Jelhagyó történelem

    Nagy János a fiatalság sodró erejű lendületével és nagyon határozott elképzelésekkel indult el a hatvanas évek elején alkotói pályáján. Önálló művészeti világot kívánt teremteni, s egyben sajátosan magyar művészetet akart csinálni és elsősorban szülőföldjének, a Csallóköznek, s tágabban az egész szlovákiai magyarságnak a szobrásza kívánt lenni. Akkoriban a Felvidéken nem működött magyar szobrászművész. Néhány évi hányattatás, vándorlás után Komáromban telepszik le. Egy ambiciózus politikus, tanácsi vezető azzal a biztatással hívja haza, hogy népesítse be a Csallóköz dombjait szobrokkal. Így érezte, megérett az idő álmai megvalósítására. „Én akkoriban sokat utaztam. Komáromból, Gútáról jártam föl Pozsonyba… Az a csodálatos Csallóköz! Az ember szerelmese volt ennek a tájnak. Vagy a Mátyusföld! S én azt mondtam: nekünk is kell, hogy legyen magyar képzőművészetünk. És ezt nekünk kell létrehozni. És a mi tájainkat nemcsak az épületekkel, hanem a képzőművészetünkkel is díszíteni, teljessé kell tenni. Én egy nagy parkká szerettem volna változtatni a Csallóközt… Valahogy úgy képzeltem el, hogy a szobrok magától értetődően nőnek ki a tájból, ahogy egykor a kis kápolnák, kegyépítmények, pietával vagy Madonna-szoborral. Vagy ahogy a keresztek álltak az utak mentén. Csak én a szakrális szobrok mellett kaszáló parasztokat, kapáló asszonyokat is akartam faragni.”
    Nagy János ma is keserűen emlékezik ezekre a nagyot akaró szándékokra, s arra, hogy – szerinte – mindebből vajmi kevés valósult meg. Ám tegyük hozzá, hogy igazságtalan önmagához, hiszen az ő kezdeményezésének, makacsságának, szorgalmának, áldozatkészségének – hány és hány szobrot készített anyagáron vagy jelképes honoráriumért – eredményeként a Csallóköz, a Mátyusföld falvaiban, kisvárosaiban, szobrokban, plasztikai jelekben, emléktáblákon örökítődtek meg a magyar kultúra kiemelkedő személyiségei, a történelmi múlt értékei, erősítve a magyarság identitástudatát. Négy évtizedes munkássága során több mint félszáz alkotással vett részt a közösségi terek formálásában: szobrokkal, domborművekkel, művészi ábrázolással gazdagított emléktáblákkal. Szerteágazó szellemi érdeklődés, hatalmas munka, amely egész szobrászcsoportnak is becsületére vált volna!
    S hogy mennyire nem volt könnyű ez a „szolgálat”, azt jellemzően példázzák a Szenci Molnár Albert emlékének megörökítésére tett erőfeszítései. Még 1966-ban a Szenci Csemadok szervezésében megrendezett Szenci Molnár Albert-napok kulturális programjának keretében mutatták be Nagy János szobrainak kiállítását, aki az ünnepi alkalomra plasztilinből elkészítette Szenc nagy szülöttjének domborműves emléktábláját. A dombormű bronzba öntésére viszont a helyiek nem tudták előteremteni a költséget, így a plasztilinből készült munkapéldányt helyezték el a könyvtárszoba falán, ahol egyébként ma is látható. S több mint három évtizednek kellett eltelnie, hogy az eredeti nemes szándék megvalósulhasson. Igaz, ekkor már nem domborműre, hanem köztéren, Szenc főutcáján elhelyezendő másfeles életnagyságú szobor elkészítésére kérték fel. A kompozíció a zsoltárköltő Szenci Molnárt örökíti meg, tömör, stilizált, lényegretörő, szuggesztív ábrázolással.
