Jung Eszter

A Zrínyiek társzekerei

    Horvátország a XV–XVII. században történetének egyik legválságosabb korszakát élte. A török előrenyomulás már Mátyás uralkodása alatt kezdetét vette, és a veszély a gazdasági-termelési lehetőségek megsemmisítését is előrevetítette. A XVI. századot szakadatlan háborúskodás, pusztítás és tömeges migráció jellemezte. A török térnyerését az 1593-as sisaki (sziszeki) csata állította meg, melyben a bosnyák Hasan Predojevi pasa vereséget szenvedett, majd a hosszú hadjáratot követően 1606-ban létrejöttek a békés(ebb) fejlődés feltételei is [Adamček, 18. o.].
    A XVI. század közepétől folyamatosak voltak a telepítések. Az 1553–55-ös járványnak a Muraközben 12 000 áldozata volt, ezért a Zrínyi kenézek igyekeztek a lakosságot szlavóniai jobbágyok és parasztok átköltöztetésével pótolni. Ferdinánd király 1561. március 28-án privilégiumot adományozott a Zrínyieknek, mely szerint Csáktornya, Veresvár és Csatár területére szabadon telepíthettek jobbágyokat; Miklós pedig 12 évi adómentességgel ruházta fel az új telepeseket. A kiváltság következményeként a horvát nagyurak már 1595-ben felemelték szavukat a Zrínyi család ellen, mivel kedvezményeikkel magukhoz csábították a jobbágyokat a Muraközbe. A muraközi helyzet azonban a telepítések után is siralmas volt, ezt tanúsítják Zrínyi Györgynek a stájer rendekhez írt levelei 1601. január 7-én és 22-én, február 9-én és március 11-én, melyekben segítséget kért. 1603-ban Zrínyi Miklós folyamodott segítségért, ekkor a stájer rendek 4000 forintos segélyt ítéltek meg a gróf számára [Lopasics, 159–172. o.].
    Kelet-Európában a kései feudalizmus fejlődése a nyugat-európai mintától eltérően alakult. Amikor Nyugat-Európában kezdetét vette a kapitalista termelési módra való áttérés, keleten a parasztok jobbágyi függése fokozódott és a feudális terhek köre is egyre bővült, a gyalog- és igásrobot is növekedett. A földesurak egy sajátos feudális viszonyt kialakítva meggátolták a kapitalista fejlődést: a refeudalizáció vagy második jobbágyság keretei között a parasztok elveszítették a szabad költözködés jogát, ismét röghöz kötöttekké váltak. A földesurak politikájával szemben a gyenge központi kormányzat sem nyújtott védelmet. Az urak a városok privilégiumait is megnyirbálták és megnehezítették a kézműipar és kereskedelem gyakorlását is; a polgárokat és parasztokat igyekeztek kiszorítani az árucsere-forgalomból és sokszor termékeik értékesítéséről is maguk gondoskodtak. A földesurak, elsősorban a nagybirtokos főurak jövedelmük fokozása érdekében birtokaik egyre nagyobb részén saját számlájukra kezdtek gazdálkodni, majorságokat létesítettek. A parasztok egy részét elűzték, másokat viskóval és kis kerttel tengődő zsellérré süllyesztették. Birtokaikat egyetlen nagy urasági gazdasággá olvasztották össze, és az új zsellérekkel műveltették meg robotban. A kelet-európai örökös jobbágyok nagymértékben hozzájárultak a nyugati területeken a szakosodott mezőgazdaság kialakulásához, mivel a kialakuló allodiális gazdálkodású hatalmas birtoktesteken többnyire gabonát termeltek nyugat-európai kivitelre [Diederiks, 69–72. o.]. A földesurak számára különösen erős pozíciót biztosított, hogy a nagykereskedőkkel együtt monopolizálták a kereskedelmet.
    A refeudalizáció a földesúri gazdálkodásban a járadékok struktúrájának megváltozását vonta maga után. A súlypont a robotra tevődött át, és ezzel párhuzamosan a földesurak saját terméséből adódó bevétele/jövedelme túlsúlyba került a parasztok természetbeni és pénzbeni beszolgáltatásaiból adódó bevételével szemben [Adamček, 497. o.]. Ugyanakkor, a súlyosbodó háborús terhek nyomására, és a már hanyatlóban lévő agrárkonjunktúra csalogatására a földesurak először kísérelték meg, hogy a piacokon ne csak a befolyó járadék fölöslegét értékesítsék, de – a leginkább a parasztoktól – vásárolt termékeket is [Maksay, 1958, 107. o.].
    Az európai agrárkonjunktúra lezárulása, az élelmiszerárak visszaesése komoly problémák elé állította Magyarországot. A korábbi pezsgés stagnálásba, majd visszaesésbe csapott át, így a sokáig dinamikusan fejlődő magyar kereskedőréteg összezsugorodott és veszített jelentőségéből. A mérlegen keveset javított, hogy egyes főúri családok (például a Batthyányak) is bekapcsolódtak a marhakereskedelembe, mások, mint a Zrínyiek is, saját birtokaikon keresztül külön marhahajtó utakat alakítottak ki a felvevőpiacok felé [Adamček, 307. o.]. Az állatok tekintélyes részét Itáliába szállították, és a legnagyobb jelentőséggel minden bizonnyal a 150 000 fős lakosságú Velence ellátása bírt. A Zrínyiek hatalmas birtoktestén a Muraköztől az Adriai-tengerig húzódó, Itáliába irányuló marhahajtási útvonalon nagy forgalom bonyolódott le, majd amikor az 1610-es években a saját területükön nagy forgalmú vásár létesült (Légrád), az üzletkötés színhelye is közelebb került Itáliához. A tőzsérkedő urak kiváltságaikat is felhasználták, hogy a kiviteli vám alól mentességet kapjanak, a saját majorsági területeiken tenyésztett állatokon kívül a parasztoktól felvásárolt szarvasmarhát is ilyenként tüntetve fel harmincadmentes exportot bonyolítottak le [Pach, 1963, 149. o.]