Christoph Eisenhuth

Háborús emlékmű 1918

Töppedt fürtű bodza
hajlik rá –
sötétlő bogyói
fekete könnycseppek
a rigó énekében
mielőtt szelíd kézzel az est
talajba nyomja
mélyen a követ

Erdélyi plébánia

Fürtös borágak
koszorúzzák az ajtót
Mély kútba pillant a nap
Pitvar piros köve
koptatja le
lábunkról a port

Mennybolt és hajlék ez
Otthonra talált
s vendéget marasztal
bent a harangszó

Szerelmesversek

I.	Sápadt csipkebogyó kéri az eget: érints meg fanyar kökény kéri a fagyot: találj meg sötét bodza kéri a rigót:
II.	Pendülj meg öröm csöppnyi öröklét mint júniusi széltől a felmagasult fű s engedd azt cselekednünk amitől visszariad a halál
III.	Időnk rövid zárj az öledbe ahogy minket ölébe zár az éj s nyisd rám az arcod ahogy világot nyit a fény fagytól édes már újra a kökény
IV.	Mint télen a farkas rám veti magát a szerelem elrohan velem szánkóstól a ló s fagy és varjúraj fehérségbe vész

Régi kép

Egyik fáradt kéz kéri a kutat:
káváján hadd pihenjen meg

A másik tartja
a korsót

S az öröklét mámorán
rés reped hirtelen

Rajta keresztül
látja a vén szerzetes:

nyitva állnak a menny
hatalmas kapui

Kardvirág

Lehajlik már a nyár
és vékony ajkával megcsókolja
az őszi kikericset

Haját csipkebogyók
ezernyi lámpása
futja be

S miután kardvirág lángoló botjával
megveri a földet elindul sötét útján
jogara még hosszan világít

Cseh Károly fordításai

Christoph Eisenhuth (1943–) a mai német középgeneráció ihletett, halk szavú lírikusa. Költészetét a keresztyén humanizmus, az emberközeliség és a transzcendencia hatja át. Tájak, helyek, kötődések, évszakok, úti, kultúrtörténeti, bibliai élmények inspirálják többnyire (főleg a szülőföld: Immensee, „Theodor Storm vidéke”), s ezeket mély vallásos áhítattal (szeml)éli és emeli versbe. Költészet és valóság nála elválaszthatatlan. Versei fordításomban jelentek meg irodalmi folyóiratokban, napilapokban az utóbbi évtizedben.