemesnek és fennköltnek érzett kísérlet. A lényeg a szándék, az indulat iránya.
    Beszéljen erről barátainak, hallgatóinak? Még végül bolondnak vélnék, és bezárnák valamely jól őrzött, belül azonban sűrű vizeletszagú pszichiátriai osztályra.
    Talán attól kezdve érezte az élet abszurditását a maga fizikai-filozófiai összefüggésében, amióta rá kellett döbbennie, hogy elfelejtett emlékezni. Kiszáradt benne ez a képesség, s ha az ember képtelen emlékezni (múltra, jövőre, egyre megy), akkor a vágyakozásra is képtelen, ami pedig a lét függesztő öve. Oly módon tartja fönn az életet, mint a derékban eltorzult testen, ahol nem akad hely a megkapaszkodásra és megmaradásra, a pantallót a nadrágtartó.
    A fizikusnak valaha volt nadrágtartója, széles, divatos piros színű, de nem tudta, mikor és hová keveredett el. Reménykedhetett volna, hogy valamely kaland alkalmával hagyta el, sietségében, amikor férj vagy élettárs, netán komolyabb szerető elől kellett menekülnie a hátsó kijáraton vagy – földszintes házak esetében különösen előnyös volt ez – az ablakon keresztül. Egészen besötétedett. Odalent az utcán operából, színházból igyekeztek hazafelé az emberek. A függöny lehullott, véget ért az előadás. Egyik-másik színész annyira átélte szerepét, hogy elsírta-maszatolta kifestett arcát, s az öltözőben a festékkel könnyeit is mosogatta a vízcsap alatt.
    A kerthelyiség haragos zöldre festett vasszékein, a műfű szőnyegen egy fiú úgy szorongatta a leány kezét, mintha birtokában lett volna a carpe diem megfejtésének, valamely bíróság vizsgálati fogházában a diákokat halálárokba vezető autóbuszvezető két kézzel törölte gazdagon ömlő könnyeit, leánya közben a vállát simogatta, míg a fegyőrök el nem távolították onnan. A fizikus ajka alatt, szakálla bozontjában váratlan élményre talált. Egy addig nem ismert húskinövésben akadt meg vakaródzó ujja. Nem tudta pontosan, miért lepődött meg annyira ettől.
    A múlt században épített magas ablakon át kilátott az égre. Odalenn az utca elhalkult, majd amikor a piros lámpa zöldre váltott, nekilódult a kocsisor, és bőgtek a motorok. S megint csönd lett. A piros jelentette a csöndet, a zöld a zúgást. El sem tudta képzelni, a volán mellett ülőkben vagy a járdán sétálókban, a kerthelyiségek vendégeiben mennyi és milyen vágy ébred. Boldogok, s szelíd részvéttel gondolt rájuk. Ő ugyanis látta azt a kicsiny fényes pontot az égen, amely néhány nap múlva eléri a kozmosz azon térségét, ahol sebessége a fénysebesség sokszorosára gyorsul föl, s minden addigi földi ismeretű fizikai törvényszerűséget fölrúgva a másik égitest, amely nagyságát, sűrűségét és más egyéb jellemzőit tekintve éppen megegyezik a Földdel, becsapódik, s legelőször az északi szélesség negyvennyolcadik körét éri el, talán éppen az Operaház környékét. A részletekben már nem volt olyan biztos a fizikus.