. A nagybirtokosok a gabonatermesztés és -kereskedelem kiterjesztésével igyekeztek úrrá lenni a válságon, azonban jelentős mennyiségű gabonát és bort csak a legnagyobbak tudtak eladásra kínálni. A mezőgazdasági technika alig fejlődött, és a földesurak nem fejlesztésekkel vagy újításokkal, hanem privilégiumaik (például vámmentességük) felhasználásával küzdöttek meg az egyre szűkülő piacokért a termelő parasztsággal. Az árutermelő nagybirtok számára különösen a Dunántúl nyugati részein voltak kedvezőek a feltételek. A nagybirtokosok számára külön előnyt jelentett, hogy a horvát tengerparton keresztül közvetlen összeköttetésük volt Itáliával, melynek városaival nagyarányú kereskedést folytathattak. A marhakivitelen kívül a gabona-, bor- és fakivitel is jelentős volt. A bécsi kormányzat gazdasági és politikai támadásának éle szükségszerűen a kereskedelmi tőkét kezében tartó és a marhakereskedés révén gazdagodó nagybirtokosok ellen irányult, a fő cél az osztrák vámok megkerülésével Itáliába irányuló külkereskedelem megsemmisítése volt. Az Itáliába vezető és különösen nagy hasznot hajtó horvátországi marhakereskedelem nyeresége a XVI. század vége óta a Zrínyieket gazdagította, akiknek gazdálkodásában és kereskedelmében a dél-dunántúli nagy marhavásárok központja, a muraközi Légrád, és a legjobb adriai-tengeri kikötők: Buccari-Bakar, Buccaricza-Bakarac, Porto Re-Kraljevica, Szelcza-Selce és Czirquenicza-Crikvenica is fontos szerepet töltöttek be [Klaniczay, 32. o.]. A Zrínyi-kikötőkben zajló élénk kereskedelembe azok a szomszédos szlovének is bekapcsolódtak, akiknek a számára az osztrák hatóságok Triesztet és Fiumét (Rijeka) jelölték ki. Az említett két kikötőben azonban magasabb volt a vámtarifa, mint Buccariban, így a szlovén kereskedők és parasztok tömegesen érkeztek a Zrínyi család fennhatósága alatt álló kikötőkbe. A csempészeknek minősülő szlovének tevékenysége ellen fellépő fiumei tisztviselők hamarosan komoly akadályokat gördítettek a kikötőkben zajló kereskedelem elé. A Zrínyiek kénytelenek voltak tudomásul venni, hogy a magyar állam fennhatósága alatt lévő és a feudális birtokjog szerint a Zrínyi család tulajdonát képező tengermelléki kikötők tevékenységébe osztrák tisztviselők szólnak bele. Az 1596-os magyar országgyűlési végzésben megfogalmazott tilalom ellenére a folyamatos panaszok tanúsága szerint a szlovének továbbra is látogatták a horvát kikötőket: rezet, gabonaféléket és sót árultak. Az olaszokkal kötött, lényegében illegális kereskedelmi szerződéseik Ausztria érdekeit sértették [Zimányi, Jadranski Zbornik, 273. o.].
    Magyarország és a horvát területek Velence felé irányuló szárazföldi áruforgalma osztrák térségen áthaladó útvonalon zajlott, a Zrínyiek azonban nem voltak hajlandóak megfizetni a törvényekben rögzített vámot. Zrínyi György életében így a kereskedelem nem volt mentes a földesúri önkénytől: 1612-ben a gróf 200 fegyveres kíséretében indította útnak 400 sót szállító lovát Koperbe anélkül, hogy bármilyen vámot fizetett volna, és kilátásba helyezte azt is, hogy a jövőben még nagyobb erőkkel és fokozott mértékben fogja folytatni ezt a kereskedelmet. (György halála után, gyermekei kiskorúsága idején ez a törvénytelen kereskedelem szünetelt, majd a két fiú 1649-es birtokfelosztását követően az 1650-es évek elején a buccari kikötő legnagyobb arányú forgalma valósult meg. A császári vizsgálat ekkor Buccari éves bevételét 120 000 forintra becsülte, és ekkorra tehető az osztrák vezető körök a Zrínyi-kikötő dominanciájának háttérbe szorítására irányuló törekvésének kezdete.) [Zimányi, Jadranski Zbornik, 274–275. o.]
    A Jagelló-korban és Mohács után, az anarchiát kihasználva a Zrínyiek is minden eszközzel gyarapították birtokukat. A XVI. század eleji dokumentumok szerint a Zrínyiek megszerezték távolabbi rokonaik birtokait. 1509 és 1522 között a Krbavski (Korbáviai) család birtokaira tettek szert, majd Miklós 1544-ben kölcsönös örökösödési szerződést kötött sógorával, a gyengeelméjű Frangepán Istvánnal, így került a Zrínyiek birtokába Ozalj, Ribnik, Dubovac és Vinodol [Adamček, 432. o.]. A szerződés megerősítését 1567 szeptemberének végén kérte az akkor 18 éves Zrínyi György a királytól, de Miksa október 21-én kelt levelében megtagadta a kérést, hiszen a család kihalása után a birtokok csak a koronára szállhattak. A Zrínyieknek a Frangepán-birtokokba való bevezetését csak 1576-ban rendelte el Miksa.
    A Zrínyiek az 1530-as évektől kezdve szünet nélkül harcoltak a török ellen, vállaltak minden megpróbáltatást. Mohó kapzsisággal gyűjtötték a vagyont, de készek voltak annak oroszlánrészét a haza védelmére fordítani. Birtokaik fekvése is erre kényszerítette őket, azok épségét fegyverrel kellett oltalmazniuk, gátat vetve ezzel a török terjeszkedésnek és mentve a magyar és horvát falvakat is.
    A költő Zrínyi születése idején a család a Habsburgok és a katolicizmus rendíthetetlen híveként jelent meg, majd amikor a politikai fejlődést a Habsburg-politika és a horvát nemesség közötti egyre élesebb konfliktus jellemezte, a rossz viszony Zrínyi Péter gróf és Frangepán Ferenc Kristóf gróf Habsburg-ellenes összeesküvésében kulminált, melynek következményeként 1671-ben tengermelléki javaikat elválasztották a horvát területektől és a koronához csatolták [Adamček, 499. o.].
    A Zrínyi család birtokai a XVII. században a Murától az Adriai-tengerig húzódtak. A Zrínyi-birtokok az ország egyik stratégiailag legfontosabb pontján terültek el. A török hódoltság a Dunántúl déli részén közelítette meg legjobban az ország nyugati határait, a kanizsai végeket csak a Zrínyiek muraközi birtokai és várai választották el Stájerországtól. A Muraköz azért volt fokozottan kitéve a török támadásainak, mert a még fel nem prédált, sok zsákmányt ígérő osztrák tartományok felé erre vezetett a legrövidebb út. A Muraköz megtartása elsőrendű magyar érdek volt, mert egyedül ez a földterület biztosította a területi összefüggést a Dunántúl megmaradt részei és a magyar királysághoz tartozó Horvátország között.
    A Zrínyiek és a Frangepánok birtokolták azokat a területeket, amelyek a tengerhez való kijáratot jelentették. A hatalmas birtokkoncentráció anyagi alapot teremetett a nagyurak önálló politikájához, amely legtöbbször megegyezett Horvátország érdekeivel. A két család bukásával megsemmisült az önálló országért vívott harc anyagi háttere is. Amikor 1670-ben konfiskálták birtokaikat, a császár lett a leggazdagabb birtokos Horvátországban, a Magyar Kamara befolyása kiterjedt a gazdaságra is; elvonva erőforrásait (például 1673–79 között 135 000 forint tiszta hasznot hoztak ezek a területek) [Adamček, 509. o.].
