Siető képzelet


Makkai Ádámmal Faragó Laura beszélget



Makkai Ádám – költő, műfordító, az Illinois Egyetem nyelvész professzora – jelenleg Chicagóban él. 2000. június 15-én, egyik itthoni látogatásakor, budapesti lakásán beszélgettem vele. A ház külső falán márvány emléktábla, koszorúval: „E házban élt és alkotott 1949 – haláláig IGNÁCZ RÓZSA (1909–1979) író, színművész.”


    – Látom körülötted a gyönyörű bútorokat, faragott székeket, a falakat díszítő szőtteseket, erdélyi bokályokat, tányérokat, fazekas műremekeket… Valaki nagy-nagy gonddal gyűjtögette össze ezeket a tárgyakat, szinte az életét adta azért, hogy ilyen szép otthona legyen.
    – 1949-ben került ide anyám, miután két helyről is kibombáztak bennünket, és ami bútor még megmaradt, azt megpróbáltuk összerakni. A székek nagyon régiek, úgy tudom, hogy 1790–1810 tájáról származnak, erdélyi fafaragások, és mindegyiknek a hátán egy népmesei részlet látható – valamikor tizenkettő volt, most nyolcat lehet összeszedni belőlük. Az asztal, ami mellett ülünk, végképp nem való ezekhez, ez egy biedermeier bútordarab, úgyhogy ezt majd oda fogom adni a kovásznai Ignácz Rózsa Múzeumnak, ahol tavaly októberben – abban a szobában, ahol édesanyám született, a református paplakban – berendeztek egy emlékmúzeumot. Különös dolog, hogy létezik Strada Ignácz Rózsa a tizenkétezer lakosú Kovásznán, ahol kilencezer magyar és háromezer román teljes békességben él egymás mellett Málnási Levente magyar polgármester felügyelete alatt. Az itteni lakásról szólva minden nagyon öreg és rozoga, de ahogyan a római jog mondja, ha anyagi értéke nincs is, „princium affectionis”-a – azaz lelki értéke –, szeretetbeli értéke van itt minden tárgynak!
    – A lakás falain is – mintha múzeumban, kiállítóteremben lennék – gyönyörű képeket látok, többek között Czóbel, Egry József, Zsögödi Nagy Imre festményeit.
    – Zsögödi Nagy Imrének az volt a munkamódszere, hogy sem vászonra, sem egyéb tárgyra nem festett, kizárólag vékony falapokra volt hajlandó festeni. Anyám nagyon megszerette ezt a képet – a címe: A mosdó nő –, így ezt a festményt személyesen neki dedikálta, s így került ide a falra. Úgy tudom, hogy nemzeti kincs.
    – Az imént láttam egymás mellé függesztve három különleges festményt – mintegy sorozatként –, s az egyszemélyes tárlatvezetéskor igen különös történetet is fűztél a képekhez.
    – Anyám a színiakadémiát is elvégezte, és a Nemzeti Színház tagja lett. Először Szegeden volt színésznő, később Budapesten, s így őt roppant módon érdekelte a magyar színjátszás története, amelynek kiemelkedő alakja volt Laborfalvi Róza. Írt is egy regényt Róza leányasszony címen, amelyet még akkor is tanítottak a Magyar Színiakadémián – ezt Hegedűs Gézától tudom, aki nagyon szerette anyámat –, amikor minden egyéb művét mellesleg „kizúzdázták”. Tehát azt, hogy „Anyanyelvem magyar”… vagy „Született Moldovában” …, ezeket nem lehetett megkapni, de a Színiakadémián tanították a „Róza leányasszony”-t mint magyar színtörténetet! És anyám, aki kicsit „vajákos” volt, kitalálta, hogy a híres színdarabíró, Szigligeti Ede, valamint Laborfalvi Róza szeretők voltak – ám erre semmi bizonyíték nem volt… egészen addig, amíg egyszer csak 1940-ben meg nem érkezett egy csomag, Feszty Árpád – a híres körkép festőjének – lányától, Feszty Masától. A csomagban lévő Szigligeti-képen ez olvasható: „Laborfalvi Rózának, rózsában a kedves rózsának, az én szeretett rózsámnak, baráti emlékül: Szigligeti” – s a dedikáció dátuma: 1844. Tehát ez tényleg egy nagyon régi és igen szép darab! Ehhez járult még a csomagban egy nagyon szép Laborfalvi Róza-kép, amiről sajnos lekopott már az írás, de – mivel régi fényképmásolat is őrzi – ez olvasható: „Én is küldöm egy rózsának, a szép Ignácz Rózsának, Rózsa nagy írójának, baráti emlékül: Feszty Masa”. A Szigligeti-dedikációból utólag kiderült, hogy a vajákos erdélyi írónő – aki egyébként fantasztikusan tudott kártyát vetni és az emberek jövendőjét megjósolni – igazat mondott, amikor kitalálta, hogy Szigligeti és Laborfalvi Róza tényleg szerették egymást! Én ezt persze nem tudom bizonyítani, mert nem voltam jelen 1844-ben, azonban ez egy irodalomtörténeti érdekesség, amelyet itt szemlélhetünk a – ma már történelmi értékű – képeken a falon!
    – Életrajzodból annyit ismerek, hogy 1956 után elhagytad az országot, Amerikába kerültél, ott rengeteg költeményed született, amelyekből most idézek is egyet; azt a versedet, amely leginkább árulkodik a gyötrő magányról s a mégis megtartó összetartozásról. A keltezés: 1957, Harvard University.


