Kettőezredik évi első számunkban Nagykorúság 2000 címmel pályázati felhívást adtunk közre, melyben arra kértük a mai (és a nem mai) tizennyolc éveseket, fogalmaznák meg javaslataikat arra nézve, mi marad meg számukra értékesnek, amikor nekilátnak „kiválogatni, mi tetszik a világból”. Tettük ezt annak tudatában, hogy az idén válik nagykorúvá hazánkban és szomszédságunkban az első olyan korosztály, amely az általában tízéves léptékű generációváltást teljes egészében a rendszerváltás földcsuszamlásában élte le több-kevesebb védettségben vagy kiszolgáltatottságban. A javaslatok alapján a szabad, egyéni megítélés szerint megtartásra érdemes tárgyak, szavak, képek, fogalmak kisenciklopédiáját kívántuk összeállítani. Olyasféle poggyászként, ami a szegénylegények hamuban sült pogácsájához, a sportemberek túlélési csomagjához vagy a hétköznapi élet egyáltalán nem hétköznapi embereinek családi fényképalbumaihoz hasonlatos. Nos, a csomag készen áll. Örömmel húzzuk elő belőle azt a meglepetést, amely a legnagyobb örömet szerezte számunkra, s amelyet ily módon hivatalosan is a pályázat díjnyertes alkotásának nyilvánítunk: Kozma Szilárd csíkszeredai pályázó esszéjét. A díjnyertes mű közlését követően szerkesztőségi kommentárban utalunk a pályázat további, megkülönböztetett figyelemre méltó darabjaira, s mondunk köszönetet valamennyi résztvevőnek.

Kozma Szilárd

Anyanyelvi érettség

    Köznapi gondolkodásunkban a 18. év betöltése utáni nagykorúvá válást a polgári választójog automatikus elérése mellett a tizenkét év tanulás utáni érettségi vizsgával és ugyanakkor a személyi érettséggel hozzuk összefüggésbe. Az utóbbi egy jellegzetes civilizációs tévképzet. Ha szellemi érettségről van szó, az érett szó Hamvas Béla általi értelmezése jut eszembe. Gyümölcsóra című esszéjében kifejti, hogy az érett szavunk és az érintett szó közös gyökből ered, és érettnek lenni azt jelenti, hogy az isteni szellem (fény és szeretet) által érintetté és a szellemi információ irányába nyitottá válni. Hamvas szerint az érett ember, akár az érett gyümölcs, a teremtés misztériumának, illetve csodának a megtestesülése, mert általa „az, ami belül van, kívül megjelenik”: láthatóvá válik, hogy mi az, amit a csecsemő, a gyermek és a kamasz, illetve a rügy, a bimbó és az érlelődő gyümölcs mint lehetőséget rejtegetett magában. Az érettség állapotának elérése tehát Hamvas meglátásában csoda. Az a teremtési aktus, amikor mindaz, ami mindaddig csak belül, a szellemi erők légkörében létezett és ott érlelődött mint lehetőség, a külvilágban egyszerre megjelenik és láthatóvá válik.
    Az életkorral valamiféle racionális (tudományos?) vagy analogikus összefüggésbe hozható, illetve az életkorhoz köthető nagykorúsággal és a biológiai, lelki és szellemi érettséggel kapcsolatos kérdésekre különböző válaszokat adnak a különböző kultúrák, kultuszok és beavatási rendszerek. Ha Hamvas Béla a spirituális érintettséghez kapcsolja az érettséget, én a személyi felelősségtudathoz, illetve a felelősség képességének az eléréséhez (megérni: a felelősség képességét elérni) kapcsolom a nagykorúságot. Ezért szerintem a magyar kultúrában felnőtt személynek a nagykorúsága annak a függvénye, hogy mennyiben képes megérteni az anyanyelv szellemét, és mennyiben tud az ő egyéni szellemét érlelő „anya-nyelv” által érintett lenni, annak szellemével összhangban élni.
    Faggassuk ki tehát rejtelmei felől az anyanyelvünket, úgy, ahogy a hároméves gyermek faggatja az édesanyját, hogy tőle tanulja meg az ő számára legfontosabb fogalmakat, a tárgyi és a szellemi értelmeket:
    Felelős, felelősségre képes. Olyan emberre, olyan „felelő” képességgel rendelkező személyre utal, aki nappali éber állapotában bármikor és bármilyen körülmények között felelni tud, ha szólítják, és értelmes feleletet tud adni arra vonatkozóan, hogy mit miért tesz vagy nem tesz, mit miért mond vagy nem mond. Felelős ember az érett személyiségtudattal rendelkező ember, aki határozottan tudja, hogy ő emberi személy, hogy személyi nevével együtt felelősséggel rendelkezik: feleletadási képességgel. Felelős ember az, aki felel azért, amit mond, gondol és tesz. A felelős ember a személy, és a személy az, akiben létrejött a gondolat, a szó és a tett egysége.
