Szilvitzky Margit

képzőművész (Budapest, 1931. január 8.)

    Vannak művészek, akiknek az életműve egy nagy ráérzés, egyenes ívű vonulat, amelyhez minden részlet, eltérés vagy újabb felfedezés csak hozzáad, teljesebbé tesz – én nem ezek közé tartozom.
    Pályám cikcakkos, kezdtem alkalmazott művészként, voltam tanár, könyveket írtam, mint textilművész hosszabb időre megállapodtam, hogy azután festeni kezdjek. Az anyagok mindig vonzottak, kíváncsi érdeklődéssel kutattam addig nem használt matériák után, hogy valami újat, érdekeset hozzak ki belőlük. Kísérletező alkat vagyok, sokszor a hulladékban, eldobott papírdobozokban is meglátom a lehetőséget. Az utóbbi időben művészkönyveket (artist’s book) is készítek, hogy azokat elküldjem a világ minden részére: Frankfurttól Wexfordig, Székesfehérvártól New Yorkig.
    Nevemet textilművészként ismerte meg a közönség. 1968-tól a sokat emlegetett Ernst Múzeum-beli kiállítás óta a nyolcvanas évekig a textilművészet élenjáró, kitüntetett helyet vívott ki magának a magyar művészeti életben. Magam is tevékenyen részt vettem egy új textiles nyelvezet kialakításában. Egyik korai textilmunkám: a Tavasz című faliképem (1968), amely emlékezetes sikert hozott számomra, marginális anyagnak számító nyers növényi festékkel színezett zsákvászonból készült.
    Ezekből az általam festett kelmékből építettem fel az Idézetek című téregyüttest a visegrádi Salamon-torony omladozó tereiben (1972). Ez az environment burjánzó textiloltárával és sajátos textilszobraival valóban egy sohasem volt ősi, pogány szertartásra emlékeztetett. De közben még volt a Dorottya utcai kiállítás (1970) kitűnő kritikákkal, az Új Írásban Juhász Ferenc költői soraival. Ezt a periódust az élő, eleven textil organikus, eredetekre utaló, ősi misztikuma hatotta át. A színek is a maguk primer minőségében, szinte ösztönös ráérzéssel szervültek a művek létrejöttének folyamatába.

Hajtogatott vászonplasztika a Műcsarnok terében

    Lezárult ez a színes korszak is, átadta helyét egy tudatosabb, analitikus periódusnak; hogy azután egy évtizednyi idő, fehér vásznak hajtogatásával, felületi struktúrák – fény-árnyék hatások – megfigyelésével teljen el. Ez talán pályám legsikeresebb időszaka volt, számos hazai és jelentős külföldi kiállítás tanúskodik erről.
    Már az első bemutatkozáson eldőlt, hogy a TÉR mint vizuális kísérleteim befogadója fontos szerepet fog játszani további életemben, meghatározza cselekvéseim irányát. Szóljon erről egy 1979-ből származó írásom: „… Textiljeim a kiállítótérben nyerik el igazán értelmüket az adott közeg viszonylatában. Az új helyzetekhez való alkalmazkodás a munkafolyamat perspektíváját jelenti számomra, állandó készenléti állapotot. Így lesz a cselekvésre való készség művészet: a mindennapi élet modellje.
    A befejezett dolgok kevéssé érdekelnek – a folyamatok, átalakulások, közbenső állapotok azok, amelyek foglalkoztatnak.”
    A fenti tapasztalataimat az Átrendeződés című kiállításom idején írtam le.
    Ekkor már több jelentős kiállításon voltam túl: Kőszegi Zwinger (1976), Amos Anderson Museum, Helsinki (1977), Szent István Király Múzeum, Székesfehérvár (1979).
    Ezeken az egymástól különböző helyszíneken térben formálódó fehér vásznaim mindig más és más jelentéssel telítődtek. Az idézett szöveg folytatása szerint: „… ebben a folyamatban az érzékelés és gondolkodás együtthatásából fogalmazódnak meg a soron következő lépések. Ha ezt nyomon követve sikerül a nézőt bevonni ebbe a gondolkodási rendszerbe, akkor ez valódi kreatív együttműködéssé fejlődhet…”
    Ma, húsz esztendő elteltével csodálkozva tekintek egykori önmagamra; hogyan gyülemlett fel bennem ennyi energia, hit és bizakodás. Hiszen már akkor is tudtam, hogy amit csinálok, törékeny és mulandó. A tündöklő fehér vásznak egyszer csak beporosodnak, s legfeljebb fotók és írott emlékezések fognak beszélni ezekről az eseményekről. Jó, hogy így volt, mert a mindig újat kereső kreatív cselekvésigényem létrehozta bennem azt a belső szabadságot, amely szilárd támaszomnak bizonyult ekkor és a későbbi nehéz éveimben is.
    A főiskolás stúdiumok óta az utóbbi másfél évtizedben fordultam a festészethez újra – most ebben találom meg a kifejezés örömét.
    Még nehéz lenne erről beszélnem, erre a periódusra még nincs elegendő rálátásom.
    A közbenső idő szép játék volt. „De mi más a játék – Julio Cortázart idézve –, ha nem út, amely a kizökkentettségből valami rend felé vezet, ha nem helyzetbe jutás – gól, sakk-matt, előny?” Ha nem valamilyen szertartás beteljesedése, mely a mindent betetőző, végső rendezés felé tart?