Körkérdést indítunk útnak a magyar költészet állapotáról: szeretnénk az Költészet és az Olvasó közötti párbeszédnek újabb átjárót nyitni, segítve az árnyalatok megfogalmazását, ösztökélve a megértés és elfogadás, a közeledés gesztusait. A válaszadásra felkért költőktől az alábbi három kérdésre (vagy csak valamelyikére) kértünk választ:

    1. Hogyan látom a mai költészet olvashatóságának határait „Én, a Költő”?
    2. Vajon milyen befogadói tapasztalatra épülhet-építhet a mai költészet?
    3. Kit és miért olvas, ajánl olvasásra?

Parti Nagy Lajos

Műnemek között az első

    1. Kezdhetném úgy is, hogy nem látom, tehát sehogyan se látom. „Én, a költő” pláne nem. Hogy a nem látás volna a legőszintébb válaszom. S ez csak félig vicc. Nem látom, de nem azért, mert annyira a végtelenbe tágultak, avagy annyira kicsire zsugorodtak volna e határok, hanem azért, mert ahány olvasmány, annyi határ. És ahány olvasó, annyi. S az illetőnek ahány életkora, hangulata, életkorbéli hangulata, annyi határ. Csak közhelyeket tudok mondani: más az öreg Aranyt kamaszként és más hetvenévesen olvasni. És más egy strandon, mint egy elfekvőkórházban. Ha van konszenzus, az legföljebb ebben lelhető fel, hogy mindenkinek és minden egyes verssel való találkozáskor máshol vannak az olvashatósági határai. S ez ráadásul egy cikcakkos, komplikált határrendszer. Vannak érzelmi, nyelvi, műveltségbéli, türelmi és isten tudja, hogy még milyen összetevői. Ezek közül van, ami lassabban változik – az érzelmek, például –, s van, ami gyorsabban. Ha bármi is megfogalmazható általában, persze nagy megszorításokkal, az tán olyasmi, hogy a lehetséges „olvasók”, most tételezzük föl, hogy vannak, s azt is, hogy még nem ama kritikus tömeg alatt, mely alatt már néven kell és lehet őket nevezni, szóval hogy az olvasók átlagának műveltségében, legalábbis készség szinten, egyre kevésbé vannak jelen azok a klasszikusan humán tudások, amelyekre a tradíció maga, s az erre a hagyományra rakódó mindenkori újabb költészet épít, ergo egy vers, egy költői mű bizonyos rétegei eleve kívül maradhatnak az olvashatóság határain. Ilyesmire, azt hiszem, minden kor panaszkodott, s nem kisebb és nem nagyobb joggal, mint ez a mi folytonosan „után”-nak titulált korunk. Ettől persze tény, hogy ha én, mondjuk, József Attilát vagy Csokonait parafrazeálok egy versben, s a hatást, bizonyos hatásokat az átírás tényével, milyenségével, szóval az elrajzolással akarok felkelteni, de az adott olvasóm sem Csokonairól sem József Attiláról nem hallott, akkor ez a törekvésem célt téveszt. Nem feltétlenül az egész vers, hanem hatóerőinek, trükkjeinek, eszközeinek egy része. De egy jó vers elég gazdag és bonyolult konstrukció ahhoz, hogy ilyen esetben más rétegei, mélyebbek és felszíniebbek is, megérintsék ezt az olvasót. Az idézett és számára semmitmondó hagyománydarabot értheti például „egy az egyben”, tarthatja az én saját, illetve előzmény nélküli találmányomnak, s ugyan a számára bizonyos fokig másról fog szólni a vers, egyértelműen nem gondolhatom, hogy az olvashatóságom (a versemé) határa szűkült, mert hát egyszerre szűkült és tágult. A legegyszerűbb azt mondani, hogy folytonosan átértelmeződött. És átértelmeződik, persze, de hát számtalan rétege, szintje van, ahogy egy jó, tehát bátor, tehát szabad olvasónak is rengeteg kreativitása és fantáziája, vagyis amit veszít a réven, azt bőven megnyeri a vámon. Bár mint konkrét példa talán nem is jó a példám, hisz ez a műveltségbéli félreértés a legkevésbé a költészet kisszámú, de egyre képzettebb közönségét jellemzi. Mert ez egy speciális közönség még az olvasók és az irodalomkedvelők között is. Ha arra gondolok, hogy van ez a réteg, akkor végképp értelmetlennek gondolom a kérdést, noha nagyon is fontos. Fontos akkor is, ha ama megfoghatatlan dologra, az érthetőségre, pláne a „közérthetőségre” vonatkozik, mely van is és nincs is, mert egyfelől hol van és ki az a „köz”, másfelől – de ez már a második kérdés.
    2. Ez a kérdés meg, természetesen, még mindig az első, hevernek egymáson, egy halom hasított kérdés. A mai költészet nagyon sokféle tapasztalatra építhet, pont annyira, annyifélére, mint ahány lehetséges befogadója van, pro forma az adott nyelvközösség minden tagjáéra építhet, de hát ezt tudjuk. Tudjuk, hogy a legalapvetőbb tapasztalat a nyelv, úgy is, mint a mai magyar köznyelv, úgy is, mint ennek egy sajátos derivátuma, a költői köznyelv. Ennek bizonyos ismerete nélkül semmiféle befogadás nem jöhet létre. Persze az, hogy az olvasó is magyarul beszél, meg én is, szükséges, de nem elégséges. Minthogy a versolvasó közönség ezeket a tapasztalatokat maga is, legalábbis részben, a költészetből vonta el, szükség van, szükség volna egy viszonylag közös hagyományra, illetve a hagyományok közösségére, legalábbis egy jó szándékú, lojális tudomásra arról, hogy ez, a