Deák Júlia

Invázió I. néni ellen

    Nem az apró bogarakkal kezdődött. De valóban megjelentek a lakásban furcsa apró bogarak, mert láttam a pici fekete furatokat a lakkozott padlón, és néha a bogarakat is kileshettük, ahogy óvatosan közlekednek a lukak között. A gyíkokat sokáig nem hittem el, amíg meg nem láttam két szétrágott talpú, rettenetesen megcsonkított szandált. A gyíkok a gumitalpaknak estek neki, fogalmam sincs, hogy miért. I. néni körül titokzatos romlás indult meg, a különféle élőlények jelenléte a lakásban vitathatatlan volt…

    A romboló folyamatok egy darabig szelíden megbújnak a felszín alatt. A gyíkok és a különféle szárnyas és szárnyatlan bogarak beköltözésére ésszerű magyarázatnak kínálkozott a túloldali évszázados járdasziget dús lombú, öreg fáinak a kiirtása, egy multi vette meg a telket, gyorsan ledózeroltatta rajta az öreg házat is, és szinte máról holnapra odateremtett az egykori zölddel benőtt területre egy csupa üveg benzinkutat, élesen villogó fényekkel, úgyhogy I. néni konyhájában, ahol hónapok óta rossz volt a villany, esténként a nyugtalan liláskék fényben már meg lehetett találni a lábosokat vagy a minduntalan elkeveredett kávéfőzőt. A hirtelen kivágott fák és a lebontott épület egész élővilága nekiszaladt a sztrádának, és ha szerencsésen átért a másik oldalra, megrohamozta az átellenes házakat. Mindez még érthető volt, és igyekeztem ezt hangsúlyozni is I. néninek, rossz sejtelmeimet elnyomva, egyre jobban kapaszkodtam az ésszerű magyarázatokba. Talán már akkor rettegtem valamilyen ismeretlen szörnyűségtől, és igyekeztem mindenáron meggyőzni magamat arról, hogy nincs itt semmi baj, minden úgy megy, ahogy kell. A tárgyak elharapódzására a lakásban szintén volt magyarázat: ha I. néni minden narancs héját összeszedte, és azért tette, hogy a kissé áporodott szagot ne lehessen érezni a szobákban, ki mondhatott volna erre bármit is. Hogy a narancshéjat éppen a kályha előtt gyűjtögette a földön, arra az volt a magyarázat, hogy a melegben tör elő a héj illata. Először nem értettem, miért kell az a rengeteg újságpapír a narancshéjak alá, azután megtudtam, hogy a narancshéj nem állhat csak úgy egyszerűen a földön. Az újság különben is annyi mindenre jó, I. néni egyetlen újságot sem akart kidobni, ragaszkodott az újságjaihoz, ebbe végképp nem szólhatott bele senki. És hogy egy valamikori könyvelő előveszi és megnézegeti a régi dossziéit, ez is rendben volt, ő nem tehetett arról, hogy a dossziék beborították a díványt, a foteleket, és ott, ahol kinyíltak, kihányták magukból a sok apró számlát, amelyeket I. néni hosszan, hunyorgó szemmel nézegetett, csóválta a fejét, el-el ábrándozott azon, hogy mik voltak azok a régi tételek, amelyeket a sárga foltos naplófőkönyvekbe egykor bekönyvelt. Minden szelíd volt és csendes I. néni körül, de én már akkor éreztem a veszélyt. Ha megérkeztem és kiraktam az ajándékokat, gyümölcsöt, gyógyteát, néha a még meleg, magam főzte levest, leültünk, ki-ki a szokott helyére, és jólesően idéztük fel a múltat, amikor még lakásszomszédok voltunk, a kisfiammal való kalandokat.
    I. néninek nem volt saját gyereke, s az én újszülött kisfiam pelenkázásával ügyetlenkedtünk együtt az első napokban, rettegve és végül fölmagasztosulva, hogy a gyereket egyikünk sem ejtette el. A híres botrányt, mikor bikiniben napoztam, és a lakók kisgyerekestül elzavartak a fűről, slaggal spricceltek, magukból kikelve ordítoztak utánunk. Nagyot futottunk akkor egészen I. néni oltalmazó lakásáig.
    Annyian élnek jól egyedül, I. néni eddig nem panaszkodott. Nincs itt még semmi baj. Csak ne is legyen. Életem legnehezebb időszakát éltem, nyakig benne egy alattomosan elhúzódó perben, amelyet ha elveszítek, mehetünk az utcára, egy maffiózó, pénzhajhász tulajdonos jött a nyakunkra, és mindennapra megsúgta neki az ügyvédje, hogy éppen mivel mérgezze az életünket.