    Az alkotói program lényege – a tények ismeretében nyugodtan állíthatjuk – megvalósult. A művek kivitelezése közben és a szoboravatások felforrósult, ünnepi emelkedettségű pillanataiban a szobrász és az illető település lakói között újra és újra létrejött az az érzelmi-szellemi kapcsolat, amely után a művész azt mondhatta, nem volt hiábavaló, megérte. Igaz, a modern szobrok némelyikét értetlenség, olykor ironikus csipkelődés is kísérte. Ám az emberek többsége megérezte a szobrok belső üzenetét. S mindazoknak a tudatába beépült az értéket teremtő ember, a magyar kultúra tisztelete, akik összegyűltek Nagykaposon az Erdélyi János (1969), Kisszebenben a Csontváry (1992), Hernádszentistvánon a Mécs László (1995) domborműves emléktábla, Komáromban a Lehár-portrészobor (1970). Garamkövesden a Gyurcsó István-szobor avatásán. S azok az emberek is, akik visszakapták a gyász méltóságát, akik a Nagy János által készített emlékmű előtt adhatták meg a végtisztességet a világháborúban elpusztult, a malenkij robotra elhurcolt és soha vissza nem tért hozzátartozóiknak Ipolyszakálloson (1991). Ipolybalogon (1992), Nagycétényben (1993), Málason (1994), Alistálon (1994). S azok a szobrok, domborművek, amelyek bensőségessé, érzelemgazdaggá teszik belső sugárzásukkal környezetüket, mint például az összetartozás harmóniáját gyengéd lírával vegyítő, Poltárra készített nagyméretű Szerelmesek (1965) című dombormű, a hetényi polgármesteri hivatal várakozóhelyiségében látható Triptichon, a Párkány városát díszítő Anyaság-kőszobor, a lévai öregek otthonának Nagymama-szobra (1985), a füleki iskola előtt látható mozgalmas, harmonikus, a női szépséget és a zenélés örömét artisztikusan és játékosan megfogalmazó Gitáros nő (1987) című, kőbe faragott kompozíció. S a szakrális jellegű alkotások közül említsük meg a legszebbet, az Ipolyszakállosi katolikus templomba készült domborműves vörösrézlemez-oltárképet. A Bucs községben 1998-ban felavatott, Bulcsú vezérnek emléket állító szobrára az egyetlen monumentális lovasszobor, amely az utóbbi évtizedekben készült a Felvidéken. A robbanékony erőről tanúskodó szobor vörösréz lemezből lett kikalapálva, mert a bronzöntés költségeit nem tudta volna fedezni a község. S végül említsük meg Pató Pál című szőgyéni köztéri szobrát, amely a Petőfi-vers ihletésére készült, egyéni mecénási megbízás alapján 1999-ben.
    A még meg nem valósult, kisplasztikai formában megszületett monumentális szobortervek közül ki kell emelnünk a Toborzó (Verbunkos) című alkotását. A szobor, amely eredetileg egy, az 1848-as forradalmat és szabadságharcot idéző emlékműpályázatra készült, és sajátosan magyar, eleddig nem folytatott szobrászati hagyományokhoz kapcsolódik, Izsó Miklós szoborvázlatainak, kis táncoló figuráinak tanulságait hasznosítja, viszi tovább teljesen szuverén módon, egyben felhasználva a kínai és a japán írás formavilágából építkező saját „táncoló” jelszobrainak készítése közben szerzett szobrászi tapasztalatait is.
    Fülep Lajos Izsó Miklósról írt tanulmányában, „Izsó táncoló parasztjainak mozgalmas és mégis zárt plasztiká”-járól szólva, azt fejtegeti, hogy egy olyan korban, amikor „elveszett a szobrászi gondolat”, „végre történik valami a szoborban, nem az anekdoták, illusztrációk történésével, hanem az emberi test dinamikájával, magából magába visszaáramló dramatikájával”. Fülep e kis figurákkal kapcsolatban beszél „a szobrászati gondolatot megtestesítő emberi habitus”-ról, az „emberi test és mozgás sajátos jellegé”-ről, arról, hogy „az emberi testalkat, a test mozgása, a tánc is ősi, közös motívuma sok nép szobrászatának”. S Izsó táncoló parasztfigurái „nem műtermi pótlékok, hanem jellegzetes valóságú testek, az anyanyelv közvetlenségével átélt és értett valóság, a magyar népi és nemzeti valóság megszemélyesülései is testben és mozgásban”.