Amikor azt kérdem mi lesz még


Zsuzsának


Amikor azt kérdem mi lesz,
mi is lehet még,
mi vár e nagyléptű idegen földön –
csöndesen felel egy másik hang,
arról beszél, ami maradt
ami enyém még,
amikor zöld szobám falán
átszűrődik s magába olvaszt
az angolul társalkodó magány,
amikor álmom idehozza,
hogy meg se foghassam, messzi anyám – – –
amikor úgy hinném, mindennél drágább
a szétfoszló, csorba emlékezet:
A Város, a házak a sarki fűszeressel
téged idéz mind, hogy ölelj, ne eressz el,
téged utánoz a szél is,
a fák sudar ága,
érted süvölt az esti gyorsutakon
a sebes Fordok suhanása,
hogy amikor azt kérdem mi lesz,
mi lehet még,
mi vár e nagyléptű idegen földön –
csöndesen feleljen a másik hang,
arról beszélve, ami maradt,
ami enyém még,
hogy mikor úgy hinném mindennél drágább
a jövőbe rontó, siető képzelet:
           ölembe hulljon – fáradt madárka –
           jogarom: rebbenő, halvány kezed.


    – Versed olvasása után két dologról beszélgessünk: menekülésedről, majd az azt követő honvágyról…
    – Az igazság az, ha nem mentem volna el, lehet, hogy megúsztam volna hat hónapi börtönnel, vagy ilyesmivel … pedig nekem életemben nem volt fegyver a kezemben, senkire soha nem céloztam (egyáltalán képtelen volnék embert ölni?)…, azonban nagyobb ostobaságot követtem el: 1956 előtt írtam vagy hat cikket arról, hogy nekünk az angolokkal és az amerikaiakkal semmi veszekedni valónk nincs; ezt aláírtam a saját nevemmel, és otthagytam a Szabad Nép-székházban. Ezután gondoltam csak arra, hogy ha valaki ezt megtalálja, akkor vagy kirúgnak az egyetemről, vagy legalábbis hatalmasat dorgálnak, vagy amitől a leginkább tartottam… esetleg bántják anyámat…!
    – Bölcsészettudományi karra jártál 56-ban?
    – 1954-ben érettségiztem, csodával határos módon – hisz a matematika mindig borzasztó nehéz volt számomra – kitűnően, és volt egy szabály, hogy aki kitűnőre érettségizett, azt bárhová föl kell venni! Ennek megörültem, hiszen én latin–görög szakos szerettem volna lenni, mert a családi legendárium szerint abban nem volt politika. Hát dehogyisnem volt! Mert a felvételi vizsgán nem latinból és görögből kérdeztek, hanem, hogy mi a véleményem a „Fáklyaláng-vitáról”, amit nagyban vitatott akkor a magyar írótársadalom: hogy „Görgey áruló volt-e vagy sem”? Trencsényi Waldapfel Imre volt a zsűri elnöke, s nekem a latin felvételin erről kellett társalognom! De az egészben az volt a vicces, hogy pont egy héttel előtte találkoztam Karinthy Cinivel – aki családi barát volt, mert anyám férjének (Kocsis Lajosnak) osztálytársaként együtt ültek nyolc évig a padban –, és kérdem Cinitől, hogy honnan jössz? – Most jövök az Írószövetségből. – Kérdem: – Mit csináltatok? – Erre azt mondja: „Fáklyalángvita”! Akkor kíváncsiságból megkértem, hogy mesélje el nekem, mi volt az a „Fáklyalángvita”, s ő részletesen mindent elmondott. Úgyhogy egy héttel később Trencsényi Waldapfel – akit mi „Emericus Teretinus Cindi Bonusnak” hívtunk (a vicc kedvéért) – egy olyan dologba kérdezett bele, amelyben én teljesen otthon voltam! Így minimum háromnegyed órás szabad előadást tartottam arról, hogy Görgeyt egyrészt lehet árulónak tekinteni, másrészt lehet a magyar hadsereg megmentőjének; ez „dialektikus harci kérdés” – így fejeztem ki magam (Cinit szó szerint idézve) –, … úgyhogy ők csak ámultak! S akkor szépen hazaküldtek, hogy kitűnő, s mindenki kezet fogott velem. Majd rá két hétre kaptam egy levelet, hogy jóllehet a felvételi vizsgán tökéletesen megfeleltem, ám helyszűke miatt nem tudnak felvenni. Jelentkezzek a pécsi Állatorvosi Karra! Iszonyodom a vértől, s amikor bevittek az állatorvosira, akkor a kioperált kutyák formalinos szagától sebesen elájultam. Úgyhogy minden akartam lenni, csak állatorvos nem! S ezek után nagy nehezen a jogász Eckhart Ferenc professzor úr segítségével – akit a mostohaapám apja, dr. Kocsis Iván (aki a Magasépítészeti Tanszék akkori vezetője, a Regnum Marianum és a boglári Katolikus Templom … stb… stb… építője) személyesen ismert –, bekerültem a jogi karra mint jogász. Itt három hónapig senyvedtem, rendkívül kellemetlen volt az egész, de volt nekem egy drága jó barátom – akivel mindmáig tartom a kapcsolatot (tegnap este is meglátogatott) –, Vázsonyi Vilmos! Az ő nagypapája volt az első zsidó származású magyar igazságügy-miniszter, IV. Károly alatt. Apját a nácik megölték Mauthausenben, és Vázsonyi Vili Rákosi-versenyt