    Látszatra különösebb dolog nem történt, csak I. néni viselkedésében tűntek fel nekem újabb változások. Régen bújta az újságokat, jobban tudta, hogy mi történt a világban, mint én, most is vett néha újságot, de csak szokásból, nem hozakodott elő az új hírekkel, a legújabb napilap hamar belekeveredett a kályha előtti stószba, és onnan már soha többé nem is keveredett ki. Egyszer kerestem valamilyen cikket, fél nap után abbahagytam a keresést, I. néni már megállíthatatlan volt, az újságok alól előkerült egy ősrégi megbízás, elkezdte keresni az eredeti példányát, és amikor könyörögni kezdtem, hogy hagyjuk már az egészet, ingerülten rámszólt. Régen soha nem volt ingerült, sem velem, sem mással, amikor a pénztárcája elveszett, mosolyogva mesélte el. Saját magát a legügyetlenebb embernek tartotta, és minden kudarcán szomorúan nevetett, hogy ő már csak ilyen, ma az ügyeseknek áll a világ. Ahogy ment az utcán, elábrándozva a kirakatok előtt, olyan holmik árán meditálva, amelyeket soha nem is akart megvenni, az volt az isten csodája, hogy az állandóan nyitva felejtett táskáját csak nagy néha pakolták ki.
    (Nem tudom higgadtan végiggondolni I. néni történetét. Hogy is mernék én sima és gördülékeny történetet írni arról, ami nem sima és nem gördülékeny, és bocsáss meg, I. néni, bocsáss meg, hogy most írok erről, amikor te nem tudsz beleszólni semmibe, s végre valóban szelíd és fölényes lehetsz, mert abban a dimenzióban, amelyben létezel, senki nem ítélhet meg, nem vethet rád követ többé.)
    Valószínűleg I. néniben a korán elveszített anyámat kerestem, és bár egy színésznőnek és egy könyvelőnek a világa messze esik egymástól, mégis I. néniben volt valami alapvető tanácstalanság vagy köznapi szóval élhetetlenség, és a távoli rokonok elbeszéléseiből tudom, hogy bizonyos értelemben anyám is hasonlóan idegenül mozgott a világban. Más hasonlóságot azután nem is találok közöttük. Talán mág annyit, hogy a költészet mindkettőjük életében szerepet játszott, bár másként. Anyám ártatlan bohémos nyitottságában költészetként élte meg a világot, az álmait nem választotta külön a valóságtól. I. néni az álmokat az ünnepi pillanatokra tartogatta, ha a könyvelés vagy a háztartási kiadások írogatása után különleges hangulatba akart kerülni. Szerette ilyenkor elővenni a kedvenc verseit, bólogatva, felemelt mutatóujjal olvasta a fennkölt sorokat, szomorú, de büszke mosollyal jelezve, hogy az efféle emelkedett érzésvilágot csak az erre alkalmas lelkek érthetik meg, és ezek közé a kiválasztottak közé nem tartoznak bele a Nagyék a szomszédban a bunkóságukkal, nevetséges, ahogy lopják a víkendházukhoz az állami építőanyagot, és a lépcsőn az asszony az új bundájában oda sem köszön már az I. néninek.
    I. néni látszatra lenézte a ház lakóit, de nem tudta előttem elleplezni, hogy mégis vágyik a velük való kapcsolatra. Engem nem nézett le, sőt a finom érzések pillanatainak átélésére az ismerősei közül csakis engem tartott méltónak, de éreztem, hogy a valóságos világot mégis a ház lakói jelentik a számára. Nem volt mindegy, hogy a földszintről Bartáné hogyan nézett rá, amikor kiderült, hogy ő tudja az uráról, az nem is igazgató volt, hanem párttitkár annál a vállalatnál, és még ivott is, mint a kefekötő. Csak azt nem tudja, miért hazudozik fűnek-fának ez a Bartáné.
    Néha beszélt néhai férjének bizonyos rokonságáról is, egy titokzatos fiúról, aki nagy ritkán meglátogatja, és javítgatni is megpróbál valamit a lakásban. De mindig rosszul sül el, ha hozzányúl valamihez, a vécéhez is alsó tartályt hozott, azt szerelte föl a falra, és most kiadta I. néni a drága pénzt, mégis öntögetni kell továbbra is a vizet a kád mellett álló műanyag vödörrel. Szidta a fiút, de jólesett, hogy jön.