    Az az ember, aki nem tud felelősséget vállalni azért, amit gondol, nem képes felelősséget vállalni azért sem, amit tesz. Persze ezt így megkövetelni mindenkitől nemcsak hogy lehetetlen, hanem a követelés erőszakos bevezetése terrorhoz és tragikus helyzetekhez is vezetne, és ellentmondana az emberi nagykorúság és az érettség szellemének. Az én édesanyámat például hiába utalnák a felelősségkövetelő szervek felelősségedukációs lágerbe, mert ő a személyi felelősségvállalásra teljesen képtelen. A felelős ember ugyanis csak a függőségei által meg nem zavart, autonóm és szabad ember lehet, akinek a szabadsága a lehető legnagyobb mértékű egyéni felelősségvállalásában rejlik
    A szabadság-nak, illetve a szabadság-állapotnak a megértése a nagykorúság és az érettség második fő szava, de ez nem választható el a felelősség kérdésétől, sőt, a kettő egymásnak a feltétele: csak a tetteiért, szavaiért és gondolataiért felelős ember lehet szabad, és ugyanakkor csak a szabad ember felelhet minden tettéért Az éretlen ember összetéveszti a lehetőséget a szabadsággal és a felelősséget a kellemetlen teherrel, a gátoltsággal, a korlátozottsággal, a nyűggel. Amennyiben abbéli törekvésünkben, hogy egyénileg vagy csoportosan minél jobban és boldogabban éljünk, kivágjuk a földkerekség minden erdőjét, és kipusztítjuk vagy halálra szennyezzük a természet minden zugát, maga a tönkretett természet fog korlátok közé szorítani bennünket, mert a felelőtlen tetteink során nem a szabadságunkat gyakoroljuk, hanem mindössze a lehetőségeinkkel élünk. Pontosabban: visszaéltünk. Leegyszerűsítve, ez lenne a szabadság és a felelősség, illetve a nagykorúság és az érettség összefüggése.
    A fő kérdés azonban az, hogy mi a helyes, az igazi (a nem hamis!) felelősségvállalás? Semmi esetre sem az aggodalmaskodás, az aggodalmaskodó magatartás. Az önmagát és „szeretteit” a természetes nehézségektől és az erőfeszítésektől mentesíteni akaró, aggódó ember az öncélúan élvezni akaró emberrel karöltve teszik tönkre, szennyezik be és zavarják össze a föld élővilágát, a föld önmagát szabályozni, megtisztítani és újjászülni képes biológiai rendszerét. Az aggódó ember, félelemben élő ember, mert ő nem akar egy felelős, egész személy lenni, nem akar vagy nem képes teljes felelősséget vállalni gondolataiért, tetteiért és szavaiért. Nem akar vagy nem tud harmonikusan együtt élni sem az isteni, sem a természeti törvényekkel. Az aggodalmaskodó ember, annak ellenére, hogy „jogosan aggodalmaskodó” szerepében nagyon felelősnek tűnik, valójában felelőtlen személy, aki valójában saját lelkiismerete tisztaságában és szándékai törvényességében kételkedik.
    Székelyföldön még mindig úgy tartják, hogy a gyermek Isten áldása, és nem véletlenül. A székely és a csángó népi hagyomány őrzi még azt az ősi tudást, amit az asztrológia és a metafizika megőrzött, és ami szerint analogikus összefüggés létezik az anyagi bőség és az embernek (a felelős személynek!) a gyermekáldással szembeni viszonya, szellemi alapállása (a viszonyulás pozitív vagy negatív minősége) között. Több nemzet nyelvében az anya, az anyaság, a Hold, a szaporaság, a bőség, a nép és az áldás kifejezés egy szótőből ered. Sőt: van, ahol ugyanazt a kifejezést használják egyikre, mint a másikra. Naivak lettek volna az ősi népek, és mi lennénk az okosabbak, mi, a külső és a belső természetünket szennyező, nép-számra sorvadozó európai nemzetek fiai?
    Ha a 18. évet betöltő magyar ifjak tudnák azt, hogy a személyi felelősség a szabadság első feltétele, illetve ha tudnák azt, hogy a gyermekáldás felelős vállalása és a számos gyermekért való felelősségvállalás nem nyomorúságot, hanem, a szó szoros értelmében anyagi bőséget és szabadságot eredményez, a gyermekszülő, illetve a szülést elutasító anyáknak nem kellene annyi „nőgyógyászati” probléma és szülés közben felmerülő „komplikáció” miatt szenvedniük. Ha értenék a magyar nők, hogy a mai szentimentalista csengésén túl és annak ellenére, valójában mit is jelent az áldott állapot kifejezésünk (nem csak szellemi-lelki és ezáltal a fizikai egészség megőrzésének és az egészség visszanyerésének a lehetőségét, hanem egyenesen az egészség megőrzésének az első számú feltételét!), nem aggodalmaskodnának és nem szenvednének annyit, amennyit az új keletű „terhesség” nyomasztó képzete szerinti életvitelük miatt szenvednek. Nem szentimentális pietizmusból alkották őseink az áldott állapot kifejezést! Ha ezt megértenék a nagykorúak, jobb foglalatosságot kereshetnének maguknak a nemzetféltő politikusok, teológusok, demográfusok és szociológusok, mint hogy a nemzetsorvadás csökkentése érdekében (mert a megállításáról és visszafordításáról már lemondtak) személytelen, illetve szellemtelen és lelketlen „nagypolitikai” stratégiák kidolgozásán fáradozzanak.