nyert a Horthy-korszak külpolitikájából! Így tökéletesen tisztában volt családom minden lehetséges működésével, és a létező lehető legjobb barátok lettünk. Vilinek azonban egy dologgal mindig problémája volt: hogy nem tudott déli tizenkét óra előtt fölkelni – mert éjjel négyig mindig olvasott (hat nyelven). Ezért a bölcsészkarról a francia szakos hallgató szeretett volna átkerülni a jogi karra, ahol délután is lehetett „szigorolni”! Így történt, hogy Tamás Lajos rendkívüli engedélyével a másodéves francia szakos bölcsészt, Vázsonyi Vilit kicserélték az első éves joghallgató Makkai Ádámmal! Így lettem én magyar–francia szakos! S azon helyt elkezdtem fordítani. Az akkori tanárom, Győri János hatására, beleszerettem az óprovance-i trubadúrokba, amelyeket akkor nemcsak énekelni lehetett – hanem fordítani is! Másodszor, kérdezted a menekülést…, hogy miért mentem el? Az volt az érzésem, hogy minket, fiatal értelmiségieket az akkori rendszer disszidálásra nevelt. Tizennégyen voltunk az osztályban, és ebből tizenketten elmentek. Aki Bécsig eljutott, az „madárlátta” ember volt. Miközben pedig az öregek ilyeneket meséltek, hogy … este felültem az Adria-expresszre, s másnap kiszálltam Velencében …, elszakadt a cipőfűzőm, de közben mezítláb végigjártam az összes múzeumot. Szóval, borzasztó menésvágy volt akkor az emberekben! Szüleim válása miatt apám eltűnt az életemből tizenegy évvel koromban… Rengetegen szidták, mint a bokrot, sokan azt mondták, hogy becsületes ember volt, s én meghaltam a kíváncsiságtól, hogy apám valójában kicsoda?! Tudtam, hogy ő Amerikában van, és meg akartam vele ismerkedni. Anyám, a második szovjet visszatérés (november 4.) után azt mondta: „Fiam, lehet, hogy én bele fogok halni, de te nagyon rossz káder vagy itthon, próbálj szerencsét nyugaton!” Így indultam el, s Püskiék adtak föl a vonatra… Külföldön a gyötrő honvágyról pedig – többek között – az általad idézett versem tudósít, amelyet akkori magyar feleségemnek, Zsuzsának ajánlottam. Őt egyetemista koromban vettem feleségül. Kemény Zsuzsának hívták, és édesanyja, Mikes Margit Szabó Lőrincnének a húga volt. Két nagy kiadó létezett annak idején, a Mikes és az Osvát. És ők a Mikesnek a lányai voltak (Klára és a Manci néni…), akik közül az ifjabb leány elég jó költőnő volt. Annak idején Radnóti fedezte fel! Mikes Margit néven szerepel is a magyar költészet általam szerkesztett angol antológiájában. Szerintem méltánytalanul elfelejtették.
    – Azzal, hogy magyar feleséget választottál, hazát is pótoltál? Tehát a „hazát” számodra az „asszony” jelentette?
    – Nagyon sok szempontból … természetesen. És az anya! Akkor rengeteg emberben őrült bűntudat élt, hogy „mi, 56-osok”, itt hagytuk a nagy „csetepatét”, és gyáva disznók vagyunk, s nem kellett volna elmenni … hanem itthon maradva sorsunkat vállalni! Ilyenkor az itthon maradók néha azzal vigasztalnak bennünket, hogy akkor ott kinn többet lehetett néha tenni a hazáért! Ezt azzal próbálom bebizonyítani, hogy kivándorlásom óta fordítottam és azóta is fordítom a magyar költészetet angolra. Sőt, fordíttatom is, amerikai, angol, ausztrál és egyéb költőket felkérve – és szájukba rágva, hogy milyen is az a magyar vers –, Gara László módszerével; aki annak idején 1962-ben megtette ezt A magyar költészet antológiájában! Rá kell venni a külföldi fordítót, hogy ne prózában fordítson, hanem igenis, formában! Az alkaioszi vers legyen alkaioszi vers, a sapphói és az aszklepiadeszi legyen az, a hexameter legyen hexameter, a distichon legyen distichon, akkor is, amikor az angolok ezt körülbelül 1700-ban már abbahagyták!
    – „Még nyílnak a völgyben a kerti virágok”…! Le lehet egyáltalán fordítani ezt a gyönyörű zenei költészetet?
    – Igen, angolra is le lehet. Igaz, nem olyan szép, mint magyarul… de az a sor, hogy „elhull a virág, eliramlik az élet” – egyszerűen fordíthatatlan! Ezért írtam hozzá egy húszsoros lábjegyzetet, így szó szerint megvan angolul! De Weöres Sándor Galagonyáját viszont sikerült gyönyörűen, egy az egyben, ritmusban lefordítani, olyannyira, hogy feleségemmel, Arany Ágnessel (egyikőnk angolul másikunk magyarul), szinkronban tudjuk mondani! Ezt Keszthelyen, legutóbbi itthoni előadásunkon meg is tettük, akik ott voltak, hallhatták!
    – Kik a kedvenc magyar költőid? Melyek azok, akiket legtöbbet fordítottál, s akiket megismertettél már az angol nyelvű olvasókkal?