    Azután egyszer nagyon tétovázva megkérdezte tőlem, hogy mit tegyen, mert a fiú kölcsön akarja kérni a takarékba tett pénzét, mivelhogy nősülne, a barátnője gyereket vár, és be kell fizetniük az első lakásrészletet. Mit mondhattam erre. Azt, hogy gondolja meg. Meggondolta, és a fiú hónapokra elmaradt. Tudom, hogy I. néni sokat rágódott a problémán, de bolond azért nem volt. A fiú apja, mint I. nénitől megtudtam, nagy svihák, néha külföldön élt, néha idehaza, ha itthon volt, mindig ajánlott valamilyen gyanús üzletet I. néninek, amit ő mindig hűvös udvariassággal visszautasított. Hallottam még egy csodaszép nőről, szintén néhai férjének a rokonságából. A nő az Avon termékeket reklámozta, csodaautóval járt, rádiótelefon a fülén, minden modern és csodás volt rajta, I. néni idegenkedő áhítattal dicsérte. Egyszer jártak nála a férjével, a nő állítólag leült egy székre, beleburkolódzott orráig a bundájába, ki se látszott a drága szőrméből, és elegánsan elhatárolta magát mindattól, ami a lakásban történt. Elképzeltem a nőt a narancshéjak és újsághalmok között. I. néni, bár megjegyzéseket tett az ügyre, büszke volt arra, hogy a volt házmester és a lakók látták, hogy ilyen vendégek kopognak be az ő ajtaján. Valójában kerülte ezeket a rokonait, nem tartotta magát közéjük valónak. Néha lement a szülőfalujába, egy poros alföldi faluba, ott legalább ismerték, tudták, hol állt a vályogházuk a főutcán, amíg össze nem dőlt, mert a szomszéd alávágta a falat, hogy elvihesse a házból, ami még megmaradt, meg a kerítést is arrébb cövekelte le. I. néni, ha néha lement, csak sopánkodott a károkon, félénken megnézte az újabb területsértéseket, és mindent hagyott annyiban. Csak otthon jelent meg rémálmaiban az alföldi ház, amelyből már csak egy konyhányi romhalmaz maradt meg, annak is kifeszítették az ablakát, és vitte boldog-boldogtalan, amit ért.
    Az az igazság, hogy én már tíz évvel ezelőtt cserbenhagytam I. nénit, amikor elmentem ebből a sztráda melletti csúnya kockaházból, hogy ne szívjam tovább a robogó autók porát, ne kelljen borzadoznom minden reggel az aszfaltba lapított macskatetemektől. Csendre vágytam végre, egy kis nyugalomra, ott a sztráda mellett úgy éltem máról holnapra, hogy bármikor kisöpörhetett a városból a kopasz utakra rányargaló szél, vagy egy újabb idomtalan, monumentális építkezés, mert a multik mindig megtalálták az utat a pénzükkel, ha egyszer eldöntötték, hogy a környéket autószalonokkal borítják be, akkor az úgy is lett. Ezen a városszéli területen csak máról holnapra élhetett az ember, nekem a válásom után boldogság volt ez a lakás is, de tudtam, hogy egyszer elmegyek innen, ezt az egyet mindig tudtam. Az új helyemen azután nyakamra jött a háziúr, I. néni egy ideig reménykedett is, hogy visszaköltözöm valahogy, végül feladta a reményt. Sokszor az ablakából a hegyet bámulta: ott vagytok ti. Soha nem lett volna ereje elhagyni a sztráda melletti házat. Álmodozott róla, hogy elmegy innen, ahol valójában nem értik meg, egy ideig komolyan is vettem ezeket az álmodozásokat, újságokat néztem, lakásokat hívtam fel, azután rájöttem, hogy minden hiába, I. néni a döntésképtelen emberek közé tartozik, csak az időmet vesztegetem, ha bármilyen változtatásra rá akarom venni.
    A bűzlő, felmosóvíztől mindig nedves lépcsőket mászva, megpihenve az ajtók előtt porosodó örökzöldek között le kellett győznöm a szorongásomat, nem szerettem itt lakni sohasem, ez az igazság, s most visszajárva ide egyáltalán nem nyugtatott meg, hogy I. néni itt maradt. A ház körül nem volt kerítés, és a sztráda, amely a régi előkerteket már régen elnyelte, és csak egyre szélesedett tovább, már ott süvöltözött a kapuk előtti keskeny járdaszél mellett. Nem egy bizonytalan járású, öregnek való hely volt ez, pláne este, amikor a benzinkúti McDonald’s körül gyanús figurák társaságában nyüzsögtek a húsukat mutogató nők, hogy azután szerencsét próbáljanak pár méterrel odébb, a bozótosban.