    A magyar néptáncra és a verbunkosra egyaránt jellemző mozgáskaraktert foglalja meg öntörvényű plasztikai nyelven Nagy János Verbunkosa is. Izsótól eltérően, nem „mozgalmas és mégis zárt” plasztikában, hanem ezzel ellentétes módon, mozgalmas és nyitott formában. A lábak és a karok ellentétes irányba csapódnak szét, olyan tartásban, hogy az az érzésünk, hogy „megbillen” a tér, s a figura a tánc szilaj ritmusában eljut a határhelyzetig, egy olyan „holtpontig”, amely szuggesztív módon érzékelteti a honnan-t és a hová-t is, az elmúlt és a rákövetkező pillanatot is. A test a végtagok dinamikájának, a pozitív és negatív formáknak, a minden irányban feszültséggel telített üres térnek egyaránt szerepe van a sajátos önkifejező mozgás- és magatartáskarakter megjelenítésében.
    Nagy János már a főiskola befejezését követő években megteremtette a maga expresszív realista, majd mind elvontabban kifejező stílusát. Ám ugyanebben az időben, attól kezdve, hogy a főiskola könyvtárában kezébe került, az akkor még kiátkozott művésznek számító Henry Moore-t bemutató kétkötetes monográfia, intenzíven foglalkoztatta az a szobrászati forradalom, mellyel a nagy angol szobrász megváltoztatta a szobrászat lehetőségeiről alkotott felfogásunkat.
    E vonulat első jelentős darabja a Csallóközi szfinx (1968) és az 1968-ban készült a Mártír emlékmű, melyet 1969-ben állítottak ki Dunaszerdahelyen. Az árvízkatasztrófa, az elemekkel küzdő, átmenetileg vereséget szenvedő, de mindig talpraálló, újrakezdő ember, a közösségi összefogásban megmutatkozó erő – főiskolás kora óta foglalkoztatja Nagy Jánost, és számos rajzot, szoborvázlatot készített erről a témáról. Kezdetben hagyományos expresszív-realista felfogásban, ám amikor megbízást kapott arra, hogy az árvíz idején elpusztult, majd országos összefogással újraépített Gútára készítsen emlékművet, elvetette a hagyományos figurális megoldást, és az időközben az általa kidolgozott modern plasztikai nyelven kívánt megszólalni. Nagy János ebben az emlékműben a moore-i szobrászati forradalom tanulságait felhasználva sajátos egyéni, monumentális alkotást hozott létre. Olyan expresszív hangsúlyú szobrot, amely geometrizált tömbökből épül, ám mégis organikus. A Csallóközi szfinx statikus, végtelen nyugalmat árasztó szobor, de dinamikus is, mert azzá teszi a kompozíciós mozgás.
    A korszak másik kiemelkedő alkotása, a dunaszerdahelyi mártír emlékmű hasonlóképpen a moore-i alapelemekből indul ki, ám ez a mű még inkább eltér a sajátos moore-i szobrászati gondolkozásmódtól, s egyben különbözik a Csallóközi szfinx építkezési módjától is, sőt bizonyos szempontból ellentétes karaktert képvisel. „Tudni kell – emlékezik vissza a szobor születésére a művész –, hogy Dunaszerdahelyen számottevő zsidó lakosság él. És innen szinte mindannyiukat elvitték, alig jött közülük valaki vissza… Én elsősorban ennek a tragédiának az emlékére akartam megcsinálni az emlékművet. Így dolgoztam, hogy zsinagógai énekeket hallgattam, melyeket egy magyar zsidó kántor énekelt a csehországi lemezgyártónak, a Suprafonnak… Ezek az énekek szóltak lemezről, magnóról, amikor mintáztam a szobrot. Ez egy csodálatos ősi hanganyag, olyan ősi, hogy még talán a babiloni kor előtti zene… Tudtam, mi a célom, mit akarok kifejezni: azt a drámát, amikor az egészséges, normál embert kiszakítják a mindennapi életből, és ilyen szörnyű tragédiákba kényszerítik, taszítják bele.”
    A szobor maga egy szétszaggatott emberi testet ábrázol. Egy életerős, megkínzott, meggyalázott emberi testet, amely még szétszaggatottságában is küzd, az egyes részek külön-külön is protestálnak az agresszió, az élet kioltása ellen. Nagy János a megszokott ábrázolásoktól eltérően, szándékosan nem a koncentrációs táborok csontvázfiguráit eleveníti meg, hanem arra utal, hogy ezek az emberek élték az életüket, eredetileg életerősek voltak, és a szörnyű agresszió kényszerítette őket bele a testi-lelki leromlásba, a pusztulásba.