    – A magyar költészet olyan nagy, hogy rendkívül nehéz kedvencet választani! Borzasztóan szeretem Balassit, nagyon-nagyon szeretem Berzsenyi Dánielt, úgyhogy első verseimet az ő hatására, alkaioszi formában írtam. Egy pár ilyen formában írt versem az új Hét évszázad magyar verseiben is megtalálható, amelyek közül a legismertebb a „Faludy Györgynek” ajánlott. Az a címe, hogy Párizs dicsérete – amelyben leírom, hogy tulajdonképpen Párizs milyen borzalmas és pocsék hely… Mindezeket azért mesélem, mert valóban nálam Berzsenyi: életem kiindulópontja! Ezek után az ember megismeri Arany János fantasztikus képlékenységét a Tengeri hántásban, aki szintén nagy hatással volt rám! Vagy a zseniális Petőfi, akitől nem lehet megszabadulni, vagy a fantasztikus Ady, aki szintén nagyon mélyen hatott rám! Érettebb koromban pedig rájöttem, hogy még mindig József Attila hatása alatt állok! Ő az a magyar költő, aki a gondolati és a lírai elemet elsőnek tudta igazán egyesíteni magában. Ez aztán kicsúcsosodik a három későbbi, a XX. század második felének három legnagyobb magyar költőjében; akik szerintem Weöres Sándor, Pilinszky János és Nemes Nagy Ágnes. Aki e három költőt túl tudja szárnyalni, az rendkívüli ember kell hogy legyen! Természetesen ehhez a csodálatos triászhoz csatlakozik Juhász Ferenc és Nagy László, akiknek a költészete sugárzott, és bevilágította az egész vidéket! A ma élők közül hozzám legközelebb Kányádi Sándor áll, éspedig azért, mert utóerdélyi vagyok magam is, de függetlenül a lokalitástól; a Halottak napja Bécsben, az egy olyan szimfónia – és most ismét a zenész beszél belőlem –, ahol a költő maga „a legárvább akinek még halottai sincsenek”, megáll az Ágoston-rendiek fehérre meszelt oszlopainál, és Mozart Requiemjét hallgatja. A Requiem számomra egyébként is a világ egyik legjobb zeneműve! S miközben Mozart zenéjét hallgatja, az egész élete, mintegy „monolog enteriőr”- elfut a szeme előtt. És ez a hatalmas vers egyszerre modern, egyszerre posztmodern, egyszerre klasszikus és egyszerre preklasszikus – mert olyan rímei vannak, mint „dies irae dies illa / szórhat szikrát a favilla / föstve divat a szempilla”…, ezt tessék lefordítani angolra! Zolmann Péter megoldotta! Én is megpróbáltam lefordítani, valamint írtam egy százötven oldalas tanulmányt hozzá, amely a Halottak napja Bécsben négy fordítását hasonlítja össze.
    – Kányádi nagy terjedelmű költeményének gondolati előzménye egy Jékely vers, a „A Missa pro pauperibus hallgatása közben” című. Érdekes számomra, hogy egy szintén erdélyi költőt, szintén a Bécsben hallott „mennyei muzsika” ihleti versírásra, s magyarságának megvallására. Összesen hány nyelvet sikerült elsajátítanod?
    – Kezdjük az anyanyelvemmel, amely az alfa és az ómega – ugye az első huszonegy év, az döntő az ember életében – (habár hétévenként cserél anyagot a test, a memória kivételével)! Húsz év és tizenegy hónapos voltam, amikor elmentem innen, a huszonegyedik születésnapomat már Bécsben értem. Második nyelvem az angol. Angolul álmodom, angolul több antológiában és folyóiratban szerepelek, sőt mint amerikai költő, saját kötetem jövőre fog megjelenni. Nagyon jól tudtam németül gyerekkoromban, mivel szüleim borzasztó elfoglalt emberek voltak, és fölvettek egy osztrák nőt, hogy pesztonkázzon… amellyel szemben én rettenetes ellenállást tanúsítottam. Állítólag két- és hároméves korom között ráztam a gyerekágyat, és azt üvöltöttem, hogy nem akarok németül aludni! Körülbelül hatéves koromban Kodolányi János egyszer telefonált, anyámat kereste, és mesélik, hogy a következőképpen válaszoltam: „én fátyok a gyerek az ányukától”! Erre Kodolányi azonnal fölhívta anyámat, és azt mondta, hogy Ignácz Rózsa, szégyen és gyalázat! Az Anyanyelvem magyar szerzőjének a gyereke így beszél! Hát nem süllyed el? Hogy lehet ilyet csinálni?! Anyám erre rettenetesen megriadt, kirohant a városba, és megvette Benedek Elek: Magyar mese- és mondavilág tíz kötetét, és hazahozta. Attól kezdve minden este egy teljes órán át székely tájszólással olvasta nekem a magyar mese és mondavilágot! A történet úgy folytatódott, hogy körülbelül nyolc hónap múlva jön a postás, én nyitok ajtót, s anyám a következőt hallja: „Hát te meg hun jársz itt, ahol a madár se jár?”
    – Amerikában, 1957 februárjában bekerültél a Harvard egyetemre, ahol orosz–francia tanári diplomát szereztél, s 1958 szeptemberében már meg is kezdted a tanítást a Honolulu-i Iolani Schoolban latin, francia, német és orosz tanárként.
    – Nagyon szerencsés voltam – amihez tudni kell, hogy az amerikaiakban rettenetes bűntudat volt 56 miatt! Miért? Mert az Amerika hangja hetenként mondott ilyen szöveget, hogy „adjatok egy jelet, s visszagördítjük a vasfüggönyt”! Azt hiszem, mi többet adtunk, mint egy „jel”; emberek ezreit irtották ki 56-ban, és nem csináltak semmit! Minden valamirevaló egyetem akart egy magyart, akit ösztöndíjasként taníthat. Így kerültem én a Harvardra Bostonba, amely a leghíresebb és főleg a legrégibb amerikai egyetem; 1636-ban alapították, vagyis a Pázmány Péter Egyetem után egy évvel (Boston városát csak 1638-ban!). Így kerültem ide először csak egy beszélgetésre, ahol megkérdezték, hogy milyen nyelveket tudok? Mondtam, hogy franciául! – Ugyan, mindenki tud franciául! – Még milyen nyelvet tudok? – Németül! – Á, mindenki tud németül! – És mégis, mit tudok még – kérdezték. – Mondom, hogy latinul… hiszen latin szakos voltam otthon az egyetemen! – Kérem, ezt tanítjuk már kétszáz éve! Nem tud esetleg oroszul