    De I. néni csendben elélt valahogy ezen a környéken, imbolyogva, de mindennap elment a maga zsemléjéért és párizsijáért a jó pár száz méterre lévő közértbe, és eleinte még arról ábrándozott, hogy egyszer fogja magát, szépen felöltözik, és együtt megebédelünk abban a híres McDonald’s-ban, amelyről annyit hallott. Amikor felvilágosítottam, hogy ott csak valami zsemlefélét lehet kapni, vékony fasírozottal a közepén, lelkesedése lelohadt.
    Nem tudom, hogyan indult el a romlás, mert görcsösen ragaszkodtam a megszokott, régi rendünkhöz. Mintha az utóbbi időkben I. néni nehezebben nyitotta volna ki az ajtót. Néha tíz-húsz perceket álldogáltam a lépcsőházban, és nyomtam a csöngőt hiába. Utána kicsoszogott nagy nehezen az előszobába, és megrettentem a külsejétől: az arca beesett, mert a műfogsorát éjszakára kitette, és reggel nem találta meg, a haja ősz tincsekben lógott le a hátáig, hunyorogva bámult rám egy ideig, mire megismert. Azután végre megértette, hogy én vagyok az, beengedett, hosszas keresés után vett magára valamit, és unszolásomra befonta és kontyba tette a haját.
    Ez már nem az a világ volt itt, mint azelőtt. A bogár- és gyíkinvázió után I. néni furcsa zajokat hallott. Ezek a zajok alattomosan mérgezték az életét. Fölfelé intett, a mennyezet felé, és perceken át hallgatóztunk. – Na. Hallod? Hallod végre? – Semmit nem hallottam, csak a sztráda zúgását. – A Nagyék antennája megint rákezdte, egy szemernyit sem tudok tőle aludni. Direkt ide rakták a fejem fölé. – Füleltem, de csak a sztráda állandó tompa dübörgése jött be odakintről. A lakásban a tárgyak már hegyekben álltak mindenfelé, a kupacok rendjét csak I. néni ismerte, de minduntalan elfelejtette, hogy mit miért vett elő, már a saját rendjében sem igazodott el. Néha gyanakvóan és keserűen kifakadt: – Te ügyes vagy! Mindent megcsinálsz, amit akarsz! – Az „ügyes” I. néni szájából a legmélyebb megvetést jelentette. Az ügyesek voltak az ügyeskedők, akik a finomabb lelkek titkait nem ismerték, viszont nekik állt a világ. Nem tudtam, hogy kerültem hirtelen az ügyesek közé, próbáltam vitatkozni, de nem lehetett. A lágy, mindig mosolygó I. néninek ezt az új arcát még sosem láttam, ingerült lett, néhány lakóról szólva megrögzötten gyűlölködő, egyszerre már nem volt ereje megőrizni a világhoz való elnéző viszonyát. Talán ekkor jött rá, hogy kegyetlen csapdába került, és hirtelen támadóvá vált. Régebben gyakran panaszolta, hogy a ház közönyös iránta, nem figyelnek rá, még egy tányér meleg levest sem hoz neki senki. Eleinte nem vettem komolyan ezeket a panaszokat, de lassan rájöttem, hogy I. néni valóban meg van döbbenve, tapasztalja, de még most sem hiszi el, hogy ez nem a falu, a régi falu, ahol pletykálhattak, civakodhattak, de a betegekre azért ránéztek. Ott nem maradhatott egy gyönge öreg hétszámra egyedül. Itt elmentek a lakók a telkeikre, és I. néni a lépcsőházban hallgatódzott, legalább az élet neszeit akarta hallani valahonnan. De mindenütt csend volt az ajtók mögött. Sehol egy kis mozgás vagy fény. Tapasztalta, de igazán nem akarta tudomásul venni, hogy az ő élete, halála a házban valójában senkit nem izgat. Ez a felismerés túl kegyetlen volt ahhoz, semhogy elfogadhassa.