    Gazdagságuk és erejük teljében a feudális urak voltak a horvát államiság eszméjének és önállóságának hordozói. Gazdasági gyengülésükkel a XVII. század első felétől fennmaradásuk érdekében dönteniük kellett: el kellett fogadniuk az államhatalom segítségét vagy nyíltan szembeszállni azzal. A Zrínyiek birtoka annyira kiterjedt volt, hogy ügyei áttekinthetetlenné váltak: a mezőgazdaság, állattenyésztés és szőlészet irányítása új szellemű embereket kívánt, így – habár a Zrínyiek Bécs abszolutisztikus törekvései ellen fordultak, segítségükkel – keletkezett a burzsoázia nemessége, amely a monarchia elkötelezettjévé vált. Szinte észrevétlenül alakult ki egy új, polgári világ a feudális keretek között, melynek a nagyurak is többé-kevésbé alárendeltjei lettek.
    A horvát nemesség élete a XVII. században jelentősen megváltozott: egy modernebb életvitel megvalósítására törekedtek, de a szándék még a leggazdagabb urak esetében is ritkán volt összhangban a gazdasági lehetőségekkel. Több tehetős családnak anyagi gondjai támadtak ebben az időszakban, így birtokaikat elzálogosították olyan kis- és középnemesek javára, akik kíséretükhöz tartoztak és pénzt kölcsönöztek nekik [Adamček, 510. o.]. Sokan voltak az olyan nemesek is, akik állandó pénzzavarral küszködve néha még egyszerűbb szükségleteiket sem tudták kielégíteni (ruházkodás, utazások) és ezért kényszerültek birtokaikra kölcsönt felvenni, s amikor a kölcsönt nem tudták visszafizetni, el kellett adniuk a földeket. Az ilyen természetű ügyek megszaporodásához a jogrendszer egyszerűsödése is háttért teremtett, hiszen a törvények értelmében a birtokokat reálértéküknek megfelelő kölcsönnel lehetett terhelni, és a kölcsön visszafizetésének időpontját akár 100 évvel későbbi dátumban is meg lehetett jelölni [Adamček, 510–511. o.]. (A helyzet néhány esetben természetbeni cseréhez vezetett, a kereskedőket az urak ilyenkor saját terményeikkel fizették ki.)
    A legtöbb birtokot a régi nemesi családok zálogosították el, de a pénzkölcsönző, birtokot felvásárló kisebb nemesek is szűk kört alkottak mint homines novi a XVII. században. Ezek a családok tőkéjüket kereskedelemmel és pénzkölcsönzéssel alapozták meg, és vagyonukat szinte kizárólag földbe fektették. A megvásárolt birtokok általában kis kiterjedésűek voltak (5–10 jobbágyporta), de ügyes manőverekkel nagy, összefüggő birtoktesteket hozhattak létre [Adamček, 516. o.]. Fontos megemlíteni, hogy a feudális birtokok aránya összességében nem csökkent, hiszen az új birtokosok maguk is felzárkóztak a nagybirtokosok közé. Némely nagyúr természetesen igyekezett sikeresebben gazdálkodni birtokain, többek között Zrínyi Miklós és Péter gróf is elzálogosított birtokaik visszavásárlására törekedett az 1642 és 1670 közötti urbáriumok tanúsága szerint [Adamček, 517. o.].
    A horvát nagyurak közül csak a Zrínyiek és a Frangepánok vállaltak jelentős részt az importban és a nem agrár termékek kereskedelmében, mivel birtokaik elhelyezkedése folytán lehetőségük nyílt a tengerentúli árucikkek – vámmentes – behozatalára saját szükségleteikre és eladásra egyaránt. Ez a kereskedelmi tevékenység valószínűleg Vinodol területének 1544-es megszerzését követően azonnal kezdetét vette, így 1550-ben és 1552-ben Nádasdy Tamásnak a Zrínyiek tengeri halat és osztrigát küldtek [Adamček, 750. o.]. A bécsi koronának már régóta fájt, hogy így Buccarin (Bakar) keresztül a Zrínyiek a fiumei, laibachi és trieszti osztrák vámhivatalok megkerülésével exportálhatják a marhát és más áruikat. A kamara így nemcsak a törvényes vámtól, hanem azoktól a törvénytelen összegektől is elesett, amelyeket az osztrák vámhivatalokban beszedhetett. Az udvar emiatt még a Habsburgok és a magyar urak között kialakult szoros együttműködés ellenére is igyekezett a Zrínyiek kereskedését megakadályozni, 1610-ben betiltották a légrádi vásárokat, 1622-ben pedig az egész Zrínyi-kereskedelmet. Ezeknek a rendeleteknek persze nem volt semmi foganatjuk, Bécs erősebb rendszabályokhoz nem mert nyúlni, a vásárok és a kereskedés folyt tovább [Klaniczay, 32. o.]. A kamara érthetően arra próbálta kihasználni Zrínyi György korai, 1626-ban bekövetkező halálát, hogy régi tervét az árvák kiskorúsága idején valósítsa meg. Jellemző a bécsi kormányzat jellegére és képmutató módszereire, hogy mialatt II. Ferdinánd király, a legfőbb gyám, jóindulata jeleivel halmozta el az árvákat és szót emelt egyes birtokaik elidegenítése ellen, pénzügyi hivatala az árvák legfőbb jövedelemforrását igyekezett megsemmisíteni. A magyar országgyűlés volt kénytelen 1630-ban és 1635-ben törvényeket hozni a Buccarin átvezető kereskedelem szabadsága érdekében, de a kamara ennek ellenére tovább folytatta a mesterkedését.
    A vinodoli kereskedelem jövedelmét a család a XVI. század közepétől kereskedőknek adta bérbe, akik a kikötőkben egyengették a rakományok útját [Adamček, 721. o.]. 1588 és 1600 között a Mljet szigetéről származó Pavarelli kereskedő vette bérbe a vinodoli kereskedelmet, aki ily módon a kereskedelem földesúri jogait is élvezte; cserében ellátta a családot és jobbágyaikat behozatali áruval. Ezenkívül Pavarellit a Zrínyiek kötelezték azoknak a cikkeknek a felvásárlására, amelyet maguk küldtek a vinodoli kikötőkbe eladásra (faáru). A kereskedő tevékenységével szemben már 1592-ben kifogások merültek fel, Zrínyi György azt panaszolta, hogy Pavarelli nem szállít neki és segítőinek árut Velencéből, és nem törődött a jobbágyok olajjal és sóval való ellátásával sem. A nagyúr 6198 forinttal tartozott a kereskedőnek, de kiszámította, hogy Pavarelli az elkövetett szerződésszegéssel és más csalásaival 7840 forint értékű kárt okozott. Mindezek ellenére Pavarelli 1600-ig a Zrínyiek szolgálatában maradt [Adamček, 750. o.].