véletlenül? – Dehogyisnem … , de hát most lőtték szét Budapestet, könyörgöm, hagyjanak ezzel békén! – Igen, de abból volna a leginkább ösztöndíj! – mondták. – Egyébként holnap tessék meghallgatni Tolsztoj Anna grófnőt, aki a nagypapa Háború és béke című regényéről fog beszélni, és mindez franciául folyik majd, egy madame Elisabetha Stenbock nevű hölggyel, aki egy ezüsthajú gyönyörű szép dáma, és akiről kiderült, hogy a papája Lengyelország cári kormányzója volt! Ilyet én még az életemben nem láttam! Tehát ennek a két idősebb hölgynek az előadására lettem én meghívva, és ott meghallottam a gyönyörű orosz világirodalmi nyelvet, amelybe egyből beleszerettem. Tolsztoj nyelve, Puskin nyelve eredetiben – elképesztően szép. Csodálatos! És elfogadtam az ösztöndíjat, így 1958 augusztusában kaptam meg a kétszakos tanári diplomát (a többiek már májusban befejezték a szakot, úgyhogy nekem csak három hónapot kellett hosszabbítanom – s nem vesztettem egy évet sem!), s így szeptembertől már munkába is álltam mint nyelvtanár, a Hawaii szigeteken. Úgy kerültem oda, hogy a Harvardon volt egy munkaközvetítő iroda, és a Hawaii szigeteken volt egy iskola, amit az episzkopániánus egyház mozgatott, és itt nyelvtanárt kerestek. Ez az anglikán egyház amerikai változata. Az anglikanizmus rítusa teljesen azonos a katolicizmussal, kivéve hogy nem tartoznak a pápához (VIII. Henrik miatt, aki lefejeztette a feleségeit, mert nem volt neki fiú utódja), s ennek az amerikai verziója az Episkopenien – tehát püspöki egyház. Az iskolát 1857-ben alapította a hawaii királynő, akit Emmának hívtak. Ide szerződtettek német-, francia- és latintanárnak. Reggel, 7 óra 30-kor kellett kinyitni az osztálytermet, volt egy egyórás ebédszünet, a tanítást háromkor fejeztük be, és az esti órákban megbíztak azzal, hogy kezdjem el tanítani az oroszt! Tehát én vezettem be az orosz nyelv oktatását a Csendes-óceán közepén, középiskolai szinten. Ma is az iolani az egyetlen iskola az ötvenedik államban, Hawaiiban, ahol orosz nyelvoktatás folyik – s mindezt egy 56-os magyar követte el…
    – Versantológiád – amely a teljes magyar költészet keresztmetszete – mind a kétezer példánya elfogyott az Egyesült Államokban, Kanadában, Angliában, Ausztráliában és még ki tudja, hány helyen, ahová elkerült.
    – A kötet címe: A Csodaszarvas nyomában. Ez az angol nyelvű chicagói antológia Magyarország költészetét tartalmazza a XIII. századtól napjainkig. A kötet a millecentenárium és az 1956-os szabadságharc negyvenedik évfordulóján, 1996-ban jelent meg. Kiadásához egy konzorciumot kellett létrehozni, amelyet mi magunk alakítottunk Chicagóban, Atlantis-centaur néven, amely cég elnöke feleségem, Makkai Arany Ágnes; alelnöke Boldizsár László ügyvéd; én magam pedig a szerkesztője vagyok. A kiadáshoz hozzájárult a magyar Szivárvány Alapítvány Mózsi Ferenc vezetésével, valamint a Corvina Kiadó. Nem én kezdtem a munkát, hanem Gara László kérésére – aki szegény a francia antológia megjelenése után öngyilkos lett (de halála előtt egy pár héttel megkérte Tábori Pált, hogy amit ő megtett franciául, azt Tábori folytassa angolul) – elindult egy fordító munka. Tábori Pál maga mellé vette a jeles prózaíró Kabdebó Tamást, én pedig 1966-ban kerültem a munkába mint harmadik szerkesztő, s az én reszortom Vörösmarty és a XIX. század költői voltak. 1975-ben Tábori meghalt. Nem tudta elhelyezni a kötetet. Kabdebó betegeskedett – főleg a szívével voltak súlyos problémái és operációi –, így az 1979-es, 80-as évtől szinte teljesen magamra maradtam a megkezdett munkában. Később, amikor már a millecentenárium szelei kezdtek fújdogálni, elhatároztam, hogy lefújom a port az antológiáról; kicserélem a fordításokat a legújabbakra és a legjobbakra! Számos segítőtársam akadt kiváló fordítók személyében, akik közül feltétlen meg kell említenem az Angliában élő dr. Zolmann Pétert – aki eredeti szakmáját tekintve fizikus és computerfeltaláló, de a Csongor és Tündét például oly nagyszerűen tette át angolra, hogy a darabot az Edinbourghi Fesztiválon is előadták. A nagy sikerre való tekintettel újból kiadjuk – bővítetten – az antológiát (az első kiadás elfogyott), remélem, hogy 2001-ben e kötet is elkészül! Az eredeti versekre több fókuszból is megpróbálunk rávilágítani. József Attila Születésnapomra című versét négy fordításban közöltük az antológiában, s az új kiadásban már hat fordításban adjuk közre. A bővített kiadás első kötete csak lezárt életműveket tartalmaz (kivéve Juhász Ferenc versét, A szarvassá vált fiú kiáltozása a titkok kapujában címűt a csodaszarvas-téma miatt). A második kötet a ma kilencvenévesekkel kezdődik, Károlyi Amyval, Faludy Györggyel, majd a nyolcvanasokkal, Határ Győzővel, a hetvenéves Kányádi Sándorral, Tornai Józseffel időrendben folytatódik a fiatalokig, például az 52-ben született Bari Károlyig, és a rengeteg tehetséges mai fiatalig! Ebben is körülbelül nyolcvanöt szerző szerepel, terjedelmét tekintve ez is jó ezeroldalas kötet lesz.
    – Számodra a költészet is zene, sőt Te magad is még mindig kitűnően zongorázol. Szerinted véletlenszerű-e a hasonlóság az Örömóda és az új stílusú magyar népdal, A csitári hegyek alatt szerkezete között? Hiszen ha a két négysoros dallamot külön-külön elemezzük, ugyanazt a sorszerkezetet találjuk Beethovennél: A – Av – B – A, illetve a népdalban: A – A – B – A! Vajon mitől lehet közös a két dallam szerkezeti építkezése? Mert bizonyos, hogy a magyar nép nem ismerhette az Örömódát, s Beethoven sem a magyar népdalt!