    És ekkor csengetett be kisvártatva a szomszédból egy virágos otthonkát viselő, Babika nevű, békés nő, aki fölfigyelt erre a nagy magányosságra, és egy kis frissen főzött étellel akart kedveskedni I. néninek. De ez a kis kedvesség, bár erre várt hónapokon át, végtelenül kevés volt ahhoz az indulathalmazhoz képest, amely ekkorra már fölgyűlt I. néniben, túl későn is jött, s talán éppen ezért robbant ki az a rejtélyes lépcsőházi ügy, amely végképp elszigetelte I. nénit a ház lakóitól. Ha másból nem, ebből már világosan láthattam, hogy valami nagy baj készül. A ház viszont egészen másképpen ítélte meg a dolgot. Itt már olyan bonyolult összeesküvésről volt szó, mint hogy Babika férje I. nénit a legrosszabb időpontokra osztotta be lépcsőházi takarításokra, és mikor ezt ő nem fogadta el, úgy akasztotta ki a táblát a lépcsőházi faliújságra, hogy I. néni neve mellé felkiáltójeleket tett. Gyanítottam, hogy I. néninek már nem volt ereje a takarításhoz, és ezt önmagának sem akarta bevallani. Ahogy I. néni meglátta a saját nevét a falon, még a lélegzete is elállt, azonnal letépte a szégyenletes papírlapot, és a felháborodástól rogyadozó léptekkel csengetett be sorra a lakókhoz, holott azelőtt nem beszélt senkivel. Végre váratlanul ráirányult a közfigyelem, de így? Hátba támadják, kipellengérezik, és még nem is védekezhet? Szemétnek és aljasnak nevezte a férfit, és ekkor akadt össze a mit sem sejtő Babikával a lépcsőházban. Itt homályos a történet, a zavarba került nő valószínűleg csak nyúlt volna a papír után, I. néni meg támadásnak vette a mozdulatot, tény, hogy valamelyikük körme véletlenül megkarcolta a másik arcát. Ezt a suta esetet úgy adták tovább a házban, hogy I. néni már verekszik is. A sértődött Babika nem jött többé. I. néni összeszorított szájjal siklott el a történtek felett, s kínlódva, önérzetesen botladozott tovább a lakás tárgyai között. Vagy lefelé menet a lépcsőházban, ahol a pinceszint sötétjétől állandóan rettegett, de ezt rajtam kívül nem mondta meg senkinek.
    Mindez hihetetlen lett volna bárki számára, aki ismerte a régi, szelíd I. nénit. A lakók azonban nem lelkiztek a dolgon. Ezután senki nem csöngetett be hozzá. Tán még beszélni is elfelejtett volna, ha időnként nem látogatom meg.
    És ekkor elkezdődött valami, szavak ezt nem adhatják vissza pontosan. I. néni nem vette már fel a telefont. Csöngethettem akár órákon át. Talán éppen azt akarta hallani, hogy keresik, de ő büszkén kéreti magát. Izgatott szemrehányásaimra elégedetten vonta meg a vállát: „Mindegy, így is megtaláltál.” A tárgyak már harcias rendetlenségben álltak mindenfelé. Megjelentek a befőttesüvegek, állítólag azért, hogy a pincébe kerüljenek, de ennek még I. néni szerint nem jött el az ideje. Az újságokat spárgákkal kezdte összekötözni, de valahonnan újabb és újabb újságok kerültek elő, és a szobában a közlekedésre alig maradt hely a bálában álló újságpapíroktól. Én jöttem minden héten, mint a gép, de nem tudtam, vár-e igazán, fáradt voltam, kiraktam a hátizsákomból a narancsot meg egyebet, kekszet, próbáltam úgy beszélgetni vele, mint régen, de I. néni egyre furcsább lett. Míg ott voltam, ő az ágya szélén ülve a csekkszámláit nézegette idegen szemmel. A régi, merengő mosolya már csak a számoknak szólt, de látszott, hogy nem egészen érti már a számoszlopok jelentését. Lassan, tagoltan ízlelgette a bankok neveit, mintha egyedül lenne. Felöltözni a világért sem akart. Ócska tréningnadrágban közlekedett, amelynek derekát rugalmasságát veszített szürke gumiszalaggal kötötte a testéhez. Már tudtam, hogy semmi sem lesz olyan, mint régen, de azt nem, hogy ennek az egésznek mi lesz a vége.
    Az az egy biztos, hogy a dolgok kikerültek a normális kerékvágásukból. Eljött a pillanat, amikor már minden megtörténhetett.