    Láthatjuk, hogy olyan egyetemes (azaz metafizikai) logikában való gondolkozásra utaló kifejezések és nyelvi struktúrák élnek a magyar nyelvben, amelyeknek ha képesek lennénk még megérteni és a mindennapi életünkben alkalmazni a szó szerinti: eredeti értelmét, sokkal kreatívabban, nyugodtabban és egészségesebben élhetnénk. Ha képesek lennénk az anyanyelvünk érett szellemére hallgatni, nem élnénk az egyetemes lét áramlásaival ellentétesen, azokkal ellenkezve, fölösleges feszültségek és tragikus szenvedések között. Sőt még ennél is tovább megyek: ha meg tudnánk hallani azt, hogy mire utal, mit mond, mit tanít, mit őriz itt Európában ez az ázsiai magyar nyelv, nem versengenénk más civilizált népekkel az öngyilkossági számarányok szerinti első helyért világszinten.
    Anyanyelvünk eme ősi jelentéseinek a megértéséhez egy kis metafizikai tájékozódás szükséges, ami nem sajátítható el a sikercentrikus, illetve az élet megnyerésére és a természetfölötti győzedelmeskedésre beállított, pragmatikus „európai” iskolákban és egyetemeken. Metafizikai ismeretek nélkül ma már nehéz belátni (belülről: a spirituális dimenziók felől meglátni, megérteni) a következőket.
    Anyanyelvünkön nem azt mondjuk, amikor valaki valamilyen rendkívüli dolgot vitt véghez, hogy potenciális volt azt megcsinálni, hanem azt, hogy képes volt megtenni. Például Jóska képes volt egy ötvenkilós cementzsákot a kétméteres állványra feltenni. Őseink tudták, hogy mindig előbb van a kép, előbb meg kell legyen az elképzelés, vagyis meg kell történjen, végbe kell menjen az imagináció folyamata, és csak ez után jön létre a materiális valóság. Ők tehát tudták azt, hogy az ember képzelőerejében rejlő teremtőerők – a képességek – hozzák létre a fizikai valóságot, mintegy materializálják azt. Ezek szerint a „képesnek lenni” eredetileg azt jelentette, hogy gondolatképek által teremteni tudni, valamit az anyagi világban tudatosan létrehívni. A képesnek lenni, közvetlenül a metafizikai ősállapotok gondolkozásra (ontológai alapok szerinti létérzékelésre) visszautaló kifejezése, az ősi metafizikai gondolkozás (egység-) logikájára visszajelző kifejezése a magyar nyelvnek, még akkor is, ha ez a kifejezés nem létezett pontosan ebben a formában a XIX. századi nyelvújítás előtt.
    Amennyiben nem akarjuk mindezt tudomásul venni, körülnézhetünk az életünkben, hogy pragmatikus pozitivista mentalitásunkkal miféle (külsőleg és belsőleg) szennyezett valóságot hoztunk és hozunk létre. Globális szempontból teljesen mindegy, hogy 2000 első hónapjaiban a romániai nemzetgazdaság létesítményeihez tartozó Nagybánya környéki bányaülepítők szennyezik az élet teljes kipusztításáig a Magyarországon folyó Tiszát, mert a természetromboláshoz vezető, az élet megnyerését célzó, gazdasági és tudományos-technikai versengés szelleme nem Nagybányán született, hanem Nyugat-Európában, mint ahogy az első környezetszennyezési problémák sem Romániából indultak el. A katasztrofális természeti szennyezések csak következményei egy több száz ével korábban elindult „civilizációs” szellemi szennyeződési folyamatnak, ami szoros kapcsolatban áll minden ősi népnek az anyanyelve szellemétől való eltávolodásával. Amit a környezetszennyezéshez vezető szellemi szennyezettségünkről állítok, nyugodtan misztifikációnak lehet venni egyelőre, és rábízni a jövőre, hogy a tapasztalat bebizonyítsa vagy megcáfolja álltásaim valóságát vagy valótlanságát.
    A nyíltan kiélt vagy csendesen elfojtott negatív indulatok által (düh, harag, sértettség, bosszúvágy a többi emberrel szemben, a saját sorsunkkal szemben) hajtott – lásd az ízes magyar káromkodások, átkozódások hatásos képszerűségét – és a spekulatív, általában a nyerésvágy és a győzelemigény kielégítésére beállított gondolkozással összezavart teremtőképességünk egészen furcsa valóságot hoz létre: esetünkben az úgynevezett „mai magyar valóságot”, amely gazdaságilag „fejlődésben” van, miközben a népesség katasztrofálisan sorvad. Ezt az utóbbi jelenséget most nem kommentálom, hanem a magyar szavak szembeötlő metafizikai jelentésére, illetve azok eredeti és lényegi tartalmaira szeretném felhívni a figyelmet.
    Az egészség kifejezésünk például egyáltalán nem a betegségnek az ellentétét jelenti, mint ahogy eddig gondoltuk, hanem a test-lélek-szellem hármas egységének a harmonikus együttlétét és összműködését, illetve az EGÉSZ teremtés személyes átélési képességét hivatott kifejezni. Őseink tudták, hogy a test-lélek-szellem együttesének a megbomlása az, ami elvezet a betegséghez, és nem a „gonosz” bacilusok és a vírusok támadják meg ok nélkül az ártatlan embert. A vírusok és a bacilusok számának hirtelen növekedése egy biológiai szervezetben ugyanis csak következménye az immunrendszer meggyengülésének, ami viszont szintén csak következménye a szellemi „egész”-ség, illetve az egységátélési képesség megbomlásának. Ehhez hozzá tartozik természetesen a környezettel való egységélmény, az egységérzés (egységes, minden létformára vonatkozó szeretetképesség) megbomlása és a kiegyenlítődési képesség elvesztése, megzavarodása is.