    – Az Örömóda dallama állítólag egy osztrák népdal, amely dúr hangnemét illetően egészen más karakterű, mint a moll-szerű új-stílusú magyar népdal; de mivel ezer éve szomszédok vagyunk, lehet strukturális hasonlóság a két népdal között. Nyilván nincs direkt összefüggés a hasonlóságban, de az tény, hogy ennek a térségnek van egy lelkisége. Nem véletlen az – Cs. Szabó László írja az antológiához csatolt esszéjében –, hogy a nagy német szimfónia, az Esterházyéknál születik. Nem véletlen, hogy Haydn az Esterházy-birtokon, Kismartonban dolgozik! Nem véletlen, hogy a kismartoni együttesben muzsikál egy olyan család, akit az 1700-as évek elején még maga a zeneszerző Esterházy Pál szerződtetett, s akinek leszármazottja Haydn zenekarában is működött mint segédkarmester. Ezen kívül, Beethovenre sok zenekritikus mondja, hogy keveredik benne Haydn technikája és Mozart lelke. És a „zene” – modern értelemben – vele kezdődik! Beethoven nem volt sem német, sem osztrák: a neve holland, azt jelenti, céklamező. Ő át tudta venni ennek a területnek a lelkiségét! Engem – egy különleges ugrással – Petőfire emlékeztet, akinek az anyja, Hrúz Mária, szlovák volt, az apja pedig Petrovics, ő maga pedig azt írta, hogy „Ha nem születtem volna magyarnak, / E nép mellé állnék ezennel én, / Mert elhagyott, mert a legelhagyottabb / Minden népek közt a föld kerekén”! Beethoven miért ne vehette volna át ennek a közép-európai térségnek a szellemiségét, amibe A csitári hegyek alatt éppúgy belefér, mint az Örömóda! Azt szoktam mondani, hogy mi vagyunk a „közép” népe! Van egy „kelet”, eredetileg Kína, Japán és Oroszország ázsiai részei; van egy „nyugat” – (tehát végképp nem vagyunk olyanok, mint a franciák, sem mint az angolok!) –, tehát hozzánk legközelebb mégiscsak a szomszédaink állnak; és akkor létezik a „távoli nyugat”, Amerika, ahová rengeteg ember emigrált! Úgy is mondhatnám, hogy Európa a legfiatalabb kontinens a legrégibb emberiséggel, és Amerika, geológiailag a legrégibb földrész, a legfiatalabb emberiséggel! Visszatérve az európai „irgalomra” és Dosztojevszkijre: szenvedés nélkül nincsen semmi! Pál apostol írja, hogy az egész föld, vajúdva és szenvedve, várja a fiúságnak lelkét! Tehát minekünk, embereknek, csak az ásványi világ fölött van uralmunk … tehát bármilyen „csészét” meg tudunk alkotni, de egy élő virágot nem! Az embernek az a célja, hogy társteremtővé váljon az Isten mellett, és valamilyen módon, morális erőtől áthatva, megváltsa az anyagot! Tehát ne úgy használjuk az anyagot, mint a fogyasztói társadalom, hogy pusztítunk, pusztítunk, eszünk és veszünk, és nem pótolunk vissza semmit!
    – Talán nem is pontos a bibliafordítás, amikor azt idézzük, hogy hajtsd uralmad alá a földet! Valószínűleg arról van szó, hogy pásztorold!
    – Hogy szolgáld a földet, és pásztorold! Pontosan így van! És hogy tegyetek tanítványokká minden népeket! Ezt nem karddal kell csinálni (mint ahogy az iszlám teszi!), vagy az inkvizíció, vagy a Borgiák, és nem úgy, mint a becsavarodott hittérítők, hogy én jobb vagyok, mint te; hanem hogy mindenből és mindenkitől a jót kell megtanulni! Vannak például olyan ősi indián gyógyszerek – a fák moháján olyan pókhálót ismernek –, amelyet ha ráteszel a sebre, kiderül, hogy meggyógyít! Ezt, ha mikroszkóp alá tesszük, ez a penicilin. De visszatérve a szenvedésre: Dosztojevszkij tudta talán leginkább, hogy a szenvedésből keletkezik az igazi művészet! Óriási művében, a Bűn és bűnhődésben, valamint az Ördöngösökben ír erről, ahol jön a megszállott ember, és leül Krisztus lábai elé. Aki kiűzi a gonoszt őbelőle! S az belemegy egy disznócsordába, amely lerohan és belefullad a mocsárba.
    – Hogyan látod a mai ember útszakaszát az emberiség fejlődéstörténetében, akár úgy is kérdezhetném, hogy a kozmoszban?