    Azon csak az első napokban csodálkoztam, hogy a beszélgetéseinket fölváltották I. néni monológjai a múltról, gyerekkoráról, a háborúban meghalt vőlegényéről. Örültem, hogy beszél, emlékezik. Közben kinyitotta a kekszeszacskót, hogy vegyek belőle. Örömmel hallgattam a történeteket, de ijesztő volt, amikor ugyanazon az estén kezdte el mesélni ugyanazt a történetet még egyszer. Hihetetlen volt hallani ugyanazokat a mondatokat, még a hangsúlyozásuk is pontosan ugyanaz volt. Mi ez? Valóban nem vesz észre semmit? Lehetséges ez? Hallgattam, és kínosan mozgattam a lábujjamat a cipőmben, mint mindig, ha ideges vagyok. I. néni végül is a barátnőm volt, minden hibájával együtt sokra tartottam, s most mit csináljak vele, mikor úgy viselkedik, mint egy elromlott magnetofon. Mintha egy gép tönkremenetelének utolsó fázisait láttam volna, és ez a gép egy jól ismert, és szeretett ember testébe volt kiszakíthatatlanul beleépítve.
    Észrevettem, hogy a romlás felgyorsul. I. néni egyszerűen elfelejtette mindazt, amit pár perccel korábban tett vagy mondott. Ebből egészen különös helyzetek adódtak. Nem lehetett tudni, befizette-e a számlákat, valóban járt-e itt a postás, vagy mindez a múlt hónapban történt. A vele töltött esték jórészt kereséssel teltek el. Kerestünk eltűnt orvosságokat, noha már azt is elfelejtette, hogy mennyit kell bevennie belőlük, eltűnt szemüveget, vattát, kiskanalat, szacharint, szinte nem is csináltunk mást, csak kerestünk valamit. Rémülten gondoltam arra, hogy mi lesz, ha nyitva hagyja a villanyrezsót, és rajta felejti az ételt. Ha elmentem hozzá, már nem lehetett rávenni, hogy felöltözködjön, nem fonta be a varkocsát, viszont szomorúan vizsgálgatta a megvékonyodott tincseket, hogy mennyire hullik a haja. Nem tudtam, mit csináljak. Azt megértettem, hogy sem otthonba, sem kórházba nem akar menni. Évtizedekig élt egyedül, nem tudtam volna elképzelni engedelmes, jó kis öregnek, amint bólogatva teljesíti a gondozónők parancsait. A megszokott lakása nélkül semmije sem maradt volna. De így meg mi lesz vele?
    Minden alkalommal rettegve vártam, hogy kinyitja-e az ajtót. Sokáig kaparászott a zárban a kulccsal, de kinyitotta mindig. Egytől féltem a legjobban. Belegondolni sem mertem abba az egy dologba. Azután bekövetkezett az is. Egyszer, amikor meglátogattam, kiderült, hogy I. néni már három napja nem volt bevásárolni. Valahogy nem volt kedve. Meg félt is, hátha elszédül az úton. Most azután nem hagytam annyiban a dolgot. Ezt meg ne tegye többet, mondtam neki valódi rémülettel. Mi lesz, ha leesik lábról? Én nem tudok mindennap eljönni hozzá, mit csinálunk akkor. Bólogatott, mindenben egyetértett velem, de megint két napig ágyban maradt. Lassan úgy legyengült, hogy valóban csak lépésenként, szédelegve tudott eljutni a közértig, és mindig találnia kellett valakit, aki szánalomból hazakíséri. Egyszer, mikor meglátogattam, sokáig nem nyitott ajtót, majd lassan, többször elvétve a zárat, végre beengedett. Meglepődtem, mert nem volt rajta nadrág, látni lehetett a fonnyadt, gyerekesen ártatlan szemérmét a gyér szőrzettel, kezében sárgásrózsaszínű, kopott selyembugyit tartott, amelyen nagy barna folt csillogott. – Kakás lett – mondta elgondolkozva. A szaggal vagy az illemmel mit sem törődve visszaült a vécére, a nadrágot pedig szakértőszemmel, hosszan vizsgálgatta. Tiszta bugyit kellett hozzak valamelyik nejlonzacskóból, egy nem túl meggyőző fehérneműscsomagból. A bugyik vagy lukasak voltak, vagy hiányzott belőlük a gumi. Végül I. néni nagy körülményesen leöblítette a vécét. A szennyes bugyit betette a mosdóba a többi ott ázó hasonló fehérnemű közé, és végre bejött a szobába. Ahogy benyúlt a kekszeszacskóba, és utána engem is megkínált, csak arra próbáltam visszaemlékezni, hogy megmosta-e az előbb a kezét. Nem láttam, hogy megmosta volna. Szégyelltem magam, de nem tudtam venni a kekszből. Émelyegtem, féltem, és tudtam, hogy a legszörnyűbb dolog történik velünk. A szomszédból áthallatszott a tévé hangja. – Na, most már hallod? – kérdezte I. néni fogatlanságtól beesett s ezért szigorúnak tűnő arcát a plafon felé fordítva. – Igen – mondtam –, tényleg hallok valamit. – Odakint zúgtak, robogtak az autók a sztrádán, és én I. nénivel a magányos lakásban a tehetetlen rémületet éreztem. „Mi lesz itt? – gondoltam. – Mit tehetnék?”