    A Zrínyi fivérek 1600-tól többé nem adták bérbe a vinodoli kereskedelmet, közvetlenül az új jószágkormányzó, Julije Čikulin irányítása alá rendelték; neki kellett intézkednie, hogy a kereskedelem gyümölcsözőbbé váljon. Miklós és Péter gróf 1638-ban megállapodtak, hogy a tengermelléki javakat nem osztják meg, azokat közös tisztviselő kormányozza, aki kettejük utasításait végrehajtotta. Amikor 1649-ben mégis felosztották egymás között a birtokokat, Miklós a zalai, somogyi és baranyai területeken kívül megkapta Muraközt is; a Száván túl fekvő várak, Ozalj, Ribnik és a tengermelléki jószágok pedig Péter birtokába kerültek. A kereskedelmet azonban a közös birtoklás megszűnése ellenére továbbra is együtt irányították a Negociator nevű kereskedőn keresztül [Adamček, 721. o.]. A Zrínyi Miklós és Péter közötti osztozkodásnál kiadott levelek a majorsági gazdálkodás kiterjedt alkalmazásáról tanúskodnak. Az osztályoslevelekben sűrűn bukkanunk közvetlenül földesúri kezelésben levő földekre. A felosztott Zrínyi-javak között bányák, exportra termelő hatalmas szőlők, sótárházak, gazdasági fakészletek említésére is bukkanunk. Jelentős szerepet töltöttek be jövedelmeikben a malmok, halastavak és a földesúri kezelésben levő legelők is. A birtok kereskedelmi potenciáljára vetnek fényt a tengermelléki Zrínyi-kikötőkben álló raktárak és az ott horgonyzó kereskedelmi hajók.
    A főúri birtokigazgatásban új mozzanat volt a kis- és középbirtokosság térnyerése, akik racionálisabbá kívánták tenni a gazdálkodást. Jellemző a bevételek növelésére irányuló tendencia, ami azonban elsősorban a jobbágyok fokozott kizsákmányolását eredményezte. A gazdaságot a provizor irányította – alá rendelődtek a tisztviselők és a szolgák –, aki évi 60 forintot, 48 forint értékű granatposztót, bundára való farkasprémet és 3 pár csizmát kapott; ezek értéke együttesen 130,5 forintot tett ki. Az uradalmi számadó fizetsége ugyanennyi volt. A legjobban fizetett tisztviselők a várak parancsnokai voltak, akik pénzben és textíliában évi 232,5 forint értékű fizetséget kaptak [Adamček, 715. o.].
    A nagyurak gazdaságának irányításában a familiárisok segítettek, közülük került ki a kormányzó, az intéző, a számadó és a kapitány is. Hűséges szolgálatukat eleinte kisebb birtokadománnyal honorálták, a XVI. század végétől azonban a jobbágyokkal együtt adományozott birtokok már a fizetést helyettesítették. A folyamat általánosnak tekinthető: a legtöbb ilyen eset Erdődy Tamás és a Zrínyiek birtokán fordult elő [Adamček, 503. o.]. 1638-ban az ozalji birtoktesten a Zrínyi család birtokában 611 paraszti telek volt, ezzel szemben a vazallus nemesek 710 telket birtokoltak [Adamček, 537. o.]. Fennhatóságukat azonban itt is megőrizték, hiszen a nemesek szolgálatában álló jobbágyok az előírt napokon a Zrínyi uraságnak is adtak ajándékokat [Adamček, 713. o.].
    Az ozalji birtoktesten a Zrínyiek 1611-ben mintegy 30 személyt alkalmaztak: a kormányzó (gubernator), castellanus, két „wyceporkulab”, kulcsár és számadó gazdatiszt mellett az uradalmi személyzethez külön szabó és két íródiák is tartozott [Adamček, 718. o.]. A XVII. századra a legtöbb uradalomból eltűnt a népes katonaság, így az Ozaljban állomásozó néhány darabont, öt strázsa és a kilenc lovas szolgálatot teljesítő nemes leginkább rendőri funkciót látott el [Adamček, 722. o.]. A személyzet minden tagja fizetésének csak egy részét kapta kézhez pénzben, a járandóság másik részét ruhák és állatprém formájában kapták meg. A népes tisztviselőgárda fizetése 1611-ben Ozaljban 1533 forintot tett ki, ez a pénzbeli földesúri járadékok 83 százalékát emésztette fel. Az uradalomban élelmet is kaptak, a búza 38, a köles és rozs 41 százalékát élték fel, elfogyasztottak 1000 kis vödör bort [Adamček, 718. o.], így lényegében eladásra alig maradt ezekből a cikkekből.
    A Zrínyiek legfőbb tisztviselője a kormányzó vagy kapitány volt: „gubernator gradov naih zon kraj Save do mora” „a Száva és a tenger közötti városaink kormányzója”, akinek Ozalj, Ribnik, Švarč (Suarcza) és Brod városok is felügyelete alá tartoztak. A tisztséget a XVII. század elején Petar Baljardić töltötte be, akinek fizetése 133 forintot tett ki [Adamček, 718. o.]. 1599 és 1612 között a tengermellék és Vinodol kormányzója „gubernator i kapetan primorskih gradov i svega Vinodola” a rijekai származású Julije Čikulin volt – akinek fizetése 100 forint készpénzből és 18 forint értékű ruhából állt –, kinek kötelességei közé tartozott megtartani és védelmezni a területet, a bevételekről és kiadásokról pontos számadást kellett vezetnie, bár az utóbbi feladat ellátására külön „számadó-diákot” alkalmaztak [Laszovski, 47. levél, 1610. március 21., Vep], hiszen a kormányzó feladatai idővel annyira szerteágazóak lettek, hogy 1610-től helyettest vett maga mellé [Adamček, 470. o.]. A kormányzó helyettesévé 1610. március 21-én – mondhatnánk jellemző módon – annak egyik távolabbi családtagját, Martin Sandriot szerződtették a Zrínyiek, aki addig grobniki porkoláb volt, és új hivatalában természetesen fizetésemeléssel kezdte meg működését. Zrínyi Miklós felismerte, hogy Čikulin nem lehet folyamatosan jelen a tengermelléki birtokokon, ezért helyettesének feladata lett a számlák rendezése és a bevételek kezelése. A helyettesállítás legfőbb következménye azonban az volt, hogy Čikulin mentesült a számadás kötelezettsége alól [Laszovski, 47. levél, 1610. március 21., Vep]. A kormányzó reprezentációs célokra, vendégei ellátására szabadon költhetett, Miklós gróf csak 1606-ban szabta meg az ilyen célra fordítandó természetbeni juttatások mennyiségét 100 mérő borban, 100 vödör búzában, 111 birkában, ezenkívül a halat, húst, olajat és szalonnát a kormányzó belátása szerint fogyaszthatták a vendégek. Čikulint a Zrínyi család 1612-ben elbocsátotta szolgálatából, és a volt kormányzónak, akinek vagyonát a család lefoglalta, hamarosan anyagi gondjai támadtak. Kereskedelmi kapcsolatai felújításával azonban gyorsan helyreállt anyagi helyzete: a mezőgazdasági termények nagybani kivitelével nagy nyereségre tett szert; megszerezte felesége családjának földbirtokait és tekintélyes földbirtokossá lett. Pázmány Péter, a Zrínyi-árvák gyámja 1628-ban hozzájárult, hogy Čikulin részére egy területet lehasítsanak a Zrínyi-nagybirtokból [Klaniczay, 31. o.]. A XVII. század második felétől Čikulin volt a szlavóniai nagyurak legfőbb hitelezője, nem csak pénzt, de gabonát és bort is kölcsönzött (Erdődy Péternek pl. 1625-ben 50 csöbör bort) [Adamček, 511–512. o.]. A volt jószágkormányzóból lett kereskedő nagy karriert futott be: 1613-ban horvát nemesi címet kapott, 1628-ban báróvá lépett elő, egyik utóda pedig 1706-ban gróf lett [Adamček, 513. o.].