    – Próbáljunk meg elképzelni egy óriási U betűt vagy egy fantasztikus nagy parabolát! A fölső jobb szárán nézzünk meg egy híres alakot, például Hektort, aki Trója alatt harcol. Igen ám, de ő emberfeletti dolgokra képes, de csak akkor, ha jön egy isten, Hermész, galamb formájában, rászáll az ő vállára, és mondja neki, hogy mit kell csinálnia! Tehát voltaképpen egy makrokozmikus lény, de nincs neki igazi individuuma. Tehát nem olyan egyedi lény, mint mondjuk te, vagy én! Ő nem tud maga dönteni! Na most nézzük meg, hogy mi van ennek az U betűnek az alján; és megint egy híres irodalmi alakkal élnék: ez Hamlet. Ő már ugyanolyan individuum, mint mi – hiszen Shakespeare-nél vagyunk a XVI. században –, és látja, hogy nagybátyja, aki megölte apját, éppen imádkozik. Ott van a tőr a kezében, és azt mondja: ha most leszúrom, lehet, hogy az égbe megy! És habozik! Tehát ő már individuális lény, de isten már nem jön, csak az apjának a kísértete, s pont annyira van csak energiája, hogy elmondja, hogy vele mi történt. De cselekvésképtelen! Ő a klasszikus modern ember, aki mikrokozmikus – ellentétben a makrokozmikus Hectorral –, és habozik! Ezek vagyunk mi! És most képzeljünk el az U betű másik szárán egy újabb lényt, és ez Faust! Akiről Goethe írta csodálatos művét, s aki emberfeletti dolgot szeretne újból elérni, például azt, hogy örökké ifjú maradjon! Ehhez neki egy segítőre van szüksége. Kérdés az, hogy jön-e Hermés, vagy jön-e egy angyal? Nem! Az ördög jön: Mefisto, és csak egy csepp vérrel kell aláírnia a szerződést! Ezért szoktam mondani – nagyon szomorúan, hogy miközben a modern emberiség az U betű jobb szárán szinte emberfeletti dolgokat tud csinálni (például kikötünk a Holdon, atomrobbantásokat tudunk végrehajtani, gépeket küldünk a Marsra, el tudnánk érni például, hogy ne legyen éhezés a Földön) – sajnos, nem az angyal jön a segítségünkre a parabola másik vége felől, hanem az ördög! Nézz körül: mi folyik a világon! S az ördög létét máris bizonyítod!
    – Azt mondják, akkor válik felnőtté egy ember, ha felelősséget tud vállalni egy másik emberért.
    – Ez a teljes emberiségre nézve is igaz! Magyarországon volt egy írói irányzat, melyet Várkonyi Nándor, Kodolányi János és Hamvas Béla képviselt – amely írói vonulatba tartozott édesanyám is két regényével, az Ünnepi férfiúval és a Vádlottal, valamint a maiak közül ugyanebben a gondolati körben mozog Jókai Anna –, akik az egész emberiség tudatfejlődésével foglalkoznak, és azt mondják, hogy azt kell elérni, hogy a mózesi Tíz parancsolatból legalább egyet betartson az emberiség: azt, hogy ne ölj! Akármilyen vallású lehet valaki, buddhista, izraelita, kálvinista, görögkeleti, római katolikus avagy egy becsületes ateista – egyet meg kell érteni és komolyan venni az emberi együttélés örök szabályaiból; legalább a hatodik parancsolatot: ne ölj! Mert abból semmi jó nem származik.
    – Gondolom, minden világvallásban megtalálható a „ne ölj” parancsolata, de kérdés, hogy mely kor embere az, amely ezt be is tudta tartania
    – Indiában a dzsailák például, valamint a hinduizmusnak vannak olyan fokai, amikor a légyre sem mernek rálépni (mert félnek attól, hogy léggyé változnak – ami ugye nevetséges!), de Gandhi tudatos volt, őt tartom a XX. század egyik legnagyobb géniuszának! Magát a buddhizmust is érdemes megismerni, mert Buddha a részvétet Krisztus előtt ötszáz évvel már kitalálta! Ha a kereszténység elérné azt, amit valamikor célozni kívánt – vagy amit szeretett volna elérni –, akkor az összes vallást megtalálhatnánk benne: mert a gyermek Jézusban meglátjuk Buddhát, a tizenkét éves Jézusban meglátjuk Zarathusztrát (aki a bölcsekkel tárgyal), és a föltámadott Krisztusban (akit Pál apostol lát meg a damaszkuszi úton), Krisnát láthatjuk (egyes etimológusok szerint mindkettő ugyanaz a szó). Így ezek szerint az egész emberiségnek egy vallása volna, és maga Jehova, aki az égő csipkebokorban azt mondja Mózesnek, hogy „én az én vagyok vagyok”, melyet úgy fordíthatnánk, hogy én a te énné válásodnak lehetősége vagyok – ezért választotta Kodolányi ezt a címet regényének: Én vagyok –, tehát Jehova, az Egyisten képmása lett volna! Az emberben valójában létezik egy kozmikus memória, amelyet a világhírű magyar professzor, László Ervin, aki – több mint hetven könyvet írt az emberiség jövőjéről és a planetáris tudatról; leghíresebb munkája: A kreatív kozmosz (ő egyébként az UNESCO tudományos főtanácsadója) – ezt a memóriát görög betűvel, pszí-vel ábrázolja. Ez a pszí, egy matematikai egyenlet, amely szintén egy híres magyar matematikusnak a találmánya, s magában a pszichológia szóban is benne van! Tehát ha van egy kozmikus memória („pszí”), akkor mi nem cifra majmok vagyunk, hanem a majmok a mi lemaradt unokatestvéreink, akik nem tudták az ember fokot elérni. (Ezért a majmokat külön szeretni kell, és a veszélyeztetett orangutánokat és csimpánzokat pedig védeni – hiszen a mi génállományunk 99 százalékban azonos az övékével! –, és el fogjuk érni azt a korszakot, amikor majd májat vagy tüdőt lehet kapni egy arra orvosilag előkészített csimpánztól vagy orangutántól!) A darwini fejlődéselmélet roppant intelligens, nagyjából jól látja a dolgokat, de olyan, mint amikor egy épülő háznak csak az állványzatáról beszélne, tehát kívülről, s nem magáról a házról, és nem arról, ami a házon belül van! Fejlődés van, ebben igaza van; de nem magától az anyagtól, hanem a szellem fejlődteti ezt az egész dolgot! S aki ezt csak kívülről nézi, az csak egy részét látja! Tehát nekünk arra kell törekednünk, hogy az intelligencia mellé – amely szinte az utcán fekszik – morális kvalitásokat gyűjtsünk magunkba!
    – Milyen a jó irodalom és milyen a rossz irodalom?