hagyományok bizonyos köre létezett és létezik. Irodalomtörténetileg a nagyobb hagyományok közül én a Nyugat-folyóirat, a tágan értett, hogy úgy mondjam, a József Attilával együtt értett Nyugat hagyományát érzem a legelevenebbnek. Ebből a szempontból ez az a befogadói tapasztalat, amelyet a mai magyar költészet nem tud és többnyire nem is akar megkerülni. Ez az a formátlan, de nagyon világos középpont, amely mondjuk Arany Jánost és az immár végleges és klasszikus Petri Györgyöt összeköti egymással. Eme tapasztalatoknak, tudásoknak nagyon sok köre és fajtája van, a hagyomány is, a műveltség is rettentően fontos, de én azt hiszem, hogy szinte a legfőbb befogadói tapasztalatnak a nyitottságnak, a toleranciának kéne lennie. Persze az előbbi tudások nélkül a tolerancia vak megengedés, s ama tudások tolerancia nélkül csupán csikorgó elméletek. Tolerancián én ez esetben annyit értek, hogy hagyjam magam, hagyjam magamra hatni a verset, hagyjam a saját fantáziámat, játékosságomat működni, s ha nem jön létre találkozás, ne riadjak meg és ne dühödjek fel. Annyit jelent, hogy olvasó és író ne nézze egymást hülyének, ha adott esetben süketen vagy csupán értetlenül elmennek egymás mellett. Nincs mindenkinek tetsző író, és nincs mindenevő, pontosabban mindenemésztő olvasó, noha a jó író is, a jó olvasó is folyton érzi ezt a késztetést, és persze folyton ütközteti a lehetőségeivel. S még valami: van a respektálás, és van a tetszés. Előbbi hűvös és racionális, utóbbi meglehetősen önkéntelen, lázas, a szerelemhez hasonlítható, pont annyira irányítható is, terelhető és elfojtható. Nem jobban, de pont annyira igen. Ha bizonyos műalkotás nem tetszik zsigerileg, attól még respektálhatom, akár még a saját kánonomba is beilleszthetem, úgy is, mint tőlem pillanatnyilag távol álló, de az irodalmiság számára fontos dolgot, mely – akár még a számomra is – fontos, „tetsző” lehet valamikor. Ez részletkérdésnek tűnik, de szerintem nagyon lényeges az olvasói magatartásban (s az író is, alighanem 80 százalékig olvasó, méghozzá nem feltétlenül a legjobb olvasó). Lényeges, hogy a saját ízlés egy nyugodt és közepes őszinteséggel vállalható legyen, de ne jelentse ennek az értékrendnek az abszolutizálását, azonnali oktrojálását. Hogy én mint olvasó ne toroljam meg se magamon (hülye vagyok), se a művön (micsoda hülyeség), se az írón (micsoda barom) azt, hogy, úgymond, nem értem. S ne tegyem ezt íróként se, ne verjem le a („hülye”) olvasón, hogy nem tetszem, hogy nem én tetszem neki. Ami nem azt jelenti, hogy ne tehetnénk, nem lenne ildomos erőfeszítéseket tennünk a Másik felé, s költőként ne kellene számolnunk a befogadói tapasztalat változásaival.
    3. Sokakat, csak listát tudnék írni, abból meg mindig kimarad valaki. Főleg sokakat ajánlanék, noha az utóbbi években meglehetősen kevés verset olvasok. Igaz, írni is kevesebbet írok, bár ez nem függ össze. Nem így függ össze. Ami nem jelenti azt, hogy a költészet kevésbé lenne fontos a számomra. Sőt. Ha lenne értelme rangsorolni a műnemek között – nincs! –, változatlanul a költészetet tenném az első helyre. Olyan elemien, olyan rendíthetetlenül anakronisztikus dolog, hogy, amire alig is számított valaki, a legsértetlenebbül vészelte át ezt a századot, ezt az ezredfordulót. Az epikát és a drámát sokkal inkább megkísértette a multimédia folytonos kihívása, a verseny, valamiféle nagyközönség visszahódítása a „szintén” sztorikat termelő álom- és horrorgyáraktól, mely „versenyben”, értelmetlen vetélkedésben rendre vagy elvéreztek vagy hálaisten visszavonultak e műnemek a saját legjobb lehetőségeik közé, tehát vissza a (nyelv)művészetbe. De hát a líra olyan elemien luxus, annyira művészet, hogy esélye sem lett volna, és eszébe se nagyon jutott versenyre kelni a verses beszéd különféle produkcióival, ezért lényegében megmaradhatott annak, ami. S hogy egy nevet mégis mondjak: Petri jár a fejemben hetek óta, s furcsa módon ezt, a rágondolást a halála nem vagy alig változtatta meg. Az utolsó klasszikus költő, számomra a legfontosabbak egyike, az volt és marad, s most mégsem tudom rávenni magam, hogy újból elővegyem a köteteit. Még nem. Csak jár a fejemben, az például, hogy egy kész, végleges, nagy hatású életmű mennyire megváltoztathat bizonyos társasági szokásrendeket, megrendültségi formákat is. Július 22-én volt a temetése Dunaalmáson, józan, fanyar, majdnem azt mondom, derűs temetés volt, hisz az ő temetés-versei fényében és tudatában nem lehet máshogy temetni, nem lehet máshogy megrendülni. Az a jó temetés, gondoltam, amelyre másnap úgy emlékszem, hogy találkoztam az illetővel, akit temettünk. És Petri ott volt a saját temetésén mint költészet, mint nagyság, súlyos alanyiság, s ha erre gondolok, nem féltem és méricskélem a költészetet, hanem egyszerűen és takarékosan büszke vagyok, hogy a kortársai és a barátai közé tartozhattam.