    A helyzet megoldhatatlannak látszott. Legszívesebben hazavittem volna magamhoz, de ott a háziúr a régi lakókat is naponta zaklatta, a szomszédom fia ellen éppen kényszerkijelentést foganatosított, I. nénit napokon belül elmarta volna a lakásomból. Otthonba I. néni nem akart menni, kórházba végképp nem. Itt pedig napokon belül intézkednem kell, mert most már bármi megtörténhet. Nincs idő. Nincs idő. Valamit ki kell találnom. Történt még egy furcsaság aznap este, ami nagyon felkavart. I. néni, ahogy ott ült ősz vállára hulló varkocsaival az ágyon, mint egy hirtelen megöregedett leány, mindig volt benne valami leányos, befejezetlen, ezt a titkát talán én sejtettem egyedül a világon, hirtelen abbahagyta a keresgélést, és merően rám nézett. – Nem is tudod, hogy téged én mennyire szeretlek. – Csak nézett engem, mint aki először lát, én meg ostobán mosolyogtam.
    I. néni nem volt érzelgős típus, velem szemben meg valamiért különösen tartotta magát. Alig akartam hinni a fülemnek. Szemérmes volt az ilyen dolgokban, ha meg is ölelt néha, a csókja hideg és félénk maradt, de én tudtam, mennyire ragaszkodik hozzám, értettem látszatridegségét, mert én még nála is merevebb voltam ezen a téren. Most egészen furcsán érintett ez a váratlanul jött érzelmesség. És éppen ebben a pusztulásban és zűrzavarban, amely körülvett minket!
    Ahogy kiléptem a házból, az éjszakai sztráda mentén haladva, különös, ünnepi érzés fogott el. A sötét ég a rengeteg csillaggal tökéletesen illett a benzinkút hideg ragyogásához és az elsüvítő autók fellobbanó fénypászmáihoz. A nappal félelmetes környék most fellélegzett, hírt adtak az elnyomott fák és futónövények. A hűvös, megtisztult levegőben a tágasságot és a mindent magába foglaló rendet éreztem meg. Istenem, védd meg őt! Védj meg minket, és segíts!
    Másnap egész délelőtt le sem tettem a telefont. Az volt a tervem, hogy a házi gondozást szervezem meg I. néninek, és a lukas órákban magam is besegítek. Apácákkal értekeztem, de azok csak egy órára tudtak volna jönni. Kellett valaki délelőttre, s mivel egész napra nem találtam senkit, kellett keresnem valakit külön délutánra is. És akkor ki alszik vele? Kétszer hetente én is meg tudom oldani, a többi napra jöhetne az az üdvszolgálati nő. Kicsit egzaltáltnak tűnt, így telefonon keresztül, de olyan olcsó volt az órabére, hogy nyerészkedésről az ő esetében nem lehetett szó. Délutánra kezemben tartottam az egész rendszert. A még megfizethető gondozónők egész bonyolult hálózatát bármikor működésbe hozhattam.
    De végzetesen elkéstem. Nem tudtam, hogy ennyire az utolsó percekben járunk.