    – A fő szempont az, hogy ne csak a szavakat szaporítsuk, hanem mondjunk is valamit! És valami olyat mondjunk, ami igaz, ami felemelő, ami elgondolkoztató; olyat, ami képi, hangi és fogalmi egyszerre; mert ez a hármas egység alkotja az esztétika lényegét! Tehát van fogalmi költészet (logopoeia), van hangi költészet (malopoeia), és képi költészet (fenopoeia); azaz ismerünk gondolati, moralizáló verseket; ismerünk zenei verseket, olyanokat, mint Weöres: Galagonyája, amely egy hangi vers; és ismerünk olyan típusúakat, melyeket például egy modern amerikai költő ír: jaj de szép ez a gyönyörű fehér talicska a sárga csirkék mellett; amely egy képi vers. Amit a legtöbb ember művel, az fogalmi költészet, vagy logopoeia! Múltkor említettem Határ Győző barátomnak: „Győző bátyám, Te egy logopoetikus költő vagy” – mire ő azt válaszolta: „Ádikám, igazad van”! Goethe, A vándor éji dalával elérte mindhármat egyszerre: fogalmi (a halálról szól anélkül, hogy kimondaná), ugyanakkor képi (Über allen Gipfeln ist Ruh), valamint hangilag is cseng-bong, tehát zeneileg is tökéletes (Warte nur, warte nur, balde ruhest du auch!). Nem véletlen, hogy Schubert, Liszt Ferenc és még nagyon sok zeneszerző dalt írt belőle! Tehát gyönyörűséges mintapéldája a költészet hármas tagozódásának! A társadalomnak is van egy elképzelése a hármas tagozódásról – legalábbis a francia forradalom óta az emberiség ezen ügyködik: szabadság, egyenlőség, testvériség! Ám ennek megvalósításában halomra öljük egymást, és igen rosszul csináljuk; mert a szabadságból szabadosság keletkezett (például minden őrültnek lehet egy revolvere Amerikában!); az egyenlőséget – amely önmagában egy képtelenség, hiszen nem születtünk egyforma talentummal (belőlem például sohasem lesz jó festő vagy jó futóbajnok) – s amelyet a jognak kellene képviselnie (s melyet nem képvisel, hiszen sok esetben megfizethető az igazság!); a testvériség megvalósítása pedig a legnehezebb, mert a szeretet – nem megrendelhető! Nem lehet törvényt hozni arra, hogy Romeo szeressen ki Júliából, avagy egy mérges ír munkás szeresse a feketét, s az ő gyerekét is ugyanolyan iskolába vigyék autóbuszon, ahová a színes bőrűek járnak! A testvériség ott kezdődik, ha nekem önként szorul össze a gyomrom, ha a másik ember éhes! Itt kezdődik a szeretet. És ezt nem lehet elrendelni!
    – Úgy gondolod, hogy ezt a szeretetet – „galamb” nélkül, „kegyelem” nélkül – csupán intelligenciával, előbb-utóbb elérheti a földön az emberiség?
    – Is, is! A „credo guia absurdum” korából (hiszem, ami hihetetlen), tehát a halak korából, át kell lépnünk a vízöntőbe, a magas szintű ráció korába, amely csillagászati ciklusban egyesek szerint már benne is vagyunk! Ennek a jövőnek a korszaka az „intelligo ut credam” (értem, hogy hihessem), s ennek a rezgésciklusában már valóban benne élünk. Ez egy gyönyörű felfogása minden létező vallásnak!
    – Születésed szerint budapesti vagy.
    – Kimondhatatlanul szeretem szülővárosomat, Budapestet, olyannyira, hogy szinte már jogot érzek arra, hogy olykor szidjam is! Ez a gondolat egyébként a nagy angol író, Laurence Durelltől származik, aki azt mondta, hogy „minden patrióta kötelessége hazáját kreatívan szidalmazni”! Írtam is egy verset ilyen címmel, hogy Kutyapest! (Megtalálható az Árgus, 2000/2-es folyóiratban.) A város piszka – számomra – elviselhetetlen! Ugyanakkor Budapest egy óriási szintézis; a fiatalságom, az iskolák, hogy a legjobb barátaim még mindig itt élnek, és itt él az irodalom színe java, itt az Írószövetség: ha bemegyek a Bajza utcába, mindig boldogság fog el, hogy az orosz hadsereg kivonult innen, és ismét lehet szabadon beszélni! Hogy Magyarországon több az úgynevezett zseniális fej, mint bárhol máshol a világon! Ez roppant stimuláló valami! Rengeteg rokonom él Pesten, unokatestvéreim, valamint feleségem ikertestvére és az ő családtagjai! Nem kívánok holtom után idegen földben nyugodni – mert itt vagyok igazából otthon! Előbb-utóbb úgyis az lesz a vége, hogy csak hazakerülünk! De ennek még nem jött el az ideje, a munkám még Amerikához köt!
    – Beszélgetésünket egy Bostonban írt verseddel zárom, melyet 1958-ban írtál:


Világtölcsér


„Ars Poetica” helyett


Forgó tölcsérként tágul a vak világ
s mi benne bukdácsoló nyakigláb mamlaszok…
Megesik olykor, hogy egy-egy bőmellű ács
gyaluval, vésővel munkához áll, s
míg a falhoz tapasztva vésőjét
röpíti körbe a Roppant Centrifuga
karcolva, harapva tágít a tölcsér konok falán,
s ha egy-egy dalforgács lehull:
… könnyez az éj, tölcsérünk bandzsa húga,
    Ám mint örvényben korhadt moszatok
ti kontárok, csak sápítozzatok,
hogy „…mi is tágítjuk ám a tölcsér falát?”
    Csak kerengtek meddőn az illúzióban,
        mint nyakigláb mamlasz, ki hasra esett
            a vurstliban forgó
                fekete
                    hordóban.