    Ezt Hamvas Béla több helyen úgy írja le, hogy az ember testében megromlik, lelkében, azaz tudatában megzavarodik és szellemében korrumpálódik annak következtében, hogy életképzeletében nem látja az egységet, illetve nem éli át az „egész”-séget. Az emberi betegség tehát az egység nem látásának, illetve az egységtelen tudati és létállapotnak a következménye. Ennek értelmében tehát nem azért betegedünk meg, mert a külső ellenség – a bacilusok és a vírusok, és egyéb „fertőző”, „kórokozó” ellenségek – behatol a szervezetünkbe, hanem azért, mert mi nem vagyunk régóta szellemileg és lelkileg a környezetükkel kiegyenlítődni képes „egész” lények. És ez nem egy önkényes nyelvi spekuláció eredményeként megjelenő fantazma, ezt egyre több pszichológus, pszichiáter és belgyógyász vallja, és mi, annak a metafizikai kutatásokat végző csoportosulásnak a tagjai, amelyet Hamvas Béla Baráti Társaság néven Csíkszeredában létrehoztunk, ellenőriztük. Többéves megfigyeléseink szerint az egészségünk, illetve a betegségünk kérdése egyértelműen összekötődik a korrupt szellemünk által befolyásolt zavaros „képzelőerőnkkel”, azaz a beteges, negatív indulatokkal, a hiúságból és rossz személyiségtudatból eredő gyűlölettel, az ellenségképek szerinti gondolkozásból eredő irracionális félelmekkel, a szorongással és a környezetünkkel szemben táplált csendes neheztelésekkel átitatott (belezavarodott) imaginációnkkal.
    Persze mindaz, amit az egészség szavunk kapcsán a fentiekben leírtam, csak a felnőtt ember esetében érvényes. Annak a racionális magyarázata, hogy a gyermekek és az állatok hogyan válnak a felnőtt szülők és gazdák korrupt imaginációjának az áldozataként betegekké, nem célja e korlátozott oldalszámú pályázati tanulmánynak.
    Ugyanúgy fontos lenne a részletekig menően kifejteni azt is, hogy a számon tartani, pontosabban: a számomra, vagyis az én számomra kifejezésünk igazából mit is jelent, de ez olyan összetett metafizikai magyarázatot – azaz aritmológiai értelmezést – igényel, hogy csak részben lehet egy 12 oldalas nyelvészeti vizsgálódás keretein belül kifejteni. Fontos az, hogy semmi esetre sem mennyiségi (gazdasági koncepció szerinti) vagy méret (derék és mellbőség, magasság) szerinti „számon-tartásról” van szó a kifejezés gyökjelentésében, ahogy a pragmatikus logikába beszorított eszünkkel azt vélnénk.
    A számok grafikus jelei: szimbólumai olyan teremtési állapotokat, létmozzanatokat és létezési szinteket jelölnek meg, amelyekhez pontosan úgy és olyanképpen kötődünk személyesen és csoportosan is, ahogy például az asztrológiai meghatározottságaink által kötődünk bizonyos lételvekhez, kozmikus erőforrásokhoz. És ugyanúgy: ezeknek a kozmikus őselveknek, őserőknek mi vagyunk teljes személyi felépítettségünkben a tudatos és harmonikus, vagy öntudatlan – és így menthetetlenül diszharmonikus – megtestesítői és képviselői: Kos, Bika, Ikrek stb. Ezek a létezésnívók testi-telki-szellemi élményeinkben, önkéntelen késztetéseinkben, tudatos szándékainkban, nyers ösztöniségünkben, különböző képességeinkben, tehetségeinkben és fizikai erőnlétünkben jutnak kifejeződésre az alaptermészetünk és a szellemi meghatározottságaink által. Ezért ezekhez a személyi alaptermészetünket is meghatározó őseredeti létmozzanatokhoz és létminőségekhez való viszonyaink jutnak kifejezésre a vágyaink, érzéseink és gondolataink által is, vagyis a finom hullámzással változó személyi tudatunk és természetünk által. Az általunk (is) megtestesülő ősideák viszont a megnyilvánult létezésnek az Abszolútumhoz, tehát az Egységes Egyhez (a számok által is megjelenített) viszonyított különböző létállapotoknak (fokozatoknak) felelnek meg. És ugyancsak ezek a különböző létezési nívón tömörülő ősideák, amelyekkel állandó kapcsolatban vagyunk a tudattalan szellemi kapcsolatainkon (a spirituális testeinken) keresztül, sajátos (egyéni: individuális) színezetű vágyak, ambíciók, akaratok, gondolatok és képzetek formájában hatják át az életképzeletünket újra és újra (a finoman változó személyi öntudatunkkal összhangban) egész életünk során.
    Tartalmazhatnak-e tehát személyes információkat számunkra bizonyos számok? Miért mondjuk azt, hogy számunkra vagy számomra ez a dolog ezt és ezt jelenti? Mit jelenthet tehát SZÁMOMRA a szám? Egy bizonyos határozott szám? Létezik nekem, az én individualitásomra vonatkozó, meghatározott, lényegi szám, ami az én számom? Ha igen, mi az én lényegi számom, és az én számomra hogyan hat egy másik embernek a lényegi száma, hogyan fér azzal össze? Azaz hogyan kerülhet valakinek a lassan és finoman módosuló, de a jelenben bizonyos mértékben meghatározott szellemi-lelki állapotát jelentő száma az én jelenbeli szellemi-lelki állapotomat jelző számmal összhangba (vagy diszharmonikus viszonyba: konfliktusba)? Kiolvasható-e a számomból az, hogy miként kerülhetek kommunikációba, barátságba vagy bármiféle viszonyba egy személlyel, egy jelenséggel? Kaphatok információt a kapcsolataim szellemi minőségére vonatkozóan úgy, hogy önkéntelenül vagy tudatosan az én számommal összehasonlítom, attól megkülönböztetem, és a számok értéke alapján viszonyt állítok fel adott személyek száma és az én számom között? Tessék megfogózni: a matematika szellemi őse, az aritmológia (amit ma tévesen számmisztikának neveznek, illetve összetévesztik azzal az okkult zagyvasággal, amit ma egyesek számmisztika néven művelnek) a fenti kérdésekre igennel válaszol! Ismételten csodálkozhatunk tehát és beláthatjuk, hogy a magyar nyelv mennyire telítve van az egységes ősi metafizikai létben való gondolkozásra visszautaló kifejezésekkel. De mi a materialista pragmatizmussal, vagyis a GYORSAN SOKAT gazdasági és versengési szemlélettel járó életmodellek, életnyerési koncepciók hatására egyre kevésbé vagyunk képesek anyanyelvünk belső erejére, spirituális tartalmaira figyelni. Nem tudjuk lehallgatni anyanyelvünket, nem tudunk ősi rációnkra figyelni. Ezért például:
    1. Nem tudjuk (fel sem fogjuk) és nem is érdekel már, hogy mit is jelent igazából az, hogy VISSZAÉLNI. Hogy mit jelent vissza-élni (visszafelé élni!) valakinek a bizalmával, a jóindulatával, az idejével vagy éppenséggel saját képességeinkkel, saját tehetségünkkel? Amennyiben én visszaélek valakinek a jóindulatával, a bizalmával, hiába tagadom azt le önmagam előtt, és hiába akarom félrevezetni magamat azzal, hogy „a cél szentesíti az eszközt”, mert a lelkiismeretem rongálódik, vagyis korrumpálódik ezáltal, és én akarva-akaratlanul visszafelé fejlődök spirituálisan, vissza-élek: visszafelé – fordított irányba – haladok szellemi fejlődésem útján. Ugyanez történik akkor is, ha saját képességeimen, tehetségeimen élősködöm. Ha nem vagyok hajlandó az élet más – számomra nehezebb – területein is feladatokat felvállalni, és folyton csak a tehetségeimen, a különleges képességeimen lovagolok, mintegy kizsákmányolva belső életerőmet e képességeimen keresztül, származhatnak ebből akármilyen nagy sikereim, akkor is csak „vissza-éltem”.
    A visszaélni kifejezés tehát azt jelenti, hogy sorsszerűen beterhelődni, szellemi zavartságba kerülni. Szellemi világosságunkat és szeretetképességünket megrontó, ravaszkodó, rejtőzködő és figyelemelterelő stratégiázások folyamatos kieszelésének a csavaros és zavaros útján a sorsom kibontásával ellentétes irányba haladni. A folytonos magyarázkodások és önigazolási állapotok degradáló útvesztőiben erőt veszteni és szellemileg értéktelenné válni.
    2. A visszaéléshez kapcsolódik, hogy ma már nem tudjuk, mit is rejt valójában „ROSSZUL JÁRNI”. A spirituális önvalónktól, az Egyetemes Lét centrumától, azaz saját szellemi tengelyünktől távol járva az életutunkon sebesülést, törést vagy más „véletlen” balesetnek tűnő, figyelmeztető, de szokatlanul erős visszajelzést elszenvedni. Ugyanis az eredeti és logikus jelentése ennek a kifejezésünknek az, hogy balesetet, kárt, sebesülést szenved, tehát SZERENCSÉTLENÜL JÁR az az ember, aki nem a saját élet-útját járja, aki eltávolodik saját szellemi tengelyétől, megtagadja igazi önvalóját, és lelkiismerete ellenére, belső sugallatai, megérzései, „hivatása” (hívottsága) ellenére olyan célok elérésére törekszik, amelyek idegenek az ő igazi szellemi struktúrájától, az egyedi lelkivilágától, kiegyenlítődési programjától. Magyarul tehát olyan ember jár rosszul, aki elfojtja a lelkiismerete sugallatát, a szellem hívását, és nem ott jár és nem úgy jár el az élete dolgaiban, ahol és ahogy neki valójában járni – haladni – kellene.
    Ez az ember vétkezik, mert folytonosan elvéti vagy valamikor elvétette az élete igazi célját, és így és ezért eltévesztve, elhibázva azt, ami az ő számára a legfontosabb – vétett, azaz vétkezett.
    És ha azután is mind csak rosszul jár, azaz különböző baleseteket szenved vagy más szenvedéssel járó eseményben részesül, az mindig intő jel, tehát figyelmeztetés kellene legyen számára, hogy az élete legfőbb célja felé vezető iránytól tovább távolodik, tehát rossz úton jár, és így vétkezik, mert elvéti az élete fő célját. Persze ma már senki sem képes belátni, hogy ő nem ártatlanul él lelki és fizikai görcsök között, és azért véti el a célt és azért jár rosszul, mert életképzeletében és ezáltal szellemében (moralitásában) erősen tévelyeg. De azt végképp nem lehet senkitől elvárni, hogy a természettudományos gondolkozásával vagy a „pragmatikusan igazságos” Isten képzetével értse meg, hogy egy „ártatlan” újszülött azért jön sántán a világra, mert az édesanyja öntudatlanul és „ártatlanul”, de spirituális képzelete szintjén igen rosszul járt az élete útján. De a magyar nyelvet az egyetemes törvények szerint kialakult, azok lényegi szellemét tükröző „ősemberi” nyelvből egy történelmileg és éghajlatilag adott, sajátos viszonyrendszerbe „származtató” és az idők folyamán folytonosan „újraszülő” elődeink még egységlátó személyek voltak és nem humanista, vallásos vagy természettudományos koncepciók szerint élő nyelvalkotók!
    3. A szülés szóról jut eszembe, hogy nem vesszük már észre (amellett, hogy nem vesszük észre azt, hogy mit jelent az „észrevenni” kifejezésünk), hogy mit is jelent tulajdonképpen az oly sokat használt szülő kifejezésünk. Illetve nem vesszük észre azt, hogy annak ellenére, hogy biológiailag csak az anya szüli meg a gyermeket, mégis mindkét „felet” szülőnek nevezi a magyar nyelv. Vajon miért? Azért, mert valamikor szellemi szempontból az apa is megszülte a gyermeket, nem csak az anya. Ez azt jelenti, hogy már fogantatása pillanatától, sőt már azt megelőzően a férfi nem csak anyagilag, hanem elsősorban szellemileg érezte felelősnek: áldottnak és boldognak magát az új szellemi lény földi megjelenéséért, akinek lehetőséget adott az életbe érkezésre.
    4. És hogy a számokhoz visszatérjek, nem értjük már igazán, hogy mit jelent félni (fél embernek lenni) és SZÁMKIVETVE lenni, ahogy fent leírtam, a spirituális eredetemnek és az ennek megfelelő szellemi-lelki állapotomat tükröző számomból kivetve, tehát saját sorsomból kifordítva, önmagamtól, életem céljától és létem értelmétől elzárva, jeltelenül, idegenen, zavarosan és tévelyegve, fölöslegesen élni. Szélsőséges esetekben az ilyen, tudatosan (dacból, lázadásból) vállalt vagy látszólag ártatlanul, a külső körülmények összhatásaként elszenvedett élethelyzet és az ennek megfelelő helyzettudat következménye könnyen lehet a személyiségtudat részleges megzavarodása vagy teljes felbomlása: a spirituális gyökerétől leszakadt és a földi bázisától megfosztott személy jeltelen (számtalan) felmorzsolódása és szétszóródása a teremtett létezésben.
    Fogadjuk el, hogy létezhet egy, az általunk megszokott és jól begyakorolt gondolkozási modellt meghaladó, a lineáris algoritmusok logikája szerint „nevelt” rációnkat meghaladó (de nem irracionális!) logika az egész létezésben. Hogy létezik egy, a klasszikus természettudományos kutatások eredményeire alapozó életszemléletet és logikát meghaladó egyetemes racionalitás (ana-logos) mind a fizikai természetben, mind a természeten túli világmindenségben. Ezt a magasrendű egyetemes logikát igenis képesek visszatükrözni az eredeti (ősi) jelentéstartalmuktól még meg nem fosztott ősi szavaink, kifejezéseink! El kell fogadnunk, hogy létezik valahol az emberiség archaikus múltjában elfödve egy, a mai szavak értelmét meghaladó, egységes ősi nyelvrendszer (filo-logos), amit a természettudományos gondolkozás és a mindennapi gyakorlatiasság eltemetett.
    A számok minőségi értékére utalnak vissza az első, második, harmadik stb. kifejezéseink is. A szám sokáig tartotta az egyetemes érvényi jelértékét, értelmét, miközben a nyelvi közléshez alkalmazkodó glifák szavakká, szótövekké, szótagokká, majd különböző absztrakt fogalmak alkotására alkalmas betűkké „szegényesedtek”. A székely rovásírás alsó négy jele kimondottan emlékeztet a római számok jeleire. Eredeti számértékét nagyjából az ősi nyelvekből kialakult modern nemzeti nyelvek betűrendszere is megőrizte.
    Az én számom kifejezés metafizikai vizsgálata el kellene vezessen az Egy, az Isten és az Én szimbolikus (simbolos: egységet adó kép) azonosságának, illetve analogikus kapcsolatának a kifejtéséhez, de mivel nem vagyok nyelvész, nem tudom, hogy mi lehetett ezeknek a magyar kifejezéseknek a metafizikai kapcsolatára utaló közös szótöve.
    A félelem kifejezésünk viszont egyértelműen (és „kétségtelenül”!) a második szám, illetve a kettő különböző változataira utalnak, és nem véletlenül. A kettő jelentéséhez kapcsolódik az első fél, illetve az első tört jelentése is, mivel a kettő két egyenlő félre töri az egyet, ahogy a félelem az egyes személyt. Innen ered tehát a kétségbeesés és a megtört (a tört: nem egy, nem egész; a megtört ember szellemében egészségtelen és testében is egészségtelenné válik) fogalmak, és innen a magyar nyelv félelem kifejezése is. Ugyanis az az ember fél, aki csak félnek tudja és hiszi magát, aki nem képes az egységes lét átélésére, aki nem tudja visszakapcsolni (religio) önmagát az egységes egészbe, vagyis nem képes léttudatával beépülni az egységes egyetemes (természeti, lelki és szellemi) létezésbe. Nem tud visszatérni és normálisan viszonyulni az Egyhez, az Isteni Egységhez. A mindennapi életben is csak a fél tudatú, a csak női tudattal vagy csak férfi tudattal rendelkező emberek félnek állandóan, mindentől és mindenkitől. Az egész-ségesek, vagyis az egyetemes egységtudatban élő, a női (passzív, szerető, egybekapcsoló) és a férfi (aktív, átvilágító, felfedező, értelmező) állapotokat egyaránt és folyamatosan átélni képes személyek nem félnek, mert ők az egységet saját személyükön belül folyamatosan megvalósítani (megélni) képes személyek, nem fél emberek.
    A félelemben élő ember az, aki megtörhető, mert már korábban megtörten élt a szellemében, aminek következtében egészségtelen lelki és fizikai állapotba kerül. Nemcsak metafizikai állítás, hanem az anyanyelvünk őslogikája is azt sugallja, hogy senki sem szenved ártatlanul. De tudatlanságában többet szenved, mint amennyit valójában kellene, és nagyon sokszor fölöslegesen.
    Ez a hasznosítható ősi szellemi értelem, amit civilizált gőgünkben és tudományoskodó szűklátókörűségünkben eldobtunk magunktól, mind benne van a magyar nyelvben, és mi nem akarunk már végre tudomást szerezni nyelvünknek erről a „nagykorú” értelméről. Az eredménye az, hogy tudathasadásos állapotban élünk, amely állapotban egyet sugall számunkra a nyelvünkben, illetve a szavaink jelentésében élő és az egyetemes létezés örök törvényeivel szoros kapcsolatban álló magyar szellem, és egészen mást a gazdasági-technikai civilizáció krízist krízisre halmozó, a krízisekből mindig csak a sürgős és a távlattalan kiutakat kereső, egyre emberidegenebbé váló világának a szelleme.
    Nagykorúságunk kérdése, hogy mi, a szavak értékéből élő magyar írók, a nemzet lelkiismerete, mire használjuk, milyen hatalom szolgálatába állítjuk ezt a bölcsek kövét magában rejtő, a csillagok pályamozgásával kezdettől összhangban álló magyar anyanyelvünket? Mikor kezdjük meg végre metafizikailag lehallgatni és az olvasóinkkal meghallattatni – a népnek kiszolgáltatni! – anyanyelvünk politikai, gazdasági és vallásos izgalmakon túlmutató, minden lényeges életkérdésünkre választ adó, egyedi személyünket közvetlenül és állandóan az egyetemes létezéshez visszakötni képes szellemi igazságait?

A díjnyertes pályamű elsősorban bölcseleti motívumainak gazdagságával tűnt ki a többi pályamű közül: Hamvas Béla nyomán Kozma Szilárd meggyőző érveléssel tett hitet a mellett, hogy a nagykorúvá válást a köznapi gondolkodás túlzottan mereven köti össze a polgári választójog automatikus elérésével és (egyebek mellett az érettségi vizsgával összefüggésben) a személyes érettséggel – holott az érettséget sokkal inkább az érintettséggel kellene azonosítanunk, azzal az érintettséggel, amely az isteni szellemmel, a fénnyel és a szeretettel, valamint a szellemi információkkal szembeni nyitottságban tud megnyilvánulni. A pályamű azonban nem a hamvasi gondolat magas színvonalú interpretálása csupán: a díjnyertes esszé szerzője a spirituális érintettségen túl a személyi felelősségtudattal és a felelősség képességének elérésével is világosan kapcsolatba hozza a nagykorúságot – vagyis, pályázati kiírásunk képes beszédét idézve, elsőként ezt a felelősségérzetet helyezi el tárgyakat, szavakat, képeket és fogalmakat tartalmazó képzeletbeli poggyászunkban.
    A poggyászban azonban számos érdekes meglepetés lapul még.