    Már jött az a kivédhetetlen valami felénk, az én ösztöneim ritkán csalnak. Nemhiába rettegtem hónapokon keresztül. Este felhívott a svihák férfirokon felesége, és közölte, hogy I. nénit kórházba vitték. Mi történt? A legrosszabbra gondoltam. I. néni a padlón, kihűlt keze a széklábat szorongatja, szürke haja szétterül a szőnyegen. Mert ezek az emberek jó ideje nem fordultak meg I. néni lakásában. Ha telefonáltak, I. néni mindig kitért a látogatásuk elől. Azután megértettem mindent. Valahogy bejutottak a lakásba, I. néni talán azt hitte, hogy én érkezem, és kinyitotta az ajtót. Talán előre megszervezett családi akció volt ez az egész, amelyet előzőleg a család alaposan megtárgyalt. Talán reszketeg, bizonytalan telefonhangjából, meg ahogyan elfelejtette a dolgokat, arra jutottak, hogy I. néni már nem a régi bevehetetlen vár. Úgy ítélhették meg, hogy itt az idő. Ehhez jöhettek a beavatkozást mindenki előtt igazoló, észbontó narancshéjak és újsághalmok. A szennyes bugyik a mosdóban. I. néni erőtlenül hagyta, hogy intézkedjenek. Talán nem is értette igazán, mi történik vele, máris a szirénázó mentőautóban ült. A lakás kulcsait, I. néni igazolványait a rokonok eltették, és máris átvehették az irányítást. Így képzeltem el a történteket, és tudom, hogy nem sokat tévedhettem. Ezután villámsebesen zajlottak le a dolgok. I. néni fogoly volt, és már nem menekülhetett. Átkerült arra a futószalagra, amelyet a gyenge és magányos öregeknek alakítottak ki. Elkábítva, a ránehezedő különféle akaratoktól megkötözve vonult a neki kijelölt úton, körülbelül annyi szava lehetett már, mint egy csomagnak a csomagmegőrzőben. Néha visszanézett rám, hogy mi ez? Mikor lesz vége? Ha a rokonokat kicselezve kicsit egyedül tudtam maradni vele, mindig megkérdezte: „Mikor viszel már haza?” Akkor már az orvosnővel összevesztem, mert a rokonok ott is megelőztek. El tudtam képzelni, miket hordhattak össze. Profi csibészek intézték a sorsát. Nem tehettem érte semmit. Hozzátartozója papír szerint nem voltam, a barátság pedig a kórházi adminisztrációban semmit sem számít. Némi tessék-lássék vizsgálati procedúra után az elfekvőbe vitték. Ott többször meglátogattam. A rokonok akkor már mindent kiszedtek belőle, végrendeletet írattak alá vele, megszerezték a bankszámlái fölötti rendelkezés jogát. Néha mintha I. néni megértette volna, hogy mire megy ki ez az egész. Amíg nem írta alá, amit kell, a rokonok őrt állottak körülötte, néha szomorúan fordította felém az arcát, mintha kérte volna, hogy segítsek, de végül inkább nem mondott semmit. Túlságosan gyenge volt már, a gyakorlati dolgok egyre kevésbé érdekelték. De érzékelte, ha ott voltam, bárki rámolt, zsörtölődött is látszatra fölötte, a szeme engem keresett. Az egész kórházi gépezet olajozottan működött a tehetetlen öregek körül. Az ápolónők teljesen a rokonok kezében voltak, bár a borravalójukat az I. nénitől elszedett pénzből kapták. Ez már mindennek a vége volt. I. néniről legvégül leszálltak a rokonai, már nem volt mit keressenek rajta, a szennyesét sem cipelték el nagy garral, mint amikor az elfekvő osztály sokat látott közönsége, a nővérek, és a fásult betegek előtt adták elő magukat, most már nem volt szükség a felhajtásra, majd a kórház elintéz mindent. Éjjeliszekrényén gyűltek a zsemlék és a sajtok, a makacsul felbonthatatlan konzervdobozok. Senki nem gondolt rá, hogy a műfogsora eltűnt, és fogak nélkül nem tudja elharapni a szilárd ételt. Megkerestem neki az elveszett fogsorát, felbontottuk az egyik májkonzervet, de már nem volt ereje enni. Ahogy a hátát masszíroztam, élesen feszültek tenyeremnek a soványságtól kiálló csigolyái.
    Nem tudom, mit érzett ezekben az utolsó hónapjaiban. Lehet, hogy átadta magát az egész folyamat álomszerűségének, hogy ne kelljen szembenéznie a legnagyobb félelemmel. Sok altatót kapott, a szobatársai kérésére, hogy éjszaka ne motoszkáljonn, és ne rakodjon, így jótékony félálomban úszott a cél felé, amelyet biztosan sejtett, de talán úgy érezte, ha csendesen átadja magát a sodrásnak, nem lehet baj, minden úgy megy majd, ahogy kell.

    Soha nem tudtam meg, hová temették. A rokonok féltek tőlem, hátha én is igényt támasztok az örökségre, így azután nem értesítettek a temetésről. A sztrádán, ha arra visz a busz, elfordítom a fejem a régi házunktól. Semmi jó nem lesz abból, ha idegen ágyneműt látok I. néni ablakában. Nem vagyok kíváncsi a benzinkút erőszakos kék villogására sem.
    Csak ősszel, a sárga levelekkel burkolt utakon sétálva merek I. nénire gondolni, a természet nagy, termékeny bomlása idején. I. néni, velem ellentétben, szerette a temetőket. Lassan elszöszmötölt a sírok között, böngészte a régi feliratokat, mindig is szívesen ábrándozott el az élet nagy kérdésein.