    A mártíremlékmű 1968-ban készült el. Egy esztendeig a raktárban pihent, és csak azután avatták fel. A politikai megtorlás ekkor már elkezdődött, az irodalmat, az írókat sújtó intézkedések javában folytak, de a képzőművészetre, így a szobrászatra még nem terjedt ki a hatalom figyelme, a tiltó, üldöző akciók itt némi késéssel következtek be.
    Az üldözés azonban végül elérte Nagy Jánost is, aki 1968-ban a Csemadok elnökségi tagja, és egyik meghatározó egyénisége volt annak a fiatal ellenzéki csoportnak, amely megfogalmazta a magyarság körében a változások programját. A hatalomba visszakapaszkodók úgy akarták Nagy Jánost tönkretenni, hogy elrendelték a nemrégiben felépített műtermének a lebontását. Ő maga hónapokig ki se mozdult a házból, mert ha bement a városba, mindjárt jöttek a gyanúsítgatások, hogy megint agitál a párt ellen. Feleségét – aki iskolaigazgató volt Komáromban – államellenes cselekedetekkel vádolták meg, és folyamatosan zaklatták. A zaklatások idegileg erősen megviselték őt és az egész családot. Úgy négy év után ismét kénytelen volt elhagyni Komáromot, és elköltözött egy Duna-parti községbe, Helembára.
    Az 1968-as forradalmat követő megtorlást idézi az Ezerkilencszázhatvannyolc című szerkezetes formákkal építkező, férfi-profilt és börtön-ablakrácsot egybekomponáló, emblematikus tömörségű plakettje, amely stílusában előkészítője a balladák és a Gilgames-sorozat drámai sűrítettségű darabjainak.
    1968-as keletkezésű a Deportálás című plakettje is, amely az 1945-ös „lakosságcserét”, a magyarság brutális kitelepítését idézi fel. Ebbe a vonulatba tartozik a gróf Esterházy János plakett is, és a Budapesten 1991-ben felállított domborműves Esterházy-emléktábla is.
    És végül a problematikát az 1999-ben született Diktatúrák című szobor zárja le. A vörösréz lemezből készült hegesztett-roncsolt kompozícióban a horogkereszt és az ötágú csillag kapcsolódik egybe. A két egymással is harcoló diktatúrát Nagy János a végeredmény szempontjából, az elpusztított emberek sokmilliós nagyságrendje, az embert megfélemlítő, eltorzító agresszió szempontjából ítéli meg.
    A történelmi idő, a magyar és az egyetemes történelem fordulópontjainak, krízishelyzeteinek megragadása mellett van egy másik vonulata is Nagy János művészetének, a mitikus szobrok, amelyekben az örök emberi hangsúlyozódik, a történelmi idő az időtlenségbe fordul. Ilyenek a Ballada-sorozat (Kőműves Kelemen, Molnár Anna, Júlia szépleány), a Golgota-sorozat darabjai és a Gilgames plakett-sorozat. Nagy János a Gilgames-sorozat domborműveinek megalkotásakor olyan tömör és egyben egyéni plasztikai nyelvet hozott létre, amely mind az ábrázolás mélységével, szuggesztivitásával, mind formai tisztaságával, s egyben sokrétűségével munkásságának csúcsteljesítményei közé tartozik. Egyszerre sugározza az archaikus világ méltóságát, az emberi lét alapkérdéseinek megidézéséhez szükséges drámai erőt és poézist, és a XX. század végi embert is megérintő, egymásnak feszülő ellentéteket, a nagyot akarást, a kétségbeesést, a rezignációt és a makacs újrakezdést.
    Nagy János, a monumentális művész a lehetetlent is megkísértve, folytonos küzdelemben alkotta meg köztéri szobrait, domborműves emléktábláit, teremtette meg a szlovákiai magyarság számára a történelmi és kulturális folytonosság plasztikai jeleit. A már említett Esterházy János domborműves portrét követően, az idén májusban avatták fel Esztergomban a IV. Bélát, feleségét és fiát ábrázoló domborművet. És készül Esterházy János Tatán felállítandó emlékszobra is. Talán e megbízások első jelei annak, hogy Nagy János monumentális érzékét a magyarországi emlékműszobrászat szervezői is hasznosítani fogják.

Kerékgyártó István