    A család a tengermelléki birtokokat ritkán látogatta. Zrínyi (VI.) György 1603 májusában bekövetkező halála után fia, Miklós Vinodolba indult, hogy meglátogassa birtokait, várait és szolgáit. Július 22-én Ozaljban írta a következőket: „a mindenható Isten drága atyámurunkat elszólította erről a világról,…, mi körbe akarjuk járni városainkat és birtokainkat, szolgáinkat és alattvalóinkat, ahogy törvényes és szokásos.” A gróf Ozaljból akart a tengermellékre utazni, de édesanyjától üzenetet kapott, mely szerint nagy török sereg fenyegette a muraközi birtokokat. Miklós, hogy családját megvédhesse, megszakította körútját és visszautazott Csáktornyára. „… magunkhoz hívattuk Julije &#268ikulint, a tengermelléki birtokaink kapitányát, neki elmondtuk kérésünket és akaratunkat… és teljhatalommal ruháztuk fel őt tisztségében” – írta Miklós engedelmességre szólítva fel tisztviselőit és szolgáit [Laszovski, 23. levél, 1603. július 22., Ozalj].
    A XVII. század a Zrínyi család hanyatlása kezdetének tekinthető. A nagyurak kereskedelmi tárgyalásokat vezettek, szerződéseket, kötelezvényeket, zálogleveleket adtak ki, üzleti levelezést folytattak, horvát nyelvű igazgatási és bírói határozatokat hoztak, horvát nyelvű könyveket olvastak, mindazonáltal a horvát nyelven fennmaradt okiratok túlnyomórészt gazdasági jellegűek [Laszovski, V. o.]. A XVII. századból fennmaradt 186 dokumentum között ajándéklevél, adásvételi szerződés, adós- és záloglevél, árurendelés egyaránt található; ezek alapján ismereteket nyerhetünk a luxuscikkek fogyasztásáról, a kereskedelmi üzletvezetésről és monopóliumokról is. Az iratok legnagyobb részét Csáktornyán (Chakturn) adták ki, hiszen a család a politikai helyzet függvényében Ozaljban vagy a muraközi birtok valamely várában lakott. Csáktornyáról irányította Zrínyi kiterjedt gazdaságát, innen kormányozták a muraközi majorságokat, és itt futottak össze a Zrínyi-kereskedelem szerteágazó szálai is. Buccariba, Porto Ré-ba és Cirkvenicába özönlöttek a muraközi majorságok termékei, hogy azután Itáliába szállítsák azokat. Csáktornya egyúttal az átmenő kereskedelem szempontjából is nagy jelentőségű volt: nemcsak a nagy marhaszállítmányokat hajtották erre, mindenféle más árut is közvetítettek Zrínyi gazdatisztjei Itália és Magyarország között [Klaniczay, 402. o.]. A tengerparti Zrínyi-raktárakban a legkülönbözőbb áruk voltak felhalmozva: fa, gerenda, léc, evező, bádog, donga, hordó, csónak, fatál, bor, égetett bor, búza, köles, bőr, szövet, vászon, posztó, süveg, saru, dárda, kőedény, szalonna, fok- és vöröshagyma, balta, szög, olaj stb. Ezeknek az áruknak a kivitele és behozatala másfél év alatt százezer forint nyereséget hozott a csáktornyai földesúrnak, mindebből fogalmat alkothatunk a muraközi központ gazdasági tevékenységéről. A nagy kiterjedésű Zrínyi-birtokokat nehéz volt egy központból, a távoli Csáktornyáról irányítani, ezért természetes, hogy a levelek többsége a tengermelléki birtok kormányzójához íródott, aki egyszerre volt katonai és gazdasági/kereskedelmi ügyintéző is. Sok irat tartalmaz adatokat az áruforgalomról: a nagyurak birtokairól fát, faárut, szarvasmarhát és bort kínáltak eladásra, és minden bizonnyal exportcikké vált a luicai legeltetési jogért cserébe kapott ezer jávorfa evező is [Laszovski, 106. levél, 1639. június 19., Buccari]. A behozatali cikkeket Ozaljból Csáktornyára irányították; Velencéből luxusáru érkezett: drága olasz posztó (skarlát és granat), kiegészítő, díszítő jellegű selyemanyagok: bársonypaszomány, selyemfonalak és zsinórok, cérna, üvegtárgyak, szappan és könyvek; Szlovéniából szőrmét és puskaport szállítottak a Zrínyieknek. Fontosak voltak a tengermelléki gazdaságok termékei is: a malvázia (malvazija) nevű bor, a szárított polip, osztriga, rák (granceporei) és kagyló az urak kedvelt csemegéje volt [Laszovski, VI. o.]. A tengermellékről érkező áru legtöbbször a jobbágyok heti két napi igásrobot-kötelezettsége révén jutott el Csáktornyára. Az út során keletkező károk megelőzésére az árut gondosan csomagolták: a posztót a nedvesség ellen pamutból készült huzatba burkolták, a gyümölcsöt és szatócsárut a hagyományos formájú hordókban vagy ovális alakú ládákban szállították [Gecsényi, 1993, 469. o.]. Az árut a kormányzónak az ozalji jószágigazgatóval egyetértésben kellett vásárolnia, hogy a kivitelből származó pénzt és a vinodoli bevételeken kívül szükség esetén az ozalji birtok jövedelmét is a kereskedelembe forgathassák [Adamček, 750. o.]. Csáktornyáról a Zrínyiek néha listát is küldtek rendelésükről, így a kormányzó valamely szállítmánya állandóan úton volt; de a nagyurak nem csak saját szükségleteikre hozattak árut: hogy tisztviselőik és szolgáik is jólöltözöttek legyenek, sokszor számukra is rendeltek textíliát. Zrínyi Miklós felesége, Nádasdy Anna külön rendelést adott le a maga és néha barátnéi számára is [Adamček, 752. o.]. 1608-ban egy szoknyára való „aranyprémet” rendelt, amit Ščitković Farkas feleségének szánt.