    A budapesti Etana Nagy Péter pályaműve azt a gondolatot fejti ki, hogy az ember „túlélőkészletében” a tolerancia a legfontosabb dolog, függetlenül attól, hogy az ember tizennyolc vagy akár hatvannyolc éves. Bár, teszi hozzá rögtön, amilyen egyszerű ez a tudnivaló, annyira könnyen felejthető s ennek szemléltetésére egy nagy ívű példázatot tár elénk, melyben egy túlvilági, kinek-kinek másként feltűnő lény szemében gigantikus színpadot lát megjelenni. A színpadon fellépni szándékozók eligazítást hallanak, rendezői instrukciókra figyelnek: megtudják, az élet színpadán fognak játszani. Arról is értesülnek, szerepük igazán mély átélése miatt előbb-utóbb azt fogják hinni, maszkjuk nem más, mint az igazi arcuk. S aztán kezdetét veszi az előadás végestelen végig, s a színjátszók csak egyféleképpen léphetnek ki szerepükből, ha megvilágosodás éri őket, s ráébrednek, szerepük nem más: csak egy szerep – hangzik az instrukció. Az előadás aztán egyre csak folyik és folyik, a színészek pedig már réges-régen emberi lények: emberek, mert már nem tudnak emlékezni valaha volt arcukra. Az igazi, minden hátsó szándéktól mentes tolerancia csak a nézőtéren ülő lényeknél jelenik meg, „akik valaha egyszer szintén színészek voltak azon a színpadon, így hát együtt tudnak érezni a színészekkel”. A pályaműben kibomló példázat végül félig-meddig bizakodóvá válik. Etana Nagy Péter a következő szavakkal zárja írását, mellyel a tolerancia fogalmának kívánt helyet teremteni csomagunkban: „Ha pedig a tolerancia globális szinten megjelenik, eltűnik a színpad, és a közös öltöző pont elég tágas és otthonos lesz mindenkinek, jelmez, maszk és szerep nélkül.”
    Várhelyi Gabriella pályaműve nem egy fogalmat, hanem sok-sok emlékképet villant fel előttünk, s kínál fel képzeletbeli poggyászunk számára – egy családi fényképalbum hangulatát idézve, s „beszédes magánrelikviákat” figyelmünkbe ajánlva. Ez az eljárásmód nagyon sok pályázót megihletett, s közülük éppen ő, a szolnoki Várhelyi Gabriella használta fel a legeredetibb és legbensőségesebb módon a szócikkek műfaját. Megnyerő és megható kis szócikkeiben személyes sorsának élettereit, a gondolkodását formáló könyvek üzeneteit, az igazán önfeledt szórakozást jelentő játékait, legkedvesebb, számára különleges jelentéseket hordozó ételeit és italait tárja elénk és sorakoztatja fel előttünk: szót ejtve ezenközben nagymamája városáról, Egerről, a siófoki vállalati üdülőről, a család életét át-átszövő kockapókerről, kedves kis szőrmeállatkájáról, a vattacukorról és a túrórudiról csakúgy, mint a tévémaciról, a valaha volt nemzedékeket álomba ringató s a mai médiasztárokat látva különösen emberarcúnak tetsző „tévészemélyiségről” is.
    A budapesti Kucsera Zsuzsa írása különösen kedves számunkra. Ez a pályamű ugyanis nagyjából-egészében azokat a hangulatokat idézi meg, amelyek bennünk is életre keltek, amikor pályázati kiírásunkat megfogalmaztuk. A Nagykorúság című rövid esszé szerzője sok mindent tud és sok mindent nem tud arról, kit is tekinthetnénk valójában nagykorúnak, mi is volna a nagykorúság kritériuma, s melyek volnának azok az értékek, amelyeket a nagykorúvá váló nemzedékek kiválogathatnának a maguk számára a világban. Amikor arról ír, mi mindent sejt arról, mi is volna a nagykorúság: tetszéssel olvashatjuk sorait. „A kor önmagában semmi, nem vonja maga után önműködően még a tiszteletet sem, ami megtöltheti igaz tartalommal, az az élet és a személyiség minősége, amely mennyiségi egységekkel nem mérhető – fogalmaz. – A gyermekkorban van valami álomszerű. Az igazi gyermek hasonló a spongyához, válogatás nélkül felszívja a világot, és főképp szemlélődik. Ahogy lassan telítődik, idomul is, és a serdülőkor forradalmi láza elmúltával lassan belehajlik az igába. Aki nem: tör és megtöretik. Ekkor jön el az ideje a nagykorúvá válásnak.”
    Amikor pedig arra utal, mi mindent nem tud arról, miben is nyilvánulhatna meg a valódi nagykorúság, mi, nagykorúnak vélt szerkesztők is – túl a legtöbb előttünk termő igán és a legtöbb kimondható és kimondhatatlan igén – megrendülten ismerhetünk rá a nem tudás (amely nem, egyáltalán nem azonos a tudatlansággal) beismerésének végtelen és felülmúlhatatlan erejére. „Voltaképp nem tudom, milyen az, aki valóban nagykorú – írja Kucsera Zsuzsa. – Könnyebb észrevenni a nagykorúság hiányát. Szuverénnek, felelősségtudónak, derűsnek, bátornak és erősnek képzelem. Amilyennek Micimackó láthatta Róbert Gidát. Akiről egyet biztosan tudhatunk: gyerek volt.”
    A poggyász készen van. Becsomagoltunk. Most már sokkal többet tudunk arról, milyen az, amikor közösen nekilátunk „kiválogatni, mi tetszik a világból”. Van tehát egy út, amelyen akár ezzel a poggyásszal is elindulhatunk.
    És előttünk áll még nagyon sok más út is. Köszönjük a pályázat díjnyertesének, név szerint is kiemelt összes méltatottjának és valamennyi résztvevőjének, hogy segítettek összeállítani a tárgyaknak, szavaknak, képeknek és fogalmaknak ezt, éppen ezt a kétezredik évi csomagját.