    Zrínyi György 1600-ban arra kérte Petar Baliardiót, hogy tengeri árucikkeket küldjenek számára, és megbízta azzal is, hogy adja át utasítását Julije Čikulinnak, hogy sürgősen küldjön számára egy-két láda osztrigát, egy láda kagylót, polipot és egyéb tengermelléki árut („jednu ili dvi ladice oštrig i jednu ladicu datol i prilipka … i inih svake fele primorskih stvari”). Mivel sok vendéget várt, arra is utasította az intézőt, hogy gyorsan szállíttassa a rakományt, hogy éjjel-nappal úton legyen az áru, „sétáljon” („neka dan i noć šetuju”) [Laszovski, 17. levél]. A legtöbb rendelés textíliákra vonatkozott. 1608. november 8-án Zrínyi György Peranski Péter nevű tisztviselője számára egy öltözetre való granatposztót, egy szoknyára és mentére elegendő bársonyt és erre való „aranyprémet” rendelt [Laszovski, 34. levél]. 1609-ben Milovac Miklósnak piros skarlátposztót rendelt egy mentére, valamint kék „dupla” tafotát bélésnek, hozzá illő aranygombokkal [Laszovski, 37. levél, 1609. szeptember 2., Csáktornya], és elrendelte, hogy Darabos István nevű tisztviselője minden évben kapjon egy öltözetre való granatposztót, mely mellé 1609-ben 15 könyök (vsz. 30 cm körüli értéket jelölt) zöld textíliát is kapott (a gróf levelében még arról is gondoskodott, hogy ha a raktárokban nincs ilyen textília, akkor rendeljenek Velencéből) [Laszovski, 38. levél, 1609. október 8., Csáktornya]. Egy 1611 októberében kelt levélből azonban megtudhattuk, hogy a részére kiutalt textíliát nem kapta meg; ekkor Miklós utasította Čikulint, hogy rendezze a háromévi tartozást, és Darabos István kisfia, László is kapjon 10 könyök posztót [Laszovski, 62. levél, 1611. október 12., Csáktornya].
    1610 elején Zrínyi Miklós gróf Magyarországra készült és tengermelléki árucikkeket kívánt magával vinni, ezért a kormányzónak sürgősen el kellett küldenie Csáktornyára a megrendelt árut, és a szárított polipot, melyet a gróf a magyar nagyuraknak vitt, mivel azok igen kedvelték ezt a csemegét („suhih hobotnic 150 fasov, što bismo je sobom vzeli, što bismo gospodi tamo darovali… jer su tamo kruto vgode suhe hobotnice” „150 hordó szárított polipot vinnénk magunkkal, az uraknak adnánk…mert ott igen kedvelik a szárított polipot”) [Laszovski, 42. levél, 1610. január 17., Csáktornya].
    A kormányzó helyettesének szerződtetése utáni napokban Zrínyi gróf jóváhagyta a Buccari, Hrelin, Drivenik, Grisan, Bribir és Grobnik városokra vonatkozó elszámolást, azonban egy későbbi levél szerint a számadást végző Sandrić elszámolásába tévedések csúsztak. E hibák nem tekinthetőek véletlennek, és minden bizonnyal a kormányzónak és helyettesének egyaránt javát szolgálták. Čikulin hamarosan azzal kényszerül mentegetni magát, hogy mindenkor a Zrínyiek hűséges szolgája volt, és az, amit az emberek beszélnek róla – hogy az árut drágábban árusítja a megszabottnál vagy hogy a velencei kalmároknál magasabb árat is fizettet – csupán kitalált híresztelés. Habár becsületességét bizonyítandó okmányok bemutatását ajánlja fel, a végleges elszámolásra mégis új terminust kér, felhozva azt is, hogy ellenségei tönkre kívánják őt tenni, mert komoly kára származna abból, ha nem utazhatna többé Itáliába (büntetésből?).
    1610 márciusában Zrínyi ismét útra készült, ezért Čikulinnak a lehető leggyorsabban kellett szárított polipot küldenie. Az év júliusában skarlátposztót, tengeri árucikkeket és szép üvegtárgyakat rendelt, melyet az erdélyi fejedelemnek szánt ajándékba [Laszovski, 52. levél, 1610. július 14., Csáktornya]. Az évben a nádor úr is ellátogatott Csáktornyára, számára a gróf szintén üvegárut és tengeri árucikkeket kért; valamint rendelt 3 vég piros és 1 vég zöld posztót is. 1611 februárjában Miklósnak ismét 1 vég piros posztóra volt szüksége, a király ősszel tartandó esküvőjére készült, de Čikulin jelentette, hogy már nem áll rendelkezésére pénz, melyet a vásárlásra fordíthatna, pedig a korábban rendelt 20 könyöknyi drága posztót sem fizette ki. A jelentés ellenére Zrínyi rövid időn belül 25 rőf piros tafotát és újabb vég skarlátposztót rendelt; rendelkezett arról is, hogy Dániel Istvánnak posztót kell kiutalni, a „lovasmester”-nek, Farkas Žarkónak, Csernák Gáspárnak és Ajtić Jánosnak úgyszintén.1611. október 21-én és 22-én Miklós a királyi esküvő miatt szükséges árut kérte: 20 könyök világos színű posztót rendelt, valamint 25 rőfnyi skarlátot, melyből hat dolmányt és egy mentét akart varratni [Laszovski, 63., 64. és 65. levél, 1611. október 21-22-28.]. A Zrínyiek többször is eladósodtak szállítóiknál, de Miklós az 1610. március 21-én írt levelében a velencei kalmárral szemben fennálló adósságot nem saját túlzó szükségleteinek tudta be: Čikulint azzal vádolta, hogy olyanok számára is küldött árut, akiknek a gróf nem küldetett. Hogy a jövőbeni visszaéléseket megakadályozza, felszólította a kormányzót és helyettesét, hogy csak az ő parancsára, sajátkezű aláírása ellenében küldjenek árucikkeket [Laszovski, 46. levél, 1610. január 7., Csáktornya]. A felszólításból sejthető, hogy a Zrínyiek igyekeztek megakadályozni az árnyékukban működő Čikulin–Sandrić kettős saját kereskedelmét. Mindezek ellenére 1611. június 21-én Miklós felhatalmazta Čikulint, hogy egy kereskedővel szemben fennálló tartozásáról maga gondoskodjon, ahogy azt jónak látja „a mi hasznunkra” [Laszovski, 57. levél, 1611. július 21., Csáktornya].
    Zrínyi Miklós felesége, Nádasdy Anna grófné is sok árut rendelt, Čikulinnak külön emlékeztetőket küldött szükségleteiről. 1608-ban egy ruhára való prémet kért, melyet az egyik tisztviselő feleségének szánt [Laszovski, 35. levél, 1608. november 9., Pozsony]. A grófné utasítására barátnőinek a kormányzó textilt és egyéb árucikkeket küldött. 1610-ben a grófné szolgái részére rendelt posztót, mivel kocsisai felpanaszolták, hogy szakadt ruhákban, rongyosan járatja őket, és a gyorsabb szállítás érdekében azonnal elküldte Čikulinnak a szükséges pénzösszeget [Laszovski, 51. levél, 1610. május 24., Ozalj].Nádasdy Anna még az év augusztusában újabb rendelést adott le szolgái számára, ezúttal szövetet rendelt [Laszovski, 55. levél, 1610. augusztus 17.]. 1611 őszén 6-7 rőf fekete bársonyra 40 rőfnyi háromujjnyi széles prémre és 50 rőfnyi félujjnyi prémre volt szüksége, hogy egy olyan szoknyát varrathasson, amelyet utazásai során látott [Laszovski, 60. levél].
    Čikulin könyvelte a gróf és felesége részére érkező árut; de a Zrínyiek szolgálatában álló nemesek privát rendeléseit is ő intézte. Ilyenkor saját költségére rendelte meg a szükséges árucikkeket, majd készpénzért adta el. Petar Baljardi például 1603-ban egy rakomány posztót rendelt saját szükségleteire. Szintén 1603-ban Zrínyi György a következőket írta a kormányzónak: „…ha Erdődy Péternek úrnak valamire szüksége lesz a tengerpartról, el kell azt neki küldeni” („kada gospodin Erdewdy Petar bude što potreboval od mora da mu se pošalje”). A rendelkezés értelmében Čikulin 1604 nyara és 1608 nyara között 2814 líra értékű textíliát küldött az úrnak [Adamček, 752. o.]. Az ozalji számadó, Cseh György is sokszor adott le rendelést Čikulinnál: 1607-ben 8 rakomány olajat, 1609-ben granatposztót kért [Adamček, 752. o.].
    Időközben Čikulin kialakította a saját kereskedelmét is, így 1610-ben 6127 forint értékben adott el búzát Vinodolban. Amikor 1612-ben a Zrínyiek lefoglalták vagyonát Bakarban, 188 vég piros, kék, zöld, sárga és fehér színű karasia (carisea, karazija – közepes minőségű angol posztó [Gecsényi, 1993, 481. o.]) nevű textíliát találtak raktáron, melynek értéke 3000 forint körül mozgott. Čikulin felpanaszolta, hogy 1000 forint évi bevételtől esett el, amikor a Zrínyiek elküldték szolgálatukból, de hamarosan felelevenítette kapcsolatait a trieszti kereskedőkkel, és rövid idő alatt anyagilag is talpra állt [Adamček, 752. o.].
    A XVII. században a Zrínyi grófok is eladósodtak tengermelléki birtokaik kormányzójával szemben: zálogleveleket adtak ki részére – Miklós 1609 májusában és 1610 februárjában 2000-2000 forint kölcsönt kér Čikulintól, az összegekkel Pribići nevű birtokát terhelte [Laszovski, 36. és 43. levél, 1609. május 22. és 1610 januárja] –, jóváhagytak olyan számlákat, amelyek később nem egyeztek meg a könyveléssel, pereskedtek és pereiket elveszítették. Az urak szükségletei és költségei – melyeket a fegyverkezés és birtokvédelem kényszerűségei, de még inkább a presztízs, az udvarban való megjelenés körülményei, az ajándékok és a megvesztegetésre szánt eszközök határoztak meg – túlnőttek a bevételen, így a korábban elzálogosított falvakat, kastélyokat és birtokokat kénytelenek voltak eladni. A vásárlók, akik közelebb álltak a kor valóságához, maguk irányították birtokaik gazdaságát és készpénzzel rendelkeztek.
    Az 1592–93, 1608–9, 1609–10, 1611–12-es évekről fennmaradtak kereskedelmi számlák is, melyek szerint a vásárláskor kifizetett pénzösszeg 70–80 százalékát fordították textíliákra. A Mljet szigetéről és Triesztből érkező anyagok 1592–93-ban 5000, 1608–9-ben pedig 20 000 lírát értek. Jelentős értéket képviseltek a tengerparti árucikkek is, mint a hal és polip, a datolya, füge és más déligyümölcsök, valamint a kristály és üvegáru is [Adamček, 753. o.].
    A Zrínyi-gazdaságok legfőbb eladásra kínált terméke a méz – melyet szintén Velencébe szállítottak [Takáts, 1900, 477. o.] – szarvasmarha és gabona volt; a borfelesleg legnagyobb részét a belső piacokon értékesítették [Adamček, 766. o.]. 1592/3-ban például a vinodoli birtokról 4350 líra értékben adtak el mezőgazdasági termékeket: búzát 1625, bort 854, húst és állatbőrt 940, sajtot és gyapjút 760 líra értékben adtak el. Ennek ellenére a Zrínyiek azt az információt kapták, hogy a vinodoli állattartás nem kifizetődő: „a birkákkal több költség van, mint haszon” [Adamček, 313. o.]. Vinodolban ekkor több gabonát adtak el, mint bort, de a XVII. századi kimutatások szerint ezen a birtokon is a bor volt a földesúri kereskedelem fő terméke, hiszen a grófok, mint földesurak monopóliumot gyakoroltak a vásárokon a bor eladásával [Adamček, 748. o.], és ez nagy nyereséget biztosított számukra. Az ozalji birtoktest legjelentősebb pénzbeli bevétele 1611-ben szintén a bor eladásából származott: a ribniki birtokkal együtt 1468 líra értékben adtak el bort [Adamček, 749. o.]. A Zrínyieknél a XVII. század elején a bor és az állattartásból származó termékek képezték a nagyban árusítandó saját árucikkeket. A gabonát a belső területekről szállították a tengerpartra, részben saját szükségleteikre, részben eladásra. Ezeknek a mezőgazdasági termékeknek az eladása a pénzbeli bevételek 25 százalékát jelentette. (A földesurak bevételi forrását képezték a vámok is, így Vinodolban 1590-ben a vámok évi 200 forint bevételt hoztak [Adamček, 329. o.]. Zrínyi Miklós már 1550-ben tartósan bérbe vette az ozalji tizedet évi 50 forintért, évi 300 forintért pedig örökös bérleti jogot kapott a muraközi tizedszedésre. A szerződéseket Nádasdy Tamás magyar főkapitány erősítette meg [Adamček, 353. o.].)
    A főúri udvarok, mint Zrínyi Miklós csáktornyai kastélya is Európa levegőjét árasztották. A berendezési tárgyakat és díszeket csaknem kizárólag külföldön szerezték be. A luxuscikkeken kívül azonban György könyveket is rendelt, így 1602 szeptemberében „szép tragédiákat vagy elbeszéléseket” kért Julije Čikulintól horvát vagy dalmát nyelven a kis „dalia” számára („lipe tragedije ili pripoviesti ke bi za mlada junaka bili”); külön kérte a vinodoli jószágigazgatót, hogy ne latin nyelvű könyvet küldjön számára [Laszovski, 24. levél, 1602. szeptember 12., Csáktornya]. A csáktornyai erőd belseje a kultúra otthona volt, Tollius, a nagyműveltségű holland utazó a XVII. század közepén a következőket írta: „jól esett a környeskörül látható műveletlenség közepette, gyönyörű épületeket, fényes bútorokat, nagyszerű kényelmet, tisztaságot és művelt, olvasottsággal bíró családot találhatni” [Szamota: Régi utazások…; in: Klaniczay, 402. o.].
    A Zrínyieket körüllengő XVI–XVII. század már a feudalizmus hanyatlásának időszaka, és átmenetet képez a kapitalizmus felé. Erre utalnak a bemutatott ügyletek, a nem említett adásvételi szerződések, záloglevelek és a fokozódó árukivitel és árubehozatal is Buccari és Velence között. A kereskedelmi és hitelügyletek feltételezik egy „magántisztviselői” réteg, gazdasági hivatalnoki kar létezését is, amely jószágkormányzói és gazdatiszti feladatkörben tevékenykedett, majd amikor teljes mértékben a kereskedelem és a hitel felé fordult egy újnemesi, újbirtokosi réteg magját alkotta. Ez a réteg igen gyorsan önállósult és függetlenítette magát a főuraktól. A polgári ügyvitelben alkalmazott, (pénzben) fizetett, de feudális módon is jutalmazott tisztviselőkar a régi főurak elenyésző hányadával és az újnemesekkel együtt új, tőkével rendelkező csoportot jelzett a vidéken. Ez az új irányú fejlődés a későbbiekben a központi hatalom és a polgárság érdekközösségéhez vezetett. A kialakulóban levő polgári viszonyok kétféle politikát tettek lehetségessé: Habsburg-pártit vagy Habsburg-ellenest, azonban mindkét politika vezethetett az abszolutizmus felé is. A Zrínyiek harca a Habsburgok ellen elbukott, de ebben a harcban a feudális önállósulási törekvés mellett már a polgári konkurencia is megnyilvánult
    A Zrínyi család azok közé a főúri dinasztiák közé tartozott, amelyek a XVI. és XVII. században végigjárták rendjük fejlődésének minden állomását. Magyarország és Horvátország legnagyobb birtokosai közé emelkedtek, tevékenyen részt vettek a török elleni harcokban és kiemelkedő szerepet játszottak a horvát és magyar nemzet történelmében egyaránt. Anyagi helyzetük romlásával kihasználták azt az egyetlen lehetőséget, melynek segítségével gazdagabbá váltak, mint előtte bármikor: élénk kereskedelmet bonyolítottak le hazájuk és Itália között. „A Zrínyi-név hontörténetkönyvünk lapjain a halhatatlanság hervadatlan koszorújával van környezve. – E nevezetes család azon századokban virágzott, melyekben legfőbb polgári erény volt a vitézség.” [Vasváry-kézirat 4. lapja, in: Klaniczay, 16. o.] A vitézség és tevékeny politizálás mellett a Zrínyiek kereskedelmi tevékenységükkel is követendő példát állítottak kortársaik elé.

    Az ismertetett leveleket tartalmuk alapján választottam ki, célom a kevésbé ismert horvát nyelvű gazdasági dokumentumok bemutatása volt. A XVI. és XVII. század fordulójának tünékeny hangulata, a válsághelyzetbe kerülő főurak feleszmélése, és a kínálkozó lehetőségeken túl a kezdeményező szerep felvállalása is hozzájárulhat e két évtized eseményének megfelelő értékeléséhez. Az elterjedt, a Zrínyieket leginkább szarvasmarha- és gabonakereskedőként ábrázoló kép mellett feltűnik az életet kedvelő, a mindennapoknak élő úr alakja is, aki kedvelte a csemegéket, sokat foglalkozott megjelenésével, és a társadalmi elvárásokon túlmutatóan kedveskedett barátain. Az élet a fogyasztás szempontjából autark, de a későbbiekben nélkülözhetetlenné váló kereskedelem a nagyurak számára is tartogatott kellemes meglepetéseket. Segítségükkel a Zrínyiek kilábaltak a kedvezőtlen időszakból, de tevékenységüknek igazi felfutása csak a XVII. század 30–40-es éveire tehető. A századforduló periódusának bemutatását – viszonylagos elhanyagoltsága mellett – tehát a szárba szökkenő kereskedelem és a luxuscikkek fogyasztásának szempontjából tartottam fontosnak.

Irodalom

ADAMEK, Josip (1980) Agrarni odnosi u Hrvatskoj od sredine XV do kraja XVII stoljeća (Horvátország gazdasági viszonyai a XV. század közepétől a XVII. század végéig). Zágráb
DIEDERIKS, H. A. szerk. (1995) Nyugat-európai gazdaság- és társadalomtörténet. Budapest, Ozirisz
GECSÉNYI Lajos (1993) Bécs és Magyarország kereskedelmi kapcsolatainak történetéhez a XVI–XVII. század fordulóján. Századok
KLANICZAY Tibor (1954) Zrínyi Miklós. Budapest, Akadémiai Kiadó
LASZOVSKI, Emil (1951) Građa za gospodarsku povijest Hrvatske u XVI i XVII stoljeću – izbor isprava velikih feuda Zrinskih i Frankopana (Horvát gazdaságtörténet a XVI. és XVII. században – válogatás a Zrínyi és Frangepán családra vonatkozó dokumentumokból). Zágráb, a Jugoszláv Tudományos Akadémia kiadása
LOPAŠIČ, Radoslav (1885) Prilozi za povijest Hrvatske XVI i XVII vijeka iz Štajerskoga zemaljskoga arhiva u Gradcu (Adatok Horvátország XVI. és XVII. századbeli történetéhez a Stájerországi Országos Levéltárból Grazban). Starine, XVII. évf.
MAKSAY Ferenc (1958) Parasztság és majorgazdálkodás a XVI. századi Magyarországon. Értekezések a történeti tudományok köréből, új sorozat 7. szám. Budapest. Akadémiai Kiadó
PACH Zsigmond Pál (1963) Nyugat-európai és magyarországi agrárfejlődés a XV–XVIII. században. Budapest, Kossuth Könyvkiadó
TAKÁTS Sándor (1900) Méz- és viaszkivitelünk a XVI–XVIII. században. Magyar Gazdaságtörténeti Szemle
ZIMÁNYI Vera (1980) Neki aspekti prometa i prihoda pomorskih luka obitelji Zrinjski u XVII. stoljeu. Jadranski